Bár még nincs vége az évnek, ezer százalék, hogy idén A narancsos lány kapja "A Könyv, Amit Hősiesen Végigszenvedtem, De Minek..." díjat. (Helyette egyenként lemoshattam volna a bazinagy szobafikusz leveleit, annak legalább lett volna értelme, mondjuk, nem sok, mert mire végzek a százmillió apró levéllel, az első ötvenezer tuti poros lesz.) Főleg a metrón olvastam, itthon cirka két-három oldalig tudtam koncentrálni. Jó, hagyhattam volna a fenébe, csak az a nagy szívem, az. Adtam egy esélyt Jostein Gaardnernek, holott valahol éreztem, feleslegesen gyötröm magam. Az a bajom a sztorival, mint a legutóbbi, eperlekváros mézzel felturbózott muffinommal: igen klassz dolog állhatna össze az ígéretes összetevőkből (végül is a lábszagú epres méz sem ördögtől való), valami azonban mégsem stimmel és a végeredmény csak apró darabokban, hosszas szünetek közbeiktatásával és némi lelki rákészülés után fogyasztható. Zavaróan egyszerű a történet és a stílus is, és csúnya stilisztikai, nyomdai hibákra bukkan az unatkozó olvasó (a lektor valószínűleg az első öt oldal után bealudt). Azt hiszem, túl komplikált lélek vagyok Gaardner könyvéhez, nekem ez kevés, és azt sem tudom elképzelni, hogy a mai tizenéveseket így, ebben a formában meg lehetne fogni a felvetett kérdésekkel. Hihetetlenül vérszegény. Az egészből egyedül az ragadta meg az agyamat, hogy számos film- és könyvcímben szerepel narancs, és ennek az lehet az oka, hogy a narancsot szinte a világ minden táján ismerik, meg az is, hogy pl. A pomelós lány vagy az Ötnegyed japán szilva vagy A Kumkvatvidék hülyén hangzana.
A Vájtfülűek brancsát a tengelici lustálkodásra vittem magammal. Nem mondanám, hogy nagyon átgondolt szempontok alapján választottam olvasnivalót, ugyanis siettem, a könyvtár pedig nyári szabadságra készülődött a nyitvatartás utolsó öt percében: berobogtam, néhány másodperc alatt felmértem, hogy az új könyvek szekciót lerabolták szabi előtt, ezen az egy szem Nick Hornby könyvön kívül más nem árválkodik ott, úgyhogy lekaptam és kikölcsönöztem. Ha Gaardner elcseszett muffin, akkor Hornby teasütemény, sajnos, nem Szamos vagy Daubner, hanem (vendégségben kínált és udvariasságból megkóstolt) Spar saját termék - fogyasztása közben néha-néha kellemes meglepetések érik az embert, de összességében elég száraz a süti és egy idő után a barackos ugyanolyan utóízt hagy a szájban, mint a málnás.
Taszít a sznob és lekezelő, "kizárólag szépirodalmi alapműveket olvasok és a seggemet az Élet és Irodalommal törlöm ki" típusú (mű)irodalmár, ezért Hornby mezei 'olvasónaplójában' nekem pont az az élvezhető, hogy hanyagolja a mesterséges pózokat és nem elemzi orrvérzésig azt az iszonyatos mennyiségű könyvet, amit elolvasott, helyette saját hétköznapjainak sztorijaival, érzéseivel, gondolataival fűszerezi a pozitív vagy negatív olvasmányélményét, az meg hatalmas piros pont, hogy nem tart tapló állatnak azért, hogy ha választanom kellene pölö a Doris Lessing összes és a Harry Potter sorozat között, ez utóbbit vinném magammal egy lakatlan szigetre. (Persze, azzal a tudattal is képes vagyok élni, hogy Hornby tapló állatnak tart.) A szárazság és az egyhangúság abból adódik, hogy Hornby más típusú könyveket kedvel, mint én, kevés a kapcsolódási pont, meg itt a humora sem csillog úgy. Rengeteg a Hornby által bemutatott könyv és ez így egyszerre nagyon sok, nehezen emészthető ennyi információ. Egyébként megnyugodtam, nem vagyok betűfüggő: Nickhez képest alig olvasok valamit, és olyanom is van, hogy önuralom, nem veszek meg minden egyes érdekesnek tűnő könyvet, hanem szépen elsétálok a könyvtárba és beérem azzal, amit ott találok (és közben megpróbálok nem gondolni arra, milyen jó lenne hazavinni és elolvasni azt a rengeteg boltban hagyott könyvet). Apropó, szülinapomra egy Libri vagy Alexandra teljes árukészletét szeretném. Valamelyik milliomos olvasóm esetleg... ?
Hornby könyvdömpingjét Anna Gavaldával akartam meg-megszakítani, hogy szusszanjak kicsit, ez a taktika azonban visszaütött, ugyanis az Együtt lehetnénk az a könyv, ami a hatszázakárhány oldala ellenére letehetetlen. (Nick, sajnálom!) Gavalda zseniális a hangulatteremtésben, a szereplői most is nagyon emberiek és most is nagyon szerethetők, úgyhogy a könyv érzelmileg teljesen megragadott, és ezt foghatnám a hormonálisan determinált állapotomra is, de nincs értelme, Anna jól ír, ez van. Mindig mondtam, hogy van valami szexi a konyhában sürgő-forgó pasiban (az sem baj, ha csak rántottára futja a hozzáértéséből, az a lényeg, hogy kidolgozott hasizomra fröccsenjen a tojás a szíve benne legyen, mert véresen jó a rántotta is), hát még ha remek szakács a drága. Oké, óvatosan az általánosításokkal, pölö Benke Laci bácsi azért nem az a szexi szakács kategória...
A könyv utolsó száz-százötven oldala keltette bennem azt az érzést, hogy az Együtt lehetnénk olyan, mint egy bögre finom, forró, habos kakaó: az ízorgiába belebizsereg a nyelvem, egy merő élvezet az utolsó kortyig, az utolsó korty azonban túl édes a bögre aljára ülepedett cukor miatt. Anna, nyugi, nincs harag, belefért ennyi szirup! Az olyan mondatokért, hogy "És aztán Sébastien fűzni kezdte. Ennek a hülyének csak akkor lett volna nála esélye, ha már reggeltől kedves vele. Erről ismerszik meg a jó fogás: egy olyan fiú, aki akkor is kedves az emberrel, amikor még fel sem merül benne, hogy meg akarja dugni.", mindent megbocsátok. A filmet egyelőre nem merem megnézni, zavar, hogy ha a főhősnő vékony és francia, kizárólag Audrey Tautou jöhet szóba.
8 hozzászólás:
Na akkor ezt most könyvajánlóként fogtam fel, egyetemben a hozzáfűzött kritikákkal, úgyhogy végre tudom mit fogok olvasni nemsokára.
A lakatlan szigetre csak azért vinném HP-t Lessing helyett, mert pölö az Ötödik gyerek c. mű sokkal sötétebbre tudja festeni a hangulatot, mint az összes infernus a tó mélyéről együttvéve.. Pedig stílusra Lessinget is szeretem... :))
az is lehet, hogy a lektort (akit egyébként szerkesztőnek neveznek. a lektor az más) kispórolták a könyvből. manapság nem divat, mert drága.
megnéztem, nekem már a borító sem szimpatikus. szóval egy hős vagy, hogy végigolvastad.
gavaldával nekem sajnos egyelőre nem sikerült megbarátkoznom. a vigaszágat pár oldal után a sarokba vágtam.
csillagvirág: A lektor szerintem az, aki szakmailag éspervagy nyelvileg ellenőrzi az eredeti és a lefordított szöveget, ergo pl. a stilisztika az ő asztala. Vagy tudatlanságban élek?
Nekem tetszett a Vigaszág, írtam is róla :) Annyi mindentől függ, ugyanúgy éli-e meg két ember ugyanazt a könyvet.
Macsek: Csak írok arról, amit olvastam, ritkán ajánlok könyvet, pont az ízlések és pofonok miatt :) Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményed.
legjobb tudomásom szerint a lektor szakfordítással foglalkozik, a szerkesztő pedig műfordítással.
igen, tudom, azért is nyúltam le barátnőm példányát a vigaszágból, mert jót írtál róla, meg mert kíváncsi voltam, milyen az a remek fordítás szerinted. utóbbi tényleg jó volt - már amennyit láttam belőle.
Az biztos, hogy van (adott esetben) külön nyelvi és külön szakmai lektor (persze össze is kapcsolódhat a kettő), de nekem furcsa lenne, ha a (legtöbbször anyanyelvi) nyelvi lektor kizárólag a szakfordítást nézné át nyelvészeti, stilisztikai szempontból, a műfordítás meg maradna a szerkesztőnél. Gondolom, ez is kiadótól függ. Sajnos, nincs kiadós ismerősöm :)
Gavaldára + 1 szavazat tőlem! :)
az eddig megjelent műveit letehetetlenül olvastam végig!
műfordító körökben száz, hogy szerkesztőnek hívják, aki átolvassa, javítja az elkészült fordítást.
a lektor elsősorban a szakfordítás (orvosi könyv, közgazdaságtan, csillagászati téma, blabla) szakmaiságát, szaknyelvezetét ellenőrzi, a szerkesztő meg egyszerűen megnézi, hogy a műfordítás (= nem szakkönyv) magyaros lett-e. ettől még nyilván a lektor elnevezésű egyed is, ha már átnyálaz, akkor bele-beleigazít a mondatokba stilisztikailag is, és a szerkesztőként aposztrofált dolgozó is igyekszik tudásához mérten az esetleges szakmai dolgokon igazítani, ha szükséges. egy könyvet nem fog két különböző ember átnézni szakmai, majd stilisztikai szemmel, legfeljebb, ha nagyon-nagyon-nagyon igényes az adott kiadó (ilyen ma már valószínűleg nem is létezik).
a két elnevezés nem takar nagyobb különbséget, csupán ennyit. a lektor lényegében egy adott szakmai ágazat szerkesztője, ha úgy vesszük.
de mindegy, megint én akadtam fönn olyasmin, amin valószínűleg tök fölösleges, mert a világ nem fog összedőlni a különbségtől. :) mindenesetre műfordítópalántaként maradnék jelen esetben a szerkesztőnél. :)
Nem volt ez haszontalan, az infókat felvettem a tudásbázisomba, és legközelebb is nyugodtan akadj fenn :)
Megjegyzés küldése