34

A legklasszabb szülinapi ajándék az lenne, ha valaki minden reggel bemondaná, hogy hányadika van és milyen nap, természetesen évvel-hónappal együtt (a Kr. e./Kr. u. rész elhagyható), meg azt is, hányat kell még aludnom ahhoz, hogy a fiam ágyba hozza nekem a reggelit (és el is mosogasson utána).
Sokáig nem tűnt fel, hogy mindjárt szülinapom lesz, a harmincharmadik évem (néha követhetetlenül) gyorsan tovarohant, gyereknevelés közben nem volt időm sokkolódni/elmélázni, hogy hoppá, a tortámon már nem érdemes megfordítanom a számgyertyákat. Maga a 34 nem zavar, de ha ő, aki férfim le mer cserélni két tizenhét éves gidára, orrba vágom a vasalóval (is). Egyedül az szomorít el (?), hogy állandó harcban állok Az Idővel, és próbálok legalább huszonötöt csinálni a huszonnégy órából, de nem megy. (Vajon miért?) Még soha nem jutott ilyen kevés idő magamra, és félek (?), hogy a kisgyerekezéssel töltött legszebb (?) éveimben nekem, mint csibikének, nincs elég helyem. Nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok olyan szabad, mint az elmúlt években, és hiába tudtam, mit vállalok (és vállalnám újra meg újra meg újra), megélni nehezebb, mint elképzelni. Szeretek anya lenni, úgy érzem, passzolunk egymáshoz, az anyaság meg én, a szabadságom azonban érzékeny pont. Csak néhány évvel ezelőtt váltam szabaddá, alig pár évet éltem úgy, ahogy mindig is kellett volna, és ahogy nekem jó. Addig mások elképzelései és elvárásai mentén alakítottam az életemet, fogalmam sem volt arról, ki vagyok és mit akarok.
A 33. évemben rengeteget tanultam magamról az anyaságnak köszönhetően. A legfontosabb talán az, hogy megtanultam, mit jelent az alázat, hogy a saját igényeimet-vágyaimat ideiglenesen (?) háttérbe szorítva, szeretettel és megértéssel, a legjobb tudásom szerint nevelek/gondozok/szolgálok egy kisembert. És tudom már, hogy engem nem kell kerékbetöréssel kínozni, elég, ha hónapokon keresztül nem hagynak aludni, mondjuk, félóránként-óránként kelek. És az is bebizonyosodott 2010. szeptember 16. és 2011. szeptember 16. között, hogy semmihez sem fogható boldogság dübörög a szívemben és áramlik az ereimben, amikor hozzám bújik a gyerekem, amikor rám nevet, amikor odaszól, hogy "ana!", és úgy tudom félteni, mint még soha senkit ebben az életben. És az a nehéz, hogy imádok anya lenni és imádok szabad lenni, és a kettőt úgy kell összeegyeztetnem, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem is. Nem fogok unatkozni 34 évesen sem, fogadjunk. (A fogadás nézzen ki úgy, hogy én azt mondom, nem, a tapasztalt anyák meg mondják azt, hogy dedede, csibi, unatkozni fogsz. Légyszi!)  
Írás előtt elolvastam a tavalyi bejegyzésemhez kapott kommenteket és a 33 mélnél jóval több mélt, és meghatódtam azon, hogy mennyi kedvesség árad a soraitokból felém és a családom felé. Mondhatom azt is, hogy évek óta, holott nem tartom magam könnyű természetű, könnyen (meg)szerethető embernek. Igazán jó dolgom van itt a blogban, köszönöm nektek, és azt szeretném kívánni, hogy legyetek boldogok és vidámak és optimisták és erősek. (Ne mindig, mert az öl, butít és nyomorba dönt. Bocs!)
Ha a Nagy Manitu is úgy akarja, de főleg az a kicsi, aki civilben Andris névre hallgat, a hétvégén szülinapi játékkal jelentkezem. A reklám után visszajövünk, maradjanak velünk.