2010. augusztus 22., vasárnap

Időzíteni tudni kell

Igen, a nyaralásunk második etapja pont erre a hosszú hétvégére esett, és augusztus 20-án csak a fél ország araszolt az M7-esen, igazán semmiség. Harmincöt fok a klímamentes Fehér Paripában (a rádió hiánya kevésbé zavaró a kölcsönkocsiban, társalkodónői minőségemben remekül elszórakoztatom ő, aki férfimet), baleset baleset hátán, a jó tempójú haladás pedig azt jelentette, hogy két-három percnyi lassú gurulás előtt tíz percet álltunk.
Kapcsolatunk legelején nagyon rövid ideig úgy nézett ki nálunk az utazásszervezés, hogy ő, aki férfimmel egyeztetve hetekkel korábban elterveztem a mikort és a hovát, mert pl. nyaralásnál ilyen tervezős vagyok, szeretem számolni a napokat az indulásig, meg jó ábrándozni, meg az is klassz érzés, hogy van időm mindent előkészíteni, aztán ő, aki férfim valahogy megtagadta a tervezést olyasmi indokkal, hogy a melója miatt napokat is csúszhat a szabikezdés, inkább adjunk esélyt A Véletlennek. Nos, nagy bátran rábólintottam erre a megoldásra, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy 1) ne olyan típusú nyaralásban gondolkozzon, hogy na, holnap indulunk valahová, a start és a cél közötti útvonalat menet közben, a szállást meg ott helyben rögtönözzük, mert akkor nem megyek sehová, zsigerileg alkalmatlan vagyok ilyen mértékű spontaneitásra (bizonyos, azaz általam kijelölt határok között baromi spontán tudok lenni), muszáj tudnom, hol fogok enni, aludni, fürdeni satöbbi, illetve 2) legalább a hónapot lőjük be, hiszen a szabit nekem is ki kell vennem. Természetesen az első ilyen nyaralás előtt vert a víz, akad-e véletlenül olyan út / szállás, ami tetszik nekünk, lesz-e véletlenül elég pénzünk az útra / szállásra és vállalja-e véletlenül valamelyik családtag a mélyhűtött kaják elszállásolását és a viráglocsolást. Nem tudom, ő, aki férfim spanja-é A Véletlennek, mindenesetre az elmúlt években az összes nyaralásunk remekül sikerült, többé szóba sem került, hogy előre szervezzük meg a kiruccanásainkat. Pár nap alatt döntünk és kész, valahogy mindig mázlink van.
Most is az volt, az utolsó pillanatban összejött a szállás Füreden, mi meg örültünk, hogy seggére verünk az üdülési csekk maradékának. A sarj érkezése miatt ő, aki férfim szabadságával nem garázdálkodhatunk, fel sem merült, hogy pár nappal megtoldjuk a nyaralást, így odafelé mi is ott szívtunk az M7-esen. Hazafelé már Füred után állt a sor, úgyhogy ma mindenféle menekülő útvonalon osontunk vissza Budapestre. Hogy ne érezzük magunkat túl komfortosan, itthon cetli várt az ajtónkon: ázik az alattunk lakó, S.O.S. keressük meg a gondnokot. Határozottan úgy éreztem, kicseszés lett volna, ha pár tízezer forintunk elfolyik addig, amíg a töredékösszegből habtestünket áztatjuk a Balcsiban, de szerencsére az élet nem siralomvölgy (vagy ha igen, vannak napsütötte zugai), a szomszéd ázása valójában pár cseppet jelentett és egy csapcserével orvosolható az ügy.         
Ebben a három napban eszméletlenül sokan voltak a Balatonon (nem is értem, miért nem mentek az emberek valami közelebbi vízpartra, ahol nincs M7-es és a strandon nem lóg a szájukba a szomszéd pléd gazdájának lába, hát kellett ez nekik?), konkrétan a Tagore sétányon úgy törtünk utat a tömegben, mindenki tűzijátékot akart nézni és mindenki bort akart kóstolni. A strandon ő, aki férfimmel szomorúan állapítottuk meg, hogy bizony, öregek vagyunk: a víz tök jó volt, csak hideg, tíz percet is eltöltöttünk óvatos sétával (felhúzott vállak, lábujjhegy és halk sziszegés), mire bele mertünk merülni a Balcsiba. Bezzeg a régi szép időkben…! A hekket és a sült kolbászt viszont továbbra is jól bírjuk, úgy tűnik, ezen a téren nem fog rajtunk az idő vasfoga. Egészen könnyen kaptam lángost, nem kellett bizonygatnom ő, aki férfimnek, hogy nem csak a szemem kívánja, hanem az egész testem. (A vattacukortól visszariadtam, pedig a kéknek gyönyörű színe volt, ja, és a kürtőskalácsra rá sem bírtam nézni, holott az agyamban ezerrel dübörgött az infó, hogy finom és szeretem. Szégyen.) Füred egyébként kaja szempontjából semmit sem változott az elmúlt húsz évben, a felújított kulisszák mögött még mindig retro és lehúzás (plusz kispórolás, higítás) az egész, mégis, nélkülük talán nem lenne az igazi a balatoni nyaralás. Egyedül az utcáról beszűrődő zenei élmény borzolta kicsit az idegrendszerünket: Egyik este a Blahán őshonos indiánok hakniztak a szokásos szintetizátoralapú pánsípjukkal, másik este meg valami zsékategóriás mulatós arc dalolt tizenegyig, például lakodalmas stílusban lenyomta a Vuk-ot is („Fürge rókalábak, surranó kis árnyak…”), na, az nagyon durva volt, és senki nem vágta orrba, sajnos. Úgy általában meg romantikáztunk, pihentünk, ettünk-ittunk, szóval, maradtunk volna még.  

0 hozzászólás: