Jelentés a boszorkánykonyhából

Ma olyasmi történt a konyhámban, ami még soha: kifli- és zsemlesütés. 

Szépek, ugye? Nem véletlenül, ugyanis nem én készítettem őket, hanem Macsek. Én néztem, mit hogyan kell, és azt szerintem nagyon profin csináltam. A sütősztori úgy kezdődött, hogy a paradicsomprojekt részsikerén felbuzdulva (igen, élnek a palántáim! még!) kitaláltam, hogy mivel Andrisfiam és a házimunka és minden egyéb csak ezer százalékban tölti ki a napi huszonnégy órámat, tök jó lenne, ha a családi asztalra a saját kis kacsóim áldozatos munkájával varázsolnék adalékszarmentes kenyeret, kiflit, zsemlét. Az s.k. pékáruhoz való viszonyomat elég egyértelműen jellemzi az a kínos tény, hogy még az életben nem használtam a kézi mixerem dagasztószárát, olyan verziót meg nem is láttam, ami a Macsek dagasztógépén volt. Merthogy ma Macsek a kisfián kívül magával hozta a dagasztófelszerelését, meg az olyan speciális eszközöket, mint például sodrófa. Nekem van egy, de azt befogtam a gyurmaékszerekhez. (Ne, ne mondjatok semmit.) Macsek konyhai remekműveibe akkor szerelmesedtem bele, amikor Az Albumot barkácsoltam neki (erről majd kicsit később mesélek még) és a fényképek között válogattam. Megkértem, hogy tanítson meg kenyeret/kiflit/zsemlét sütni. S lőn. Levélben kaptam részletes infókat és instrukciókat, a reggelt és a délelőttöt pedig a tészta előkészítésével, dagasztásával, nyújtásával, formára igazításával és kisütésével töltöttük a már említett munkamegosztásban: Macsek és a gépe csinálta, csibike nézte, valamint fiával együtt gondoskodott a szórakoztató társaságról (mi voltunk azok, nem hívtunk animátorokat). Ránézésre nem bonyolult ez az egész, de majd lesz itt nyüszögés, kérem szépen, ha beszabadulok a konyhába és egyedül kell produkálnom valamit. Polcz Alaine-től tanultam, hogyha A Konyhai Valami nem sikerül, azt kell mondanom, hogy direkt így akartam. Lélekben azért készülök arra, hogy nem fogom tudni könnyedén kimagyarázni a csoffatag és szénné égett kiflimet-zsemlémet. (Ez az, csibi, csak optimistán!) 

Este családilag teszteltük a kifliket és a zsemléket, mindegyik nagyon finom és nagyon puha. Nem gondoltam, volna, hogy ilyen más érzés saját készítésű péksüteményt enni. Jó, hát csak néztem, de lélekben a sajátoménak érzem kicsit. A szeánszról nem készült fotó, mert nem értünk rá, rengeteget beszélgettünk, ami a sok mondanivaló tükrében igen kevés, de majd rákapcsolunk, például meg kell tanulnom a sós és édes sütiket, a töltelékes dolgokat és a többit, mondjuk, ezt a csokoládés csodát is, amit névnapomra kaptam Macsektól:

Az már nem a konyhai vonal, hogy kölcsönadtam Macseknak néhány könyvet, és ezt azért kell megemlítenem, mert ilyet ritkán csinálok, főleg a Joanne Harris könyveimmel, és klassz, hogy egy csomó kedvenc ruhámat, felsőmet, szoknyámat neki tudtam ajándékozni az anyamellben és anyafarban szűk cuccaim közül, jó érzés, hogy pont ezeket a kedvenceket Macsek hordja és nem az alig ismert szomszédasszony valamelyik névtelen rokona. 

Holnap betámadunk az egyik boltba, ő, aki férfim meg én, és veszünk névnapomra egy kenyérsütőgépet. Helló, csibike vagyok Budapestről, harminckilences a lábam és kenyérsütőgépet szeretnék névnapomra. Igen, ezt is megértük.