2013. június 30., vasárnap

Akció! Akció! Akció!

Július 15-ig 10%-os kedvezménnyel vásárolhatjátok meg a Meskán látható ékszereimet. Itt a link (vagy kattintsatok a dobozra ott jobbra):


Rendelést már csak szeptemberre veszek fel, mert augusztusban nyaralok, júliusban pedig befejezem a maradék megrendelésemet. A Meskán azért tudtok garázdálkodni. 
Jelenleg az eredeti ár figyel az ékszerek mellett, mert nincs energiám-időm egyenként kiszámolni és átírni az árakat, a válaszmélemben azonban a csökkentett ár szerepel majd.
Jó vásárlást!

Körkérdezek

Maradt egy csomó intersparos, garfieldos-óceánmániás gyűjtőkönyvbe beragasztható matricám, és ha hiányzik valamelyik, szívesen elpostázom, hogy a gyereked ne az üres lapokat nézegesse, meg aztán csereberélhetünk, mert nálunk is akadnak fehér foltok. 
(Rendesvagyok, rendesvagyok, rendesvagyok.)

P.S.: És dm kuponok érdekelnek? Vagy dobjam ki őket? (Az 50 pontos füzetről van szó.)

2013. június 22., szombat

Nagyon bénának úgy kell lenni...

... hogy például...

... vállon szúrod magad a faliújságról lelógó képeslap egyik csücskével. Vérezősen. Nem, nem acélból készült a képeslap, szimpla papírból.
... a majdnem eltört lábujjaddal három nappal később véletlenül belerúgsz az etetőszékbe. És később valamelyik masszív gyerekjátékba is. 
... majdnem letéped az arcodról a felső ajkadat egy hivatalos papírlappal, amit azért vettél a szádba pár pillanatra, mert a földre nem tehetted, zseb nem volt nálad, a lábad között a bevásárlószatyrot szorongattad, a két kezed meg éppen másra kellett.  
... elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az aznap újonnan kibontott, egy hónapra hitelesített kontaktlencsédet és beleteszed a tartójába. Rá a másikra. Ami lejárt. És amit ki kellett volna dobni. Bosszantóan egyforma mind a négy. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.
... egy héttel később elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az egy hete hordott új kontaktlencsédet, aztán reggel észreveszed, hogy csak az egyik lencse úszkál a tartójában. A másik rész üres. A kóbor kontaktlencsét végül a zuhanyfejen leli meg a háztartás másik felnőtt(nek mondott) tagja. Összeszáradva. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.

Nem tudtok überelni, ne is próbálkozzatok. 

Igen, nekem néha nagyon nehéz magammal.

2013. június 16., vasárnap

Hekk nélkül

Azért mentünk egészen Sződligetig, mert kitaláltam, hogy hekket a-k-a-r-o-k enni, és tavaly megtapasztaltuk, hogy ott egészen jó a hekkes, Budapesten meg nem biztos, hogy hagyott valamit az árvíz a hekkesekből, és amúgy is, vágytam a zöldbe-madárcsicsergésbe. 
A célállomáson kiderült, hogy eltűnt a hekkes, meg az is, hogy a főúton hömpölygött a Duna. Nem szomorodtunk el, családilag nagyon bátran betértünk egy műanyag dobozban kialakított gyrososhoz, hátha kapunk valami finomat. Tudom én, hogy a gyros és a hot dog nem a gasztronómia csúcsa (bár Korfun ettem csillagos ötös gyrost, ami színében-állagában-ízében alig hasonlított a magyar gyrosra), de azért azt nem vártam, hogy a kiflibe csak egy hosszában félbevágott virslit tesznek. Még a lehúzásukról híres balatoni bódékban is egész virsli kornyadozik a kifliben...
A kirándulás azért jót tett a lelkemnek, mondjuk, a lábamnak nem annyira, de bicegve, a szandálba alig belebújva is élveztem a zöldet-madárcsicsergést. Ilyenkor érzem nagyon, mennyire el vagyok szigetelve a külvilágtól.

2013. június 15., szombat

A majdnem lábujjtörésről

Egy időben teljesen véletlenül mindenféle szerencsétlen módon vertem le és be a jobb lábam legkisebb lábujját, aztán valahogy elmúlt ez a pechsorozat. A szóban forgó testrész egészen a mai napig bírta fájdalom nélkül: ma belerúgtam a magnóba. Ne, ne a Chuck Norris pörgőrúgását képzeljétek el, olyan magasra fel sem bírnám emelni a lábamat. A működést évek óta megtagadó magnót a gyerekeknek vettem elő játékszer gyanánt, és épp át akartam lépni, mert siettem. Megint. Szerintem már nem is tudok nem sietve létezni. 
Baromira fájt, vérzett és megdagadt kicsit, és nem is igazán hajlott a lábujjam, de azért elkezdtem összekészíteni a családomat és magamat, hogy megyünk kaját és miegyebet vásárolni, utána jöhet a játszóterezés. Bicegve-sántikálva, mert szuperhíró vagyok, a lánykori nevem meg terminátor, és anyaként is azt szoktam meg, hogy ha egy kicsit is mozogni tudok, teszem a dolgomat. 
Végül elismertem, hogy képtelen vagyok cipőbe bújni, meg tulajdonképpen járni is. Már-már láttam magam a Balesetiben órákon át várakozni a kisebbik kisfiammal. Ezt a forgatókönyvet abban a pillanatban vetettem el, amikor a vásárlást lebonyolító ő, aki férfim dobott egy sms-t, hogy nem működik a lift. Ez a tény elég kínos, ha az ember a sokadikon lakik. Eldöntöttem, hogy nem tört el a lábujjam, csak majdnem. Kizárt, hogy levánszorogjak a földszintre, a szemétledobót meg két éve lezárták.
Mivel kizárólag az ülés esett jól a roncsolt lábujjamnak, ő, aki férfim félig belehalt a két gyerek gondozásába (a porszívózást megúszta, reggel fél nyolckor megcsináltam), estére kaptunk segítséget az egyik sógornőm személyében: jót játszott a gyerekekkel. (Nekem tényleg ez a legnagyobb segítség, a mosogatás majd megoldódik valahogy.) Hétfőig mindenféleképpen rá kell gyúrnom az öngyógyuló mechanizmusaimra, ugyanis megszűnik a civilizáció egy része: nem lesz áram itthon, ami két gyerekkel csak úgy élhető túl, ha órákra kiszabadulunk a lakásból. Lift már van, az is valami.