2013. december 27., péntek

Karácsonyi szösz, amiben a leggyakrabban a 'soha' fordul elő

A nagyapám karácsonyi ajándékként a tavaly októberben meghalt nagymamám egy-egy cuccát akarta rám tukmálni, pölö ötezer éves tányért, táskát, porcelán bizbaszt. A nagymamám halála óta cseszeget ilyesmivel, én meg ettől ideges leszek. Alapvetően ideges leszek a nagyapámtól. 
Mindig nagyon szépen elmondtam, hogy köszönöm, nem kérek semmit, a szemeteskonténerből kihalászott könyveket sem, a szomszéd ötvenes nő levedlett ruháit sem. A nagyapám szerint finnyás vagyok, haha.
Ha nagyon emlékezni akarok a nagymamámra, nem a porcelánt fogom marokra.
A nagypapám mindig is önző, erőszakos, fekete-fehér szemléletű ember volt, a nagymamám kiszolgálta-körbeudvarolta ötven-hatvan éven keresztül, hajtotta magát, mint egy igásló. Ez amúgy a családom asszonyaira jellemző, rám is. A nagyapámat soha nem szerettem, a nagymamámat sokszor szerethetőnek éreztem. Apám szüleinek soha nem számítottam, mert lány vagyok. Hiába hoztam kimagasló eredményeket pölö az iskolákból, egyetemekről, soha nem volt jelentősége. Annyit kaptam, hogy a nagyapám eszét örököltem. Harminciksz éven keresztül azt hallgattam, hogy a kétéves kicsi én milyen cukin szivattyúzta a vizet a kertben, a fotót cirka ezerszer az orrom elé tolták. Anyu harminciksz éven keresztül morgott rájuk - nekem. Soha nem érdekelte őket, ki vagyok, milyen ember vagyok. 
Gyerekként jó volt a nagyszüleimék telkén. Cica, nyúl, gyümölcsök, zöldségek, szüretek, nyugágy, erdő, birsalma sajt, barkácsolás a sufniban. Kényszermúzeumok, beállított fotók. A nagyapám nyolc órakor kikapcsolta a tévét, merthogy nyolckor alvás, hiába tartott tovább a film öt perccel. Amikor mindennek elmondtam, aminek gyerekfejjel elmondhattam, kirohantam a házból és felmásztam a meggyfa tetejére, hogy ott fogok éjszakázni, ő meg jött utánam a seprűvel, hogy agyonüt. Soha nem tudott betörni, lázadtam ellene és mindaz ellen, amit megtestesített, megtestesít.  
Egy napon születtünk a nagyapámmal, és ez a nap mindig az ő születésnapja volt, ha családi körben ünnepeltünk. Én a saját születésnapomon sem számítottam.  A nagyapám katona volt, elvárta a tiszteletet, az imádatot, az engedelmeskedést, a dörgölőzést, hatalmas embernek gondolta magát mindig. Reflexből senkit sem tudok tisztelni. 
Apám érzelmi és értelmi ridegtartásban nőtt fel, nem tudták jól szeretni, apám sem tud jól szeretni. Apám borzasztó keményen ivott gyerekkoromban, csomó pszichoszomatikus betegséget gyűjtött be magának, nálunk a karácsony is a sírásról szólt legtöbbször. Apám az ünnepeken mindig sokkal többet ivott, anyám az ünnepeken mindig sokkal többet sírt. Nagyon szerettem volna, ha másmilyen apám van, nagyon szerettem volna, ha fontos vagyok az apámnak. 
A nagyapámék pénzt adtak annak, aki kért tőlük, aztán éveken keresztül felhozták, hogy ők adták, megspórolták a nyugdíjból. Soha nem kértem tőlük pénzt sem. Harminciksz év alatt nem mentek étterembe, moziba, színházba, nem vettek ruhát, könyvet, nem utaztak. Jártak a telekre, meg a temetőbe. Soha nem tudtam megérteni az életüket, őket sem. 
A nagyapám soha nem kérdezte meg az elmúlt egy évben, hogy mi van a dédunokáival, pedig a gyerekeim fiúk, imádni való kisfiúk.  
Amikor tegnap a nagyapám a sokadik 'köszönöm, nem kérem' után sem akarta elfogadni, hogy semmilyen múzeumi tárgyra nincs szükségem a nagymamámtól, elmondtam a véleményemet. Kiabálva. Mocsok vagyok a nagyapám szerint, hát ja, hálátlan dög. A saját fiát is kitagadta nemrég, ugyanúgy, mint engem most. Jobb lett volna, ha nem a nagymamám hal meg, a nagypapámnak is. 
Nem, nem az fáj, ahogy a nagyapám most viselkedett, mert az nem fáj, hiszen érzelmileg nem tudok kötődni hozzá, és sajnos még sajnálni sem tudom, az fáj, hogy mindig olyan nagymamát-nagypapát szerettem volna, akihez oda lehet bújni, akivel beszélgetni lehet, akit imádni lehet, akinek nem elmúlás, hanem nagymama-nagypapa szaga van, akivel nincsenek udvariaskodó körök, csak őszinteség és mélységes szeretet.
Ezo Terka énem nemrég értette meg, hogy a harminciksz évem egyik meghatározó élménye az, hogy hogyan állnak hozzám a családom hímnemű tagjai. Engem senki nem hordozott a tenyerén, soha nem voltam senki kicsi csibéje úgy, hogy biztonságban, óvó-védő szeretetben érezzem magam. Nem láttam követendő férfimintát, magamnak álmodtam meg, milyen férfit akarok. A nem-vagyok-elég-jó érzés, a kevés-vagyok-bármit-teszek érzés alapérzésem. Érdekes az is, hogy csak fiaim születtek (eddig), saját jogon hihetetlenül erős akaratú fiaim. Azért úgy érzem, mindezek ellenére nem lettem lelki nyomorék. Saját magamnak és ő, aki férfimnek köszönhetem, bár a tenyéren való hordozással neki is gondjai vannak, és nem a nagy seggem miatt.   

P.S.: Tegnap ő, aki férfim családjával ünnepeltünk (velünk és a gyerekeinkkel együtt 12 fő, egy ember igazoltan hiányzott), és nagyon jó volt. Nem azért, mert ott mindenki hibátlan, hanem azért, mert a távolságok, eltérő temperamentumok, rohanások ellenére az egy összetartó, szerető család. Anyósomat jó átölelni.