2013. március 4., hétfő

Már csak az hiányzik, hogy...

Na, ez az a mondat, amit soha többé nem szabad kiejtenem a számon. A pontpontpont helyére egy-egy negatív dolgot szoktam rakni - és bejön. Mert boszorkány vagyok, vagy mi, de vészhelyzet-előidéző mindenféleképpen. 
Úgy kezdődött, hogy nyáron kábé hat órán keresztül nem tudtunk elindulni M. barátnőmékhez, mert a két gyerek folyamatosan produkált valami megoldandó durvát, és amikor hat órával később és zilált idegrendszerrel ültem az ágy szélén és önnön testemből tápláltam a karomban tartott kisebbik fiamat, átfutott az agymaradványaimon az a gondolat, hogy már csak az hiányzik, hogy lehányjon a gyerek, és kész az újabb időhúzó káosz, és ezt a a gondolatot fennhangon megfogalmaztam a szobába éppen betoppanó ő, aki férfimnek - a gyerek meg abban a pillanatban brutálisat hányt rám. Rám is. Aztán valahogy eljutottunk M. barátnőmékhez, ahol jó volt, de addig őrültek háza.
És azóta ha valamilyen problémás helyzetben előjön belőlem némileg lemondó/aggódó hangon, hogy már csak az hiányzik, hogy pontpontpont, akkor az pillanatokon belül bekövetkezik. Így lett meglehetősen beteg a kisebbik fiam, így vagyok eléggé beteg lassan egy hete. Mert ugye nekem ki kellett mondanom, hogy már csak az hiányzik, hogy a kicsi is beteg legyen / én is beteg legyek. És nem direkt csináltam, csak kibukott a számon.
És mostanában megtapasztaltam, hogy van annál ideg- és lélekölőbb, ha éjszakákon keresztül félóránként kell kelnem a gyerekhez: Ha tízpercenként megyek oda hozzá, mert sír / nyüszít / dobálja magát ésatöbbi. Nappal meg nem lehet letenni, mert egyből sír és csak engem akar. És utálatos dolog betegen látni a mindjárt nyolc hónapos gyerekemet, akinek ahhoz sincs ereje, hogy megfogja a duplókockát. 
Azzal tartottam magamban a lelket, hogy ékszereket készítettem. Meglepő, gondolom. Ez egy teljesen új irány, és nagyon szeretem. Az ékszerkészítés meg a hobbimon kívül szenvedélyem és terápiám. 


Előfordult az elmúlt napokban, hogy álltam a sötétben, mezítláb a hideg padlón, mert elfelejtettem zoknit húzni, és hosszú perceken keresztül ringattam a karomban a forró testű, nyöszörgő gyerekemet és közben dúdoltam neki, és hogy ne bolonduljak meg a testi-lelki fáradtságtól / kimerültségtől, fülbevalót terveztem gondolatban. És amikor majd híres ékszerkészítő leszek, megírom majd az önéletrajzomban, hogy a legszebb ékszereim a legnehezebb hétköznapjaimban születtek, mert a lelkem szabadulni és szárnyalni vágyott, meaculpa ésatöbbi.

3 hozzászólás:

Névtelen írta...

Kedves Csibike!

Jó téged olvasni, mert olyan IGAZI vagy.

Sok-sok üdvözlet és kitartás!

Üdv: Erika (19 hós, dackorszakos kiskrapek anyukája)

Adri írta...

hát, úgy tűnik ezek a nehéz hétköznapok abszolút inspirálóak neked, mert ezek a fülbevalók elképesztően gyönyörűek!
remélem meg lehet őket ill. valamelyiket venni majd meskán?:)

csibike írta...

Adri: Pont jókor kérdezed, mert holnaptól 3 napon át tartó akciót hirdetek az ékszereimre nőnap alkalmából: 10 százalékkal olcsóbban lehet majd rendelni/vásárolni az ékszereimből. Ide is kirakom az akciót, meg facebookra is.
A lila-bronz fülbevalóból ez az egy példány van, a türkizből és a feketéből tudok még készíteni, úgyhogy ha érdekel valamelyik, légyszi, írj mélt nekem ide: gyongyblogulany@gmail.com :)

Erika: Örülök, ha így gondolod, és köszönöm :) Szeretnék az lenni és az maradni.