2011. június 30., csütörtök

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

A könyvben egyetlen dolog idegesített, de az nagyon: a borítója. Nekem ez a bambanős van meg, a cipős sokkal jobb. Nézem a bamba nőt és nem látom rajta a szerelmet, pedig elvileg Élete Nagy Szerelme babrál a nyakán, nem egy alien, ő meg olyan fejet vág, hogy ehh, ez de szarul csókol, essünk már túl rajta. A sci-fi rajongók közül kizárólag a romantikus lelkületűeknek ajánlom a regényt, ugyanis ez egy szerelmes regény, a jövőbe és a múltba átruccanó Henry nem akarja megváltani a világot, titkos küldetés helyett ruhaszerzésre koncentrál, mihelyt a másik idősíkban találja magát, meg leggyakrabban Clare-re.
Talán év elején olvastam Niffenegger könyvét, amikor még nagyon friss anyuka voltam, és az olvasás egyfajta hidat jelentett a régi és az új életem között: olvasok, ergo csibike maradtam a gyerek születése után is. Az más kérdés, hogy a fáradtság és a gyerekezés miatt ritkán olvastam többet néhány oldalnál. Öt-tíz perc, ennyi jutott a könyvre - általában a vécén. Ha a gyerek séta közben elaludt a kendőben, rögtön leültem egy padra és olvastam, ilyenkor akár tizenöt oldalt is egyhuzamban. Gyerek nélkül bruttó három nap alatt végeztem volna a könyvvel. Az olvasmányélményem megsínylette ezt a szaggatottságot, nincs bennem az az eufória, hogy hűdejókönyv, holott az, tényleg az, és jobban tetszett, mint a film, amiből sok mindent kihagytak, például a könyv végét, és ez naggggyon kár. Fogalmam sincs, mikor lesz annyi időm, hogy újraolvassam legalább kicsit hosszabb egységekben, ha van pár percem, inkább új könyvet veszek elő, nehogy úgy rohanjon el mellettem az élet, hogy Niffenegger regényét szorongatom. (Még az új Fable-t sem olvastam.) Jobb lett volna, ha olvasás előtt nem látom a filmet, így Henry örökre Eric Bana marad nekem, ami nem gond, hiszen Eric Bana guszta, és mától legyen minden könyvtáros srác egy kicsit Eric Bana, mert akkor több könyvet olvas a nép, legalábbis a nőnemű része. Azt nem tudom, film nélkül mennyire zavarodtam volna bele a történetszövésbe, az idősíkok közötti ugrálásba. Nem biztos, hogy olyan nehéz eligazodni a könyvben. Végre valami eredeti, szokatlan, tessék élvezni.
Az olvasmányélményemnek az is odavágott, hogy direkt nem éltem bele magamat Henry és Clare gyönyörű szerelmébe, nemrég szültem, nem akartam a halállal foglalkozni. Az utolsó oldalakon persze könnyeznem kellett - végül is foghatom a hormonjaimra. Egyelőre semmit sem tudok kezdeni a halállal, a ténnyel, hogy egyszer meghal mindenki, akit szeretek, és most, hogy gyerekem van, megtanultam félni attól, hogy mindennek vége lesz, és emiatt megsértődtem Az Életre. (Remélem, Élet, olvasod a blogomat és azon töröd a fejedet, hogyan engesztelhetnél ki.)

0 hozzászólás: