2011. február 28., hétfő

Semmi komoly, csak csibike eltiltotta csibikét a blogjaitól

Elfáradtam az utóbbi két hétben, nagyon elfáradtam, olyan nagyon elfáradtam, hogy pénteken legszívesebben sírva feküdtem volna a konyhakövön (épp epres-cseresznyés teához forraltam vizet, adta magát, hogy a konyhában drámázzak), a jelenettől azonban visszatartott az, hogy
1. nem vagyok drámai alkat,
2. a héten nem bírtam erőt gyűjteni a takarításhoz és nem akartam, hogy az önsajnálat hevében a morzsás-porcicás konyhakőre simuljon az arcom,
3. még nem forrt fel a víz,
4. hülyeségnek tűnt, hogy a konyhában fetrengjek, ha tulajdonképpen az ágyba is bekúszhatok. 
Ha szépen megkérem az anyaénemet, biztos ír pár szót a másik blogomba a kimerülés részleteiről, itt és most annyi, hogy az alvásidőm ötven-hatvan százalékában csinálok minden olyan dolgot, ami nem anyaság és házimunka, napi négy-öt óra alvás viszont nem elég ehhez a mi energiabomba gyerekünkhöz, aki annyit zabál belőlem, mint egy ló (és most ne póniméretre gondoljanak a t. olvasók) és akinek a lefoglalásához focicsapatnyi kistestvér kellene. Ez nem panasz, ó, egyáltalán nem, csak hát nem vagyok terminátor, úgy néz ki, és ha a fáradtságtól összecsúsznak a szemeim meg hányni akarok, akkor aludni kell, akkor nincs könyv, nincs ékszer, nincs levél, nincs blog, nincs társasági élet, nincs semmi - alvás van, hogy a gyereknek jó legyen, mert az mindennél fontosabb. Azért zártam be a blogot, hogy ne kellesse magát előttem ezekben a nehéz időkben, mert ha nyitva, nem tudom megállni, hogy legalább a fiamról ne írjak néhány sort... aztán még néhányat... és még néhányat... és ide is pár szót, szóval, önvédelemből történt a zárás, amíg valamennyire kialszom magamat. Ő, aki férfim parancsba kapta, hogy hiába könyörgök szívhez szólóan, ne adjon húsz centinél hosszabb damilt / cérnát a gyöngyökhöz (napi adag), illetve legyen kegyetlen és egy oldal elolvasása után dugja el az éppen aktuális könyvemet. Néha muszáj szigorúnak lennem csibikéhez, mert hajlamos a szuperanyuskodásra, nem kíméli magát, egyszerre akar mindent a kis hülye.     
A blogspottal az a baj, hogy nincs blogszünet opció (indoklási lehetőséggel, teszem azt), helyette itt ez a csak-meghívottak-olvashatják izé, én meg arra eszmélek, hogy jönnek az aggódó telefonok / sms-ek, hogy mi történt? baj van? minden rendben?, aztán az előbb láttam a postát, rengetegen írtatok a meghívó miatt is. Gondoltam, kiveszek pár nap blogszabit, amíg rendezem az alváshiány témát és összetákolom magamat,  de nem működik, mert Andrist is nagyon hiányoljátok. Senkit nem akartam megijeszteni, b-o-c-s-á-n-a-t. Még mindig fáradt vagyok, úgyhogy majd megkérem ő, aki férfimet, törje el a kezemet (az ujjaimat egyesével, hogy biztosra menjünk), így nem kell blogot zárni. Bár talán az is elég lesz, ha pusztán netteleníti a lakást. 

P.S.: Ha egyszer tényleg bezárok, annyit tudok ígérni, hogy annak, aki rendszeres olvasónak jelentkezett, biztosan küldök meghívót. A többiek meg majd szólnak valahogy.

2011. február 22., kedd

Az éjszaka árnyai

Szinte lángol az egész arcom, a vörösséget itt-ott gyümölcsdarabok barnája és zöldje töri meg, a szemem könnybe lábad, orrot fújni nem tudok, szipogok, és ahogy csitul az égő-maró érzés, barnává sötétedik a vörös, a vonásaim egyre merevebbé válnak, már ha egyáltalán bármi is látható belőlük, a szemem körüli bőr kicsit megfeszül, mintha bámulnék, olyan. Nem szabad nevetnem, nem ráncolhatom a homlokomat, résnyire nyitott szájjal préselem ki magamból a szavakat.  

Minden nőnek tudnia kell, milyen arcpakolást bír el a kapcsolata.

2011. február 20., vasárnap

Gyorsan, mielőtt elfelejtem

Ninától kaptam ezt a díjat, és mosolyogtam, mert örültem neki és mert Az Élet olyan, hogy újra és újra az utamba sodorja azokat a feladatokat, amelyekkel akkor és ott nem úgy foglalkoztam, ahogy kellett volna. Nálam valamiért elhúzódik a nyamvadt terhességi amnézia, ami egyedül abból a szempontból nem rossz, hogy a klassz dolgoknak akár többször is ugyanúgy tudok örülni, pl. egy nap háromszor köszöntem meg ő, aki férfimnek a hűtőbe csempészett meggyes pitét, mert két hűtőnyitás között totálisan kitörlődött az agyamból, hogy kaptam tőle meggyes pitét... és az is, hogy már hálát rebegtem érte.
A játékszabályok szerint hét dolgot kell elárulnom magamról. Nos, tessék:
Az első legyen az, hogy... ha tehetném, csak egyetlen pillanatra forgatnám vissza az idő kerekét, de tényleg csak egyetlen pillanatra és kizárólag úgy, hogy visszamegyek az időben, megváltoztatok egy mozdulatot, aztán már rohanok is vissza ebbe a jelenbe, mert elég volt egyszer megélni ezt a rengeteg évet, köszönöm szépen, minden úgy alakult jól, ahogy alakult. Az egyetlen pillanatról meg azt kell tudni, hogy fiatalon (tehát valamikor az őskorban) éltem egy ideig a világ végén és kitaláltam, hogy kijátszom a csúnya és gonosz betörőket, ha arra tévednek, és nagyon trükkösen elrejtettem az aranyékszereimet - egy üres, ütött-kopott gémkapcsos dobozban, ott biztosan nem keresi senki. Mint kiderült, én sem. Ne gondoljatok kilónyi aranyra. Volt egy pici szívvel díszített görbe gyűrűm, az egyik nagymamámtól kaptam tizenéves koromban, és meggörbült, amikor a P. a suli udvarán megszorította a gyűrűs kezemet. Volt egy békejel medálom, mert az őskor bohó fiataljai békejellel a nyakukban vagánykodtak. Volt egy Szűz medálos nyakláncom, a szüleimtől kaptam és a kézilabdameccsek előtt mindig az edzőmnek adtam, a melegítője zsebében őrizte a többi lány ékszereivel együtt, mert az őskorban sem raktak széfet az öltözőkbe. Volt egy gyűrűm és egy karláncom, már nem emlékszem, milyen, megkopott az emlék, szintén a szüleimtől, talán érettségire. Hamar kiderült, hogy nekem a bizsu az ékszer, az arany valahogy nem én vagyok, ezért ilyen-olyan dobozkákban őriztem őket. Aztán jött az ütött-kopott gémkapcsos doboz, és úgy alakult, hogy véletlenül szemétnek néztem és takarítás közben kidobtam, és ott fel sem merült bennem, hogy ja, oda rejtettem az ékszereimet, csak sokkal később kezdtem keresni a dobozt és nem találtam sehol. Ez a mai napig fáj, ha eszembe jut, bár már régóta tudok nevetni a saját hülyeségemen. Azóta kaptam egy-két aranyékszert, mert anyuék nem adják fel, de egyiket sem hordom, a régiek pótolhatatlanok és az arany még mindig nem én vagyok.     
A második legyen az, hogy... miközben a fiamat növesztettem a hasamban, rengetegszer gondoltam a halálra, arra, hogy nem tudom elfogadni, hogy meg fognak halni azok az emberek, akiket szeretek és nekem is meg kell halnom, és még bőgtem is, úgy sajnáltam a családomat, a barátaimat és magamat, és egyrészt végtelenül nevetségesnek éreztem a helyzetet, hogy összekönnyezem az új életet rejtő nagy hasamat, másrészt meg tudatosult bennem, hogy borzasztó kicsi és kiszolgáltatott vagyok, és féltem. Addig fogom olvasni A Vörös Oroszlán-t, amíg ki nem mosódik az agyamból az összes kétségem.  
A harmadik legyen az, hogy... a nyáron sok minden letisztult bennem az elmúlt harminchárom évemből, és az egyik nagy felismerésem, hogy mindig is utáltam a bezzegacsibikézést, soha nem akartam viszonyítási alap lenni, mégis az voltam egész életemben, és ezzel engem gúzsba lehet kötni, ezzel engem el lehet távolítani másoktól, ezzel engem fel lehet tenni egy elérhetetlen polcra. És ez nekem teher, utálom. 
A negyedik legyen az, hogy... nem tudok vezetni. Vagy a pénz, vagy az idő hiányzott a jogosítványhoz, ma meg már úgy vagyok vele, hogy egyszerűen féltem magamtól a többieket, mert hihetetlen módon fel tudok hergelődni a veszélyes játékot űző kretén autósokon és nem akarok úgy dühös lenni, hogy kocsi van alattam, utas van mellettem. Attól tartok, képes lennék üldözőbe venni egy baromarcút, hogy kirángathassam a kocsijából.
Az ötödik legyen az, hogy... gyerekkoromban kapott teret utoljára a kreativitásom, írtam, rajzoltam, babaruhát varrtam ésatöbbi. Aztán nagyjából húsz évre eltemetődött bennem az, hogy szeretek alkotni, tanultam és dolgoztam, mert sokáig azt hittem, csak akkor van jogom az élethez, ha hasznosan töltöm az időmet: tanulással és munkával. Aztán magamhoz tértem. Próbálom úgy felfogni, hogy nem vesztegettem el azt a húsz évet, de azért jó lett volna, ha hamarabb bukkanok önmagamra. Meg kellett tanulnom, hogy jogom van pihenni, hogy a tanuláson és a munkán kívül igenis foglalkozhatok mással, senki nem fog a kezemre csapni pl. festés közben, hogy hoppá, csibike, lebuktál, te lazsálsz, nyomás vissza a gályapadra.    
A hatodik legyen az, hogy... arra is rájöttem tavaly (a kétezertíz felismerős évem volt), hogy a karrierépítést nem nekem találták ki. Rengetegszer megkaptam már, hogy ilyen jó adottságokkal hol kellene tartanom A Ranglétrán, hogy elvesztegetem a tehetségemet estébé. Nem érdekel. Nem vonz a könyöklés, a hajtás, a fúrás, a megalkuvás. A családom és a jó közérzetem mindennél fontosabb, és egyszer majd abból szeretnék élni, amit igazán szeretek: a tanításból és a kézműves munkából. A könyvíráshoz nem vagyok elég tehetséges.
A hetedik legyen az, hogy... tegnap este megint elkapott a késztetés, hogy törölni kellene az összes blogomat, de aztán reggelre elmúlt. És ez annak ellenére jött, hogy nem vagyok boldogtalan, sőt, a tegnapi táplálékom kilencven százaléka szénhidrát volt (fánk, csoki, meggyes pite, kakaóscsiga). Évente kétszer-háromszor van ilyenem, pedig szeretek blogot írni és kedvellek titeket és minden évben sokat tanulok tőletek, általatok.  

A díjat szeretném továbbadni Macseknak, kisrumpfnak, K. barátnőmnek, Csillagviharnak, Thiának, Loihinak, mert ők kreatívak pl. írásban vagy mesélésben vagy gyereknevelésben vagy anyaságban vagy gondolkodásban vagy sütésben-főzésben vagy kézműveskedésben vagy egyszerre mindegyikben, a hetedik pedig Mefi, aki már kapott egy ilyen díjat tőlem, de mit csináljak, még mindig ugyanaz a véleményem róla.
 
Köszönöm szépen, Nina!

2011. február 18., péntek

Krumpliszív

Tudom, hogy messze már a Valentin-nap, de ez a krumpliszív valamikor a héten jött szembe velem. Elsőre nem ismertem fel benne a szívalakzatot, mert fejjel csücskökkel lefelé tartottam és más jutott eszembe, egy... khm...  {tizennyolckarikás tartalom}. Lehet, sikerük lenne a gazdáknak, ha ráállnának a krumpliszív termesztésére, árulhatnák mondjuk a Blahán, kéccázé' a krumpliszív kilója! Csak ne fessék pirosra. Ha már itt tartunk, nálunk úgy történt a valentinozás, hogy elfelejtettük, aztán beugrott valamiről, hogy ja, az most van, de mindketten fáradtak voltunk mindenhez (majdnem mindenhez), ezért másnap ő, aki férfim meló után elment vadászni a kedvenc éttermünkbe és hazahozta az elejtett zsákmányt (harcsahalászlé és mennyei göngyölt húsok körettel), itthon pedig ugyanolyan fáradtan, mint előző nap, felbontottunk egy üveg bort, ő, aki férfim itta, én néztem és narancslével öblítettem, a szülői figyelemre vágyó és autós hordozóba pakolt gyereket meg ő, aki férfim hintáztatta a lábujjával, hogy legalább pár percig nyugodtan tudjunk enni az asztalnál. Január elején  történt, hogy úgy hajnal egykor jutottunk el odáig, hogy kettesben leüljünk a kanapéra és madártejet kanalazzunk (a legszebb fagyiskelyheket vettük elő, mert hajnalban is adjuk meg a módját) és beszélgessünk a karácsonyfa fényei alatt, és akkor még csak gyanítottam (a hideg kelyhet a lüktető halántékomra szorítva), hogy a kisgyerekes lét egyik kulcsszava a rugalmasság - ma már biztos vagyok benne.

2011. február 17., csütörtök

... és beköszönt a tesó is


Megfigyeltem, a gyöngyguruk hangzatos neveket biggyesztenek a saját kreálmányaik mellé, úgyhogy ha majd egyszer gyöngyguru leszek és előrukkolok valami klassz medállal, olyasmi nevekkel fogok operálni például, hogy Ízisz Veseköve vagy Aphrodité Megsebzett Kisujjából Az Esőtől Nedves Földre Ficcenő Hulló Vércsepp, mert hát a lila medál ezek szerint olyan nagyon szimpla.

P.S.: Ne, ne kattintsatok a képre, mert megint én leszek a hibás holmi beleszerelmesedésért.

2011. február 16., szerda

Nyugi, csak az eleje babablogszerű, utána egy fiúról lesz szó

Fogzik a fiam, és én nem vagyok álmos, már nem, és eszembe jutott, hogy tegnap a kezembe fogtam egy dínós csörgőt a Brendonban (rettentően izgalmas az anyák élete, komolyan, baromi nagy a csörgőpiac), és mosolyognom kellett, olyan elégedett mosollyal, mert még januárban volt egy dínós turpisságom, ami úgy sült el, ahogy akartam. Itt a blogban sem szoktam reklámozni, hogy kit lepek meg ezzel-azzal csak úgy, huncutságból, mert minek reklámozzam, az ajándékaim szép csendben eljutnak a leendő tulajdonosaikhoz, ők örülnek, én örülök és kész. Most csak azért teszek kivételt az egyik akciómmal, mert csúnya-csúnya előítélettel a szememben pillantottam Az Eladófiúra, és tudjátok meg ti is, hogy akár egy eladófiúnak is fontos lehet a dínó, bizony. Hogy miről van szó? Az történt, hogy valamikor sétálni mentünk ő, aki férfimmel és a sarjunkkal és betévedtünk egy boltba, semmi szándékosság nem volt a dologban, nem terveztem, hogy bemegyünk, amikor a bolt közelébe értünk, éreztem, hogy ide be kell néznünk, legalábbis nekem mindenféleképpen. S lőn, benéztünk. A gyerekágyneműnél rögtön kiszúrtam egy dínós párnahuzatot és rámarkoltam, hogy ez nekem kell, mert ha dínó, akkor dorw, aki imádja a dínókat, persze csak a fia miatt (persze!), gondoltam, meglepem vele. Még jó, hogy tudom, kire lehet számítani blogilag és nemblogilag, úgyhogy Elf és a párja megsúgta nekem dorw címét, ami sarkalatos pont, ha az ember mindenféle ajándékokat és kedves leveleket küldözget ide-oda. A párnahuzatnak nagyon örültek, de sajnos azt is meg kellett mondanom teljesen őszintén, hogy takaróhuzat nincs. És itt jön a képbe Az Eladófiú, ugyanis merészen kitaláltam, hogy sok párnahuzatból pompás takaróhuzatot lehet varrni, tényleg csak egy kis kreativitás kell hozzá. Magamra kötöttem az egy szem gyerekemet és elvágtáztam a boltba, már amennyire sokkilónyi gyerekkel vágtázni lehet. Két lány állt a kasszánál, egy srác kísérgette a vásárlókat. A lányokat támadtam meg a kedves mosolyommal, hogy dínós párnahuzat, ugye, van még? Valahová a hátam mögé mutattak, hogy ja, arrafelé. Jó, végül is ez is több a semminél, simán letagadhatták volna. Kettőt találtam itt-ott a polcokon, kettőt talált nekem Az Eladósrác. Másfél méter magas kosarakban sorakoztak a párnahuzatok, ezekhez a hordozókendős gyerekkel nem tudtam lehajolni, hogy egyesével végignyálazzam őket, az utolsó darabokhoz konkrétan le kellett volna feküdni a földre. Ezen a ponton kértem segítséget a kasszás lányoktól, hogy a barátnőmet és a kisfiát szeretném meglepni és hogy ez nagyon fontos és hogy behajolnának-e. A kasszás lányok csak néztek egymásra, aztán néztek Az Eladósrácra, akire én is ránéztem, és úgy láttam, nem hozza lázba, hogy dínós párnahuzatot vadásszon a kismillió egyéb párnahuzat között, és már épp azon kezdtem filózni, hogy egy vásárlótól kérek segítséget, amikor Az Eladósrác bólintott és megindult a kosarak felé. Nem nézett túl szépen, le mertem volna fogadni, hogy kétszer beletúr az egyik kosárba és közli velem, nincs több dínós párnahuzat. Tévedtem. Nagyon durván. Az Eladósrác valóban végignézte az összes kosarat... és talált még egy huzatot. Úgy tűnt, ennyi dínót sikerült összeszedni, ezzel a hárommal indultam a kasszához, már épp fizettem, amikor utánam kiabált a srác, hogy vanmégegy!, vanmégegy!, vanmégegy! és rohant hozzám, kezében a dínós párnahuzattal. Ennyit az előítéleteimről. Az még érdekes volt, hogy az egyik kasszás csaj mindenáron párnákat akart vetetni velem a huzatokba, és miután elárultam, hogy takaróhuzat lesz a párnahuzatokból, teljesen ledöbbent, láttam rajta, hogy annyi érzéke van a kreativitáshoz, mint Mike Tysonnak a csipkeveréshez. Bocsánat, már megint előítéletes vagyok, lehet, hogy Mike Tyson esténként csipkét ver a kandallója mellett üldögélve, ki tudja.      

2011. február 12., szombat

... és megint egy kép, de mindjárt megmagyarázom

A Granada is megvan a kétezertizenegyes tervemből, ha ilyen ütemben haladok tovább, semmi nem ment meg attól, hogy minden tételt kipipáljak, bár a Granada lényegesen könnyebb, mint belebújni a kedvenc szoknyáimba. Ja, tessék, ő az:


A világos pici gyöngyök egyetlen színből vannak, egy trükkös színből, mert szivárványos, napsütéstől függ, milyen zöldnek látszik. Itt éppen kékes. Ez a medál élőben valami eszméletlen gyönyörű, barkácsolás közben tetőtől talpig átjárt a flow-élmény. A zseni egyértelműen Sabine Lippert, a minta gazdája, én csak ügyes vagyok, mert ügyesen megfűztem (annyira akartam, hogy már az első kísérlet sikerült) és ügyesen összeválogattam a színeket (két hétig tartott, mindig közbejött valami). A gyöngyöket leszállító postást ügyesen nem vágtam orrba, pedig letegezett, meg flörtölni próbált, meg lecseszett, hogy nem szóltam bele a kaputelefonba. Mivel három fekete pontot is begyűjtött egy perc alatt, kénytelen voltam csúnyán nézni rá, aztán közöltem vele, hogy ha nem a gyöngyeimet várom, ki sem nyitom az ajtót, bakker de, mondtam, hogy jónapotkívánoknyitom!, és csak azért nem kapott volna Oscar-díjat a királykisasszonyos elutasító jelenetem, mert a szememben nem volt elég ridegség, ugyanis a baba ott ficánkolt a karomban és a ruhám masnijával a szájában röhögött, én meg így nem tudok hatásosan szigorkodni, nekem is röhögnöm kell, szóval, a postás nem vette zokon a megsemmisítést nyomokban sem tartalmazó nézésemet, sőt, ha nem köszönök el tőle, még ma is ott flörtölget velem a rács előtt. Őrület, mi mindent kell kiállnia egy kisgyerekes anyukának, hogy a gyöngyeihez jusson.   

P.S.: Kattintás csak saját felelősségre, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

2011. február 9., szerda

Még egy kicsit fotóblog

Álmosságom mértékét hűen jelzi a tény, hogy beírtam címkének: 5. hónap. Aztán rájöttem, nem a gyerekblogomban vagyok. És a karkötő amúgy is csak néhány órás. Üres tízpercekben fűztem, mert még nem érkeztek meg a megrendeléseim alapanyagai, viszont fűzhetnékem volt. Csokoládé, karamell és vanília - állandóan szénhidrátra vágytam, miközben készítettem, úgyhogy a következőnél szimpla kékkel fogok dolgozni, az legalább fogyókúrás karkötő lesz. A befoglalt nagy gyöngyökre büszke vagyok, most először csináltam ilyet. 

P.S.: Kattintásra jönnek elő a valódi színek. Ja, és három centi széles.

2011. február 7., hétfő

Pöttyösék

Például a nagy bögrém öt decit bír el forrócsokiból és innen van. Pöttyösödjenek, kedves olvasók, pöttyösödjenek, mert nagyon vidám dolog, hétfő reggel pöttyösből inni a bármit.

P.S.: Katt a képre. Nagyobb is, színesebb is.