2011. június 16., csütörtök

Van még ennél is lejjebb?

Az epres pizza receptjét Kjerstitől kaptam hétvégén, aki Dániából olvas és soha nem kommentel (mondjuk, most nem is lehet), viszont klassz leveleket ír, és remekül ráérzett arra, hogy napok óta ennék valami epres édességet. Már kezdtem erőt gyűjteni az epermisuhoz, de az epres pizza sztornózott mindenféle misus gondolatot. A mél egyetlen gyenge pontja az volt, hogy pünkösd miatt várnom kellett a megvalósítással, a benzinkúton nincs eper és mascarpone. Csak azért nem mondom, hogy szégyen-gyalázat ez a hanyagság, mert árulnak mandulás Magnumot, és ezért hajlandó vagyok nagyvonalúan szemet hunyni a hiányosságok felett.
A recept telitalálat, ugyanis 1) imádom az epret, 2) a nehézségi fokozat 'könnyű' (értsd: a béna konyhatündér belekóstolhat a siker ízébe is), 3) a cucc 30 percnyi pepecs után mehet a sütőbe, ahol 12 perc alatt készre sül. Mi ez, ha nem álomrecept? Amíg aludt a fiam, begyúrtam a tésztát, aztán amikor felébredt, előrelátó anyaként a hátamra kötöttem a mei-tai-ban, nem akartam tésztás-epres-mascarponés kézzel kétpercenként levadászni a lakás különböző pontjain turpisságra készülő dedet. Azt hiszem, kicsit korán kezdtem el örülni: már a megkelt tésztánál ujjongtam, hogy megy ez, mint az olajozott istennyila. Konyhatündéri minőségemben stahljucis infókat ejtettem el a hátamon feszülten figyelő fiamnak a tészta puhaságáról, a krém lágyságáról és az eperszemek édességéről, áhítatában még a hátam püfölésével is felhagyott, pedig nagyon szeret ló módjára ösztökélni. Szóval, remekül ment minden egészen addig, amíg el nem érkeztem a sütési időhöz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a recept nem írja, hiába meresztem a szememet, sehol nem találom. Gondoltam, berakom húsz-harminc percre, biztos kell annyi a tésztának, elég sűrű. S lőn, beraktam. Húsz perc után azért rutinból (igen, van olyanom, csak még nem elég kifinomult) ránéztem és azt láttam, hogy az eprek nagy része lefolyt a pizzáról és hősi halált halt a tepsi alján (azaz szénné égett), a krém meg mintha elpárolgott volna, legalábbis a tészta nem szívta fel, mert a legfelső hajszálvékony réteget leszámítva száraz volt, mint a... (házi feladat: fejezzétek be a hasonlatot, tök üres az agyam). Hát, ez van, nekem még egy könnyű recept sem könnyű, vontam le a tanulságot, a mínusz harmincnyolcésfeles konyhatündérségi szintről mínusz ötszáznegyvenkettesre fokoztam le magamat, és lehet, jobban járok, ha abban a tudatban maradok, hogy béna vagyok, mintsem hogy cirka egy órával a blama után eszembe jusson a 12 perces sütési idő, ami teljesen kitörlődött az agyamból és amit többszöri keresés után sem találtam meg a honlapon, pedig nem nehéz észrevenni, ergo nem béna vagyok, hanem vak és agyhalott. Dacból vettem megint egy adag epret és mascarponét, de az elcseszett sütit kóstolgatva rájöttem, hogy nekem a tészta és a krém együtt annyira nem jön be (és ez most nem a vesztesek nyafogása), viszont külön-külön mindenfélére remekül használhatók. (Jó, a pattanásaitokra azért ne kenjétek őket.) Ami engem illet, egy bazinagy L alakú  pizzát fogok sütni legközelebb. L, mint lúzer.

Itt a végén annyit szeretnék még megjegyezni, hogy agysejtdonorok jelentkezését várom, lehetőleg  konyhaművészetben jártas, Nobel-díjas fizikus és matematikus professzorok írjanak. Jelige: "Sürgős!"

0 hozzászólás: