2012. március 16., péntek

Néha van úgy, hogy nem merek kérdezni

A nénivel keddenként tudtam beszélni, a délelőtti piacozás után. Néha vissza kellett hívnom, mert pont abban a pillanatban ért haza a cekkereivel, amikor csengett a telefon. Vékonyka, öregnénis hangja volt, udvariasan sorolta fel a doktor úr szabad időpontjait. A nevemet sokszor ismételtem el, kicsit hangosabban, kicsit szótagolva. És még csak nem is Szentkomáromfalvy Eufrozinának hívnak.
Azon a novemberi kedden hiába hívtam óránként, nem vette fel a telefont. Szerdán, csütörtökön, pénteken sem értem el. A fiától, a doktor úrtól elnézést kértem, hogy időpont miatt zavarom a közvetlen számán, de az anyukája elérhetetlen. Kórházban van, mondta a doktor úr, és kérdezett pár dolgot az akkor még almamagnyi babámról, aztán kaptam időpontot. Az édesanyjának jobbulást kívántam. 
Januárban a doktor úr régi asszisztense köszönt rám a telefonban, amikor a néni számát hívtam. Most már ő intézi az időpontkéréseket, jegyezte meg az asszisztens. Azt nem árulhatta el, hogy van a néni, nem az ő dolga, kérdezzem a doktor urat. Csak azt szerettem volna tudni, meggyógyult-e már. Nem etikus ilyesmi információt kiadni. Állítólag. Talán tényleg nem az. 
A doktor úrral azóta többször találkoztam. Soha nem kérdeztem semmit. Nem akartam fájdalmat okozni neki  egy egyszerűnek tűnő kérdéssel. És jobban van már az édesanyja, doktor úr? Nem, meghalt. Ezt a helyzetet szerettem volna elkerülni. Magam miatt is.
Hétfőn egy órát vártam a doktor úr magánrendelőjében. Nagy a csúszás, a szék meg kényelmetlen. Nem vittem magammal könyvet, siettünk. A kis asztalkán heverő magazinokra esett a pillantásom. Az egyik tavalyi Marie Claire után nyúltam, fogalmam sincs, mikor olvastam utoljára. Ahogy felvettem a MC-t, eszembe jutott, hogy a néni mindig csak Nők Lapját rakott ki az asztalkára, az elmúlt két évben egyetlen MC-t sem láttam a sok Nők Lapja között. Az asszisztens olvasta a Marie Claire-t, erre gondoltam. Gyorsan, feltűnés nélkül átnéztem a Nők Lapja dátumokat. Tavalyi az összes. November előtti. Elszomorodtam.
Tulajdonképpen semmi konkrét okom nem volt a szomorúságra. Úgy képzeltem, hogy a doktor úr felesége elfoglalt doktornő, ezért a néni teszi barátságossá a fia rendelőjét. A vécében tiszta törülköző és szappan. A bekapcsolt rádióból komolyzene szól, a kis asztalkára állított lámpa meleg fénnyel öleli körül a narancsillatú mécsestartót, a várakozó hölgyeket Nők Lapja szórakoztatja. A néni minden héten megveszi a Nők Lapját, ábrándoztam.
A Marie Claire-t néhány cikk után visszatettem az asztalra, közben véletlenül lelöktem néhány Nők Lapját a földre. Hitetlenkedve néztem a legfelső dátumát. Múlt heti. Nem vettem észre az előbb. Éreztem, ahogy a megkönnyebbülés zsigerről zsigerre árad szét bennem. Él!, gondoltam, és vigyorogtam. 

5 hozzászólás:

dorw írta...

szerintem egy novellista veszett el benned. vagy nem. de akkor kezdj el végre írni te nő! :)

csibike írta...

Évi: Visszamosolygok, így: :)

dorw: Ühüm, két kisgyerek és minden más mellett, szabad órák hiányában... :) M. barátnőm regényt sürget. Én még a bátorságot gyűjtöm.

dorw írta...

én roppant megértő és racionalista vagyok, ezért megelégszem a novellákkal. nem kell sok oldalas - dehogynem, majd egyszer - csak 1-2 o. :)

kisrumpf írta...

Nagyon tetszett! Eszembe is jutott egy s más...

(S az is eszembe jutott, hogy itt ilyen helyzetben - miután kiderülne, hogy a doktor betege vagyok -, alighanem az asszisztenssel együtt aggódhatnánk a néni egészsége miatt, s megbeszélnénk, hogy s mint van, s nem lenne titok, és "nemetikus", vagy mittudomén.

De az írek pletykás népek :-))

csibike írta...

Köszönöm :)

(Azt gondoltam, ez nálunk is így megy, de nem, legalábbis itt nem.)