Nem vagyok normális - és még élvezem is...

Túlspiráz vagy túlspiláz?

2012-01-31T00:58:00.000+01:00

Azt reméltem, hogy a hétvégi nagycsaládos pótkarácsony (I. felvonás) keretében ajándékba kapott helyesírási kéziszótár fényt hoz a sötétségbe és pontot tesz kínzó bizonytalanságomra: Több magazinban a túlspiláz jött velem szembe az utóbbi hetekben, ami számomra a laccsolók velziója, én túlspirázként ismerem és ismertem mindig is, de előfordulhat, hogy nyelvileg esetleg rosszul szocializálódtam az elmúlt mindjárt harmincöt évben. A helyesírásos kisbibliám sajnos nem tartalmazza a megoldást, megáll a spirálfüzetnél és a túlsó partnál (pölö a hizlalnál viszont igazam volt, úgy írjuk, hogy hizlal), a googlefight.com hülyeségeket beszél (egyszeri poénnak talán elmegy), és úgy általában a neten nincs egyetértés, hogy a latin spirare vagy a német spielen igéből származik-é a spiráz/spiláz szó. Ötlet?

Segítség a koraszülötteknek

2012-01-27T21:54:00.000+01:00

"Kedves Anyukák, Nagymamák és vállalkozó szellemű Hölgyek!

...

Koraszülött osztályunknak keresünk olyan vállalkozó szellemű segítőkész Anyukákat, Nagymamákat és Hölgyeket, akik jó szándékból vagy jutányos áron (100-200ft) varrnának az osztályon tartózkodó koraszülött kisbabáinknak rugdalózókat és bodykat (kb 10-10 darabot különböző méretekben). Illetve kötnének pár kissapkát (22cm-es fejkörfogattól 32cm-ig). Sajnos a mai világban egyre több kisbaba látja meg korábban a napvilágot. A mi osztályunkon 400 grammtól (nem, nem hiányzik egy nulla) 6 kilóig fekszenek a kisbabák, akik valamilyen oknál fogva intenzív ellátást igényelnek. A már jól lévő babákat mi is szeretjük felöltöztetni, hogy komfortosabban érezzék magukat, illetve hogy szokják a szobahőmérsékletet. A tőlünk távozott gyermekek szülei a nagyobb babáknak sokszor hoznak ruhákat amiket az Ő gyermekük már kinőtt, de sajnos a 2 kiló alatti kisbabáinkra nagyon nehéz ruhát találni, és ha az ember rálel 1-2 darabra, akkor az ára a vásárlás akadályozó tényezője(2000-5000ft). Minden ruhára nagyon vigyázunk, pontosan azért mert nagyon nehéz beszerezni , ebben sokat segít az hogy osztályunknak saját mosodája van, így nem kell központi mosodába küldenünk a ruhákat. A legelső 1500grammos babára való ruhát egy anyuka hozta és elmesélte hogy azt a ruhát bizony az ő játék babája viselte. Ebből a darabból indultak el az első bodyk és rugik. Sajnos sapkákat ekkora méretben nem lehet kapni, már jó pár helyen keresgéltünk, de hiába. A sapkákra azért lenne nagy szükségünk mert ezek a pici babák a fejükön keresztül nagyon sok hőt veszítenek, és a sapkákat ennek megakadályozására használnánk. Az anyagot mi beszereznénk, pesti viszonylatban személyesen, vidéki viszonylatban postán eljuttatnánk a méretekkel együtt.

Minden segítséget nagyon köszönünk az osztályon fekvő és növekvő kisbabák nevében."

A facebookos elérhetőséget ezen a linken találjátok. Az egyik mappában közzétették a szabásmintákat is.

Ilyen szinten nem tudok se kötni, se horgolni, se varrni, de már körvonalazódik néhány ötlet a - közeledő hidegfronttól mindjárt széthasadó - fejemben.

A szerelem hullámhosszán

2012-01-23T21:14:00.000+01:00

A gyerekszobában játszó két fiúra vetettem egy gyors pillantást, miközben a kezemben fogott késsel befejeztem az aktuális hámozó mozdulatot. Lenéztem, hogy hol vágjam meg újra a krumplit - és ez a krumplihéjba nyesett szív nézett vissza rám. Így vaktában egy szobrász sem alkothatott volna szebbet.

Mától szólítsatok Michelangelának.

Virágosat álmodtam

2012-01-21T13:17:00.000+01:00

Perle4U, köszönöm a mintát.

A Tervemről

2012-01-19T23:47:00.002+01:00

Eszembe jutott, hogy tavaly publikáltam itt A Tervet. Ilyesmit tervezek kétezertizenkettőre is, csak még nem állt össze teljesen, mit szeretnék. Kínos lenne, ha nyáron értékelném A Tervemet, ezért inkább megejtem most. S lőn.

- szeretnék tiramisut enni: Pipa. Rengeteg tiramisut faltam fel tavaly ősszel, csodálom, hogy nem kaptam tiramisumérgezést. A kőkeményen fogyózók most csukják be a szemüket, mert nagyon durvát írok mindjárt. Na, szóval, őszre úgy felgyorsult a fogyásom (nem csináltam semmit, becsülettel ettem mindenfélét, de eredmény nélkül), hogy hiába nyomtam magamba ezerrel a szénhidrátot, nem híztam semmit, sőt, igen komolyan fogytam tovább. Komplett jénai tálnyi tiramisukat ettem meg hétvégente, és akkor még nem voltam terhes.

- szeretnék forralt bort inni: Pipa. Ő, aki férfim isteni forralt bort készít, és egészen szilveszterig bírtam az alkoholmentességet, ott viszont kortyoltam kettőt a forralt boros bögréjéből. Ez tulajdonképpen csapdának bizonyult, mert a két kortytól csak még jobban megkívántam a forralt bort, de uralkodtam magamon, mert hát szoptatás és terhesség mellett nem szívesen csípnék be. Legkésőbb 2013-ban ezt a mulasztásomat pótolni fogom.

- szeretnék paradicsomot termeszteni az erkélyen: Pipa. A paradicsomprojektet ott hagytam abba, hogy öt versenyző megparadicsomosodott és bezöldült. (Végre láttam, hogy születik a paradicsom.) A várakozásommal ellentétben többen nem érezték úgy a száz elvetett magból, hogy csatlakoznának a lecsóalaphoz (így hálálva meg a baromi sok vizet és a társalkodónői szolgáltatásomat), ráadásul az ötből kettő végül megfutamodott és zöld maradt, így a három vérparadicsomból és némi paprikából készítettem szolid, de annál finomabb lecsót. Rém gyorsan elfogyott, mint minden lecsóm.

Idén nem tervezek dzsungelt az erkélyre, mert a habtestemet szeretném kint szellőztetni, illetve meghitt családi reggeliket és vacsorákat, valamint baráti dumálásokat kívánok megejteni a zöldek alól felszabadult zsebkendőnyi területen. Ha mégis elcsábulnék, kizárólag koktélparadicsom jöhet szóba, palánta formájában és egyetlen balkonláda mennyiségben.

- szeretnék Granadát készíteni: Pipa. Annyi Granadát fűztem tavaly, hogy most már félálomban is összerakom. A népszerű zöldek és a lilák után decemberben végre eljutottam a csokis-karamellás-narancsos változathoz, és idén még jó lenne megfűzni néhány szépséges színkombinációt.

- szeretnék három hétig a Balatonon nyaralni a családommal: Pipa. Életem egyik legjobban sikerült nyaralását hoztuk össze ő, aki férfimmel és ő, aki fiammal, pedig a megérkezésünk után egy órával haza akartam jönni, de aztán helyreállt a gyerek lelki békéje, kialakult a balcsis napirend és gyönyörű napokat töltöttünk együtt. Idill a sokadikon. Nekünk együtt a legjobb.

- szeretnék havonta egy könyvet elolvasni: Pipa. Nem számoltam össze, hogy a semmi kis időmben pontosan mennyi könyvet olvastam. Az előző bejegyzésben szereplő linkben tizenhétről írtam, ennél jóval több volt és a decemberben kivégzetteket még meg sem említettem. Imádok olvasni, mondtam már?

- szeretnék pöttyös bögrét: Pipa. 224 darab pötty boldog tulajdonosai lettünk kétezertizenegyben. Nem tudom meghatottság nélkül olvasni a linkelt bejegyzést, és a pöttyök megérkezése óta nem telik el úgy nap, hogy ne innék valamit pöttyös bögréből.

- szeretnék batikolni: Nempipa. Gyerek mellett semmi esélyem nem volt, idén sem lesz. Talán jövőre, de valamikor halálom előtt mindenféleképpen kipróbálom.

- azokkal az emberekkel találkozni, akikkel kétezertízben (nem tudtam): Nagyrészt pipa, pedig nem vagyok masszív társasági alkat, mármint abban az értelemben nem, hogy állandóan más emberek társaságára vágyom, ezért kéthetente új olvasóval futok össze. Tavaly sok régi és új arccal találkoztam (találkoztunk családilag). Dorw barátságáért végtelenül hálás vagyok Az Életnek, kisrumpf és L. meg költözzön haza. Elcsépelt frázis, de a blognak annyira nagy előnye, hogy összehoz olyan embereket, akik amúgy valószínűleg soha nem ismernék meg egymást. Idén egyelőre rémesen antiszociális hangulatban vagyok, bár tudom, hogy adós maradtam pár találkozóval.

- szeretnék egy pozitív terhestesztet: Pipa és hehe, mert egyáltalán nem emlékeztem erre a kívánságomra. Azt hittem, csak nempublikusan drukkoltam magunknak, erre tessék, lett egy ilyenem, és ha minden jól megy, nyár közepén megszületik a "mindegy, hogy milyen nemű, csak egészséges legyen ~~és szülőbarát módon aludjon~~" munkacímet viselő második gyerekünk. Hihetetlen még mindig. Mielőtt hazahozzuk a kórházból, azért megkérdezzük a dokit, merre találjuk a gyereken a pause gombot. Andrisnál, a Duracell-babánknál ezt elfelejtettük.

- szeretnék sok napsütést: Pipa. Utálom a telet és a hideget, egyedül a hó vonz, de csak kábé egy hétig, utána legyen tavasz vagy nyár.

- szeretnék elefántos mézeskalácsot sütni: Nempipa. Ebben az évben sem jutottam el az s.k. mézeskalácsig, holott a lelki ráhangolódással nem volt gond, az elefántos kiszúrót egy csomószor megsimogattam. Idén elefántos mézeskalácsot a-k-a-r-o-k sütni.

- szeretnék szőnyeget a nappaliba és a hálószobába: Pipa. A padlószőnyeggel szemben táplált ellenérzéseim miatt telepítettünk parkettát a lakásba, amit sikerült feldobni néhány hangulatos zöld, piros, narancs és főleg átmenetinek szánt rongyszőnyeggel. Lehet, hogy véglegesítjük őket és mégsem barkácsolok belőlük faliszőnyeget.

- szeretnék időben válaszolni a levelekre: Ajjajjajjjajjj. Nagyonnempipa. Igyekszem, de nem igazán sikerül megtalálnom a tuti módszert. Nem vagyok az az anyatípus, aki szabadidejében nonstop a neten lóg és blogol és kommentel és levelet ír. Egyébként arra kíváncsi vagyok, hogyan valósítható ez meg. Helyette ki főz, ki takarít, ki szexel, ki gyerekezik, ki pihen ésatöbbi?

- szeretnék hosszú hajat: Nempipa. Sokáig azt gondoltam magamról, hogy csak hosszú hajjal lehetek boldog, és irtóra kiborított, amikor az exfodrászom rendszeresen elcseszte a hajamat, szarul vágta le és nem elég, hogy szarul, de sokkal rövidebbre, mint kértem. Aztán tavaly az utolsó merénylete után eldöntöttem, hogy megnövesztem a hajamat, és ha már elég hosszú a loboncom, keresek egy új fodrászt, akivel fazont vágatok. Ühhüm. Az első fazon hátul egyetlen centis lett, a leghosszabb része az államig ért. És ezt én kértem. Mint ahogy a mostani fazont is, ami alig ér a fülem alá és hátul még mindig egyetlen centis. És sötétvörös. És imádom. Nem tudom megmagyarázni, miért vágattam le mégis. Hirtelen úgy éreztem, nem érzem jól magam hosszú hajjal, nem passzol hozzám, a csokibarnát meg unom, kicsit sem fejez ki engem.

- szeretnék Andrea Bocelli koncertet (valahol itt a közelben, mondjuk a játszótéren): Nempipa, és megsértődtem, hogy Bocelliék nem olvassák a blogomat, vagy ha igen, nem érinti meg a kérges szívüket egy széthajszolt anya aprócska kívánsága.

- szeretnék blogokat olvasni és kommentelni: Nempipa. Ritkán sikerül, de dolgozom az elmaradásom lefaragásán.

- szeretnék belebújni a kedvenc szoknyáimba: Pipa. A Nagy Fogyásnak köszönhetően összejött a belebújás - és rögtön le is estek rólam az imádott szoknyák. Amíg nem derült ki, hogy terhes vagyok, azon morcogtam, hogy csak kicsit akartam fogyni szülés után, arról nem volt szó, hogy a teljes ruhatáramat le kell cserélnem, és a tizenöt évvel ezelőtti motivációs farmerem is lötyög rajtam.

- szeretnék virágot látni a hibiszkuszon: Pipa. Az egyik hibiszkuszom ontotta a virágokat, ezért a pipa, a másik egy darab virágot bírt kipréselni magából (szegényt két évvel ezelőtt lelkesen megvágtam, hogy elárasszon a virágaival, azóta egy sem nőtt rajta), a kettő darab bimbót meg ő, aki férfim leverte róla fúrásnál. A héten ez a szerencsétlen példány fejest ugrott a tévé tetejéről a fiam ügyködése miatt, és csak azért nem haltak el róla a levelek, mert azok valamilyen rejtélyes módon két nap alatt elszáradtak, de az összes, és most csak parányi levélkék figyelnek rajta, ki tudja, meddig.

- szeretnék rendet tenni a fényképek között: Nempipa. Ez az a dolog, amire sajnálom a kevés szabadidőmet, úgyhogy gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek.

- szeretnék olyan boldog lenni és annyit nevetni, mint tavaly: Nagyrészt pipa, és erről majd jön egy külön poszt.

- szeretnék elég jó asszonya lenni ő, aki férfimnek, szeretnék elég jó anyja lenni a fiamnak: Pipa. Ő, aki férfim szerint sikerült. Én, az örök maximalista nyilván ki akartam sajtolni még ezt-azt magamból, de kezdem elfogadni, hogy a határok nem feltétlenül azért vannak, hogy állandóan feszegessük őket, néha egyszerűen csak el kell fogadni, hogy abban a helyzetben ott a határ és kész - és nincs vele semmi dolgom.

- szeretnék kevesebb csokit enni: Nempipa. Magyarország éves csokoládéfogyasztásának harmadát tutira én produkáltam tavaly. Még gondolkodom, miért nem híztam egy grammot sem.

MM védelmében és a döglött lovaim

2012-01-18T22:34:00.002+01:00

Hétfő délután írtam M. barátnőmnek sms-ben, hogy még mindig az éleslátása hatása alatt állok és egy csomó jó dolgot mondott nekem (rámutatott két-három döglött lovamra, szinte ugyanazokkal a szavakkal és konklúziókkal, mint pár nappal korábban ő, aki férfim), erre jött a válasz, hogy ;) és még üzenem, hogy Malek Miklós szerintem nagyon helyes fiú! Ma láttam egy fotót MM-ről, azon valóban jól nézett ki. Bocs, Miki.

A döglött lovaimról egyébként én is tudom, hogy döglöttek, régóta bűzlenek, nem is élvezem, hogy a közelükben dekkolok, csak olyasformán döglöttek meg, hogy maguk alá szorítottak, és hiába akarok szabadulni tőlük egy ideje, nem találom a módot. Azt tök jól viselem, hogy ő, aki férfim és M. barátnőm megfogalmazza a gebaszt, amivel teljes mértékben tisztában vagyok, de nyilván a lehetséges megoldási útvonalakat nekem kell kiválasztanom és végigcsinálnom, hiába értik és szeretik a bonyolult kis lelkemet.

Nagyrészt metálmohás

2012-01-16T17:48:00.003+01:00

Rendes szöveget akartam írni ide, ezt céloztam meg reggel, de azóta elfáradtam, és valamennyire még mindig szomorkás a hangulatom, úgyhogy ebben a bejegyzésben ékszeres képeket kaptok. A medálra elég büszke vagyok, mert saját találmány: csak fűztemfűztemfűztem és ez lett belőle (tapsgép, ováció, hullámzás, konfettiszórás, lufieregetés on).

P.S.: Élőben egy kicsit minden mélyebb, élénkebb színű, a gépemtől és tőlem egyelőre nem várható több, de ennek is nagyon tudok örülni. (Szerintem érdemes kattintani azért.)

Szeretetnyelves I.

2012-01-12T21:51:00.001+01:00

csibike: ... és tök jó ez a szeretetnyelves könyv, mert {dumadumaduma - levegővétel - dumadumaduma - levegővétel - dumadumadumadumaduma} ... és amúgy te mit mondanál, ha most megkérdezném, mi jut eszedbe az elsődleges szeretetnyelvedről?

ő, aki férfim: Az, hogy hajnal egy óra van.

A takaró alatt röhögtünk, nehogy felébresszük a gyereket.

Eperturmix és mályvacukor - diétás verzió

2012-01-11T20:10:00.000+01:00

Ma kivételesen a játszótér egyik elhagyatott pingpongasztalán rendeztem be a műtermemet, mert végre sütött a nap egy kicsit. Mielőtt elővettem volna a fotómasinámat, elfogyasztottam a nagy útra csomagolt elemózsiámat (két perc a lakásajtó-pingpongasztal táv, de ugye bármi megtörténhet az ember fotózásra igyekvő lányával), és befejeztem a medál rögzítését, illetve kapcsot szereltem a láncra. Ültem a padon a pár fokban (sálban, sapkában, nagykabátban) és fűztem. Itthon erősen akadályozott volna a kiskorúm, így viszont mindennel elkészültem és még képekre is futotta az időmből.

A szöveg többi részét a gyöngyös blogomban olvashatjátok.

XXXL-es púderszínekért katt a képekre.

Megríkattam két fiút

2012-01-04T23:10:00.001+01:00

A betegségem azzal is járt, hogy az egyik majdnem lázálmomban Malek Miklós szerelmet vallott nekem (ettől biztos súlyosbodott az állapotom), és amikor visszautasítottam (kómában is figyeltem arra, hogy kedvesen, de határozottan mondjak nem-et), sírva fakadt. MM nem az esetem, ráadásul ott a barátnője, nekem meg a családom, ugyan, hagyjon már. (MM-ből egyedül ez jön be, de ez nagyon.) Arra emlékszem, hogy furdalt a lelkiismeret, olyan keservesen zokogott a vállamon.

A másik majdnem lázálmomban Michael Bublé borult sírva a nyakamba. Ő, aki férfim után MB rettenetesen az esetem (a hangjával és a humorával együtt), és ha tíz évvel fiatalabb szingli lennék, garantáltan letépném a színpadról valamelyik koncertjén - remélve, hogy Christian Bale nem haragszik meg rám a kilengésemért. Bublé nem vallott szerelmet, sajnos, bár ő sem járt volna jobban, mint a Malek. Az történt, hogy MB búskomorságán nem tudtak segíteni a világ legjobb pszichológusai sem, elhajtotta őket, ezért engem hívtak hozzá, hogy beszéljek vele. Kettesben ültünk a kanapén, MB tördelte a kezét, arcán kétségbeesés. Gyengéden a vállára tettem a kezemet, belenéztem a szemébe, és azt mondtam neki, hogy Michael, az a baj, hogy túl sokat dolgozol, vegyél vissza a tempóból, oké?, és miután ilyen bölcsen szólottam, eleredtek MB könnyei, bólogatott, hogy igazam van, és csak sírt, csak sírt a vállamon. A sírástól megkönnyebbült, rögtön visszatalált hozzá az életkedve. Kézcsókkal köszönte meg a segítségemet. Határozottan úgy érzem, van helyem a lélekkurkász pályán.

P.S.: Meglepő fordulatként nem a srácoktól rakok be zenét ide a végére, hanem az egyik legkedvencebb magyar együttesemtől. 2013-ban már én is ott leszek a koncerten, fiúk. Tessék, Magna Cum Laude.

Nem nyertünk

2012-01-02T21:31:00.000+01:00

Dechuszonnégyig úgy véltük ő, aki férfimmel, nem is olyan nagy dolog máskor karácsonyozni, és ha kigyógyulok az ágyban kómázós betegségből, rögtön feldíszítjük a fenyőfát és csapunk egy kis ajándékozást, hadd csillogjon a gyerek szeme is. Teljes értékű karácsonyt varázsolunk egy másik napra, mert minden csak rajtunk múlik, ebben akartunk hinni, és dechuszonnégyig talán még elhittük, hogy lehetséges. Nagyjából egy hétig kizárólag fekve bírtam létezni, de ez a fekvés sem tévézésről, olvasásról, lustálkodásról szólt, hanem beájulós alvásról, hidegrázásról, hőemelkedésről (37.7-re nem szedtem semmit, 38-tól kellett volna antibiotikum a baba miatt), hányingerről ésatöbbiről. Amíg próbáltam kiheverni a brutálvírust, ő, aki férfim gondoskodott a kiskorúról (a szoptatáshoz és az altatáshoz összekapartam magam), rólam, és minden olyasmiről, ami házimunka, úgyhogy holnap hullafáradtan megy dolgozni. Talán sikerül pihennie a munkahelyén, bár nem túl sanszos, hogy díjazni fogják, ha pl. kispárnának használja a klaviatúrát. Végtelenül büszke vagyok rá, és elmondhatatlanul szeretem.
Ő, aki férfim valahogy szerzett egy műfenyőt karácsony délelőttjén (élő fenyőt már sehol sem árultak). Nálam a műfenyő láttán dőlt el, hogy idén nem karácsonyozunk, mert képtelen vagyok feldíszíteni egy műfenyőt, és nem csak a fenyő lenne mű, hanem minden más is. Elmúlt a varázslat lehetősége. Ő, aki férfim sem volt éppen a legjobb hangulatában, összebújva vigasztaltuk egymást, hogy ez van, most így alakult, majd jövőre. Nem gondoltam, hogy ennyire mélyen gyökereznek bennünk azok a kis szokásaink, amelyeket az elmúlt évek karácsonyai alatt csiszoltunk ki. Az év legszomorúbb napja volt dechuszonnégy, mindkettőnknek borzasztóan hiányoztak a karácsonyfa fényei, a fenyő- és süteményillat, az ünnepi fogásaink, még a karácsonyi énekek is. Senki nem tudott feljönni hozzánk, senkihez nem tudtunk elmenni. Januárban bepótoljuk a családi ajándékozásokat, de az már nem ugyanaz. Andrist meglepjük valamivel a magunk örömére, egymást meg semmivel sem, és ez így a jó. Ilyen előzmények után erősen reméltem, hogy legalább a szilveszter összejön dorwéknál. Ugyan a gyerekek miatt egyelőre minimálprogram (kölyökpezsgős koccintás és hazaérés fürdetésre), de akkor is, pár órát együtt tudtunk tölteni.
Nyilván soha ne legyen nagyobb bajunk a karácsony elmaradásánál, én mégis arra vágyom, hogy idén úgy ünnepeljük meg, ahogy szeretnénk, ahogy mindig is szerettük volna. És már két gyerekkel.
Eszkábálok majd éves összefoglalót (rémlik, hogy a kétezertíz is lemaradt), de nektek itt és most szeretnék mindenféle jóval teli 2012-es évet kívánni. A családom nevében is köszönöm a szimpátiát-szeretetet, a 'csak úgy' küldött ajándékokat, a tanácsokat, a játékokat, a történeteket, a leveleket, a hozzászólásokat, szóval, mindent, amit tőletek kaptunk ebben az évben is. Örülök, ha tudtam/tudtuk viszonozni.

Ilyen még nem volt

2011-12-22T20:19:00.000+01:00

Karácsony előtt sikerült nagyon csúnyán lebetegednem, ami egyelőre azt jelenti, hogy nálunk elmarad az ünnep. Erő és idő hiányában nincs mél/képeslap/levél, nincs meglepetéscsomag, nincs fenyőfa, nincs sütisütés, nincs karácsonyi díszítés, nincs ajándék, nincs ünnepi vacsora, nincs családozás, nincs barátozás. Van egy zacskó vajkaramellás szaloncukrunk meg az izgulás, hogy a bennem növekvő kisebbik gyerekünknek ne legyen semmi baja.

Innen szép nyerni, ugyebár.

Nektek most csak itt tudok nagyon szép, igazán boldog karácsonyt kívánni. Legyen olyan, amilyet szeretnétek.

F, mint fura Faktor

2011-12-19T23:41:00.001+01:00

Fura nekem ez, hogy Kocsis Tibor nyerte az idei X-Faktort (Muri Enikőtől sem ájultam el), épp szombaton jegyeztem meg ő, aki férfimnek, hogy nincs kisugárzása ennek a Tibónak, nézem és hallgatom, de egyáltalán nem fog meg. Tarány Tamásnak drukkoltam, ha a családban fellelhető kiskorú atyaúristen kegyelméből (könnyebben vagy nehezebben) hozzájutottam a Faktorhoz. Kimaradtak órák a műsorból, mégsem érzem úgy, hogy bármit is veszítettem. Hétvégén az utolsó egy-egy órát tudtam nyugiban végignézni. Valami mást csináltam közben, mert nem kötött le.

Fura, hogy mit kerestek olyanok a legjobbak között, hogy pölö Rocktenors vagy Ikrek vagy Apollo23.

Fura, hogy Geszti nem tudott elegánsan veszíteni sok-sok műsoron keresztül, amíg ki nem szórták a csapatait (azt gondoltam, ennél nagyvonalúbb pasi), és fura, hogy taktikázásszagú döntések születtek egy-egy továbbjutásnál.

Az is fura, hogy Keresztes Ildikó belefejelt egy vödör botoxba és senki nem szólt neki, hogy te, Ildi, csálén áll az arcod, ha mosolyogsz.

Egyelőre nem nyitunk palacsintázót

2011-12-17T22:11:00.000+01:00

Orvul támadt rám a palacsintázhatnék, de nem estem kétségbe, a létező legjobb megoldást választottam: egyből megadtam magam. A közelben kapható palacsinták paraméterei alapján (pölö háromszázötven per darab és úgy kell lemasszírozni a torkomon, annyira fojtós a műanyag tölteléktől és a sok tésztától) úgy döntöttem, hogy én készítem el a palacsintáimat, nem lehet nagy kunszt, gondoltam magabiztosan, összerakom a tésztát és szépen kisütöm a cuccost.

Ő, aki férfim szerint egyszer már megpróbálkoztam a palacsintával, nálam a feledés jótékony és sűrű homálya borult erre a (dicső?/csúf?) kísérletre, mert egyáltalán nem rémlik életem első palacsintasütése, de ha ő mondja, elhiszem. (A végeredményt ő, aki férfim sem tudta felidézni, szóval, anno vagy túl sokat ittunk palacsintázás közben, vagy felejthető palacsintákat gyártottam, hüpp és szipp.)

Nem mondanám, hogy túlságosan rákészültem a palacsintázásra. Bepötyögtem a keresőbe, hogy palacsintatészta, és az első recept alapján bekevertem a tésztát, egyből két adagot, mert a csirke az egy optimista állat. A tészta állaga remek, a mennyiség pedig úgy is elég két személyre, hogy az egyik személy férfi, a másik személy meg perpill junkfood- és szénhidrátfüggő kismama. (Segítek: Én vagyok a kismama.) Még nem fogyott el az összes palacsinta, mert nem akarok hányni.

Ahogy tapasztaltam, a palacsintasütés maga a fekete mágia. Rengeteget bénáztam sütés közben, a negyedik kiszakadt palacsinta után (az első három sikerült) átadtam ő, aki férfimnek a stafétaserpenyőt, és gyorsan elfogyasztottam a szakadt darabokat, hogy megnyugtassam az idegeimet. Esetleg az enyhítő körülmény lehet, hogy egy késsel és egy fakanállal próbáltam megfordítani a palacsintákat (nincs a háztartásunkban serpenyő méretű kiszedő lapát), lehetőleg úgy, hogy ne karcoljam halálra szerencsétlen serpenyőt. Ő, aki férfim sokkal ügyesebb volt. Az is kiderült, hogy ha ő, aki férfim néz sütés közben, garantáltan kiszakítom a palacsintákat fordításnál, pedig azt hiszem, ennyi év után már nem illik zavarban lenni.

Gőzöm sincs, hogy működik a feldobom a palacsintát a levegőbe és elkapom a serpenyővel, és sem a serpenyővel, sem a palacsintával nem vágom pofán magam tartalmú trükk, de aki meg tudja csinálni, az minimum egy Gandalf vagy egy Dumbledore.

Nem mertem belekötni egy fél Dolph Lundgrenbe

2011-12-13T22:10:00.002+01:00

Hogy kicsoda Dolph Lundgren? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Ja, nem is, ez Pom Pom. Szóval, D. Lundgren. A kilencvenes évek egy kaptafára készült verekedős filmjeiből lehet ismerős a karaktere: szőke, csupaizom (a piramisokban nincs olyan sok kocka, mint az ő hasán), kábé akkora, mint egy bengáli tigris, és brutálisan magas (ha felnyúl az égre, simán leszedi a Boeinget). A nagyon durván IQ mínuszban éldegélő gonosz fickó megformálásához elég volt, hogy csúnyán nézett, ha nagyon durván IQ mínuszban éldegélő, orosz gonosz fickót játszott, még annyi szöveget is írtak neki, hogy da. Nem az a típus, akit Thomas Mann filmek forgatására hívnak meg.

A fűtésszezon beindulása idén is tartogatott izgalmakat a számunkra még az ősszel, és igazából nem is kaparnám elő ezt a régi sztorit, ha nem horgadna fel bennem az indulat újra meg újra, ahányszor csak szóba kerül egy fűtésszerelő, mint olyan. Biztos élnek széles e világon gyorsan és jól dolgozó (a kedves és a jóképű nem alapvető szempont) fűtésszerelők, én még eggyel sem találkoztam. Tavaly megkaptuk A Papucsos Szakmókust, és mivel idén sem lőn meleg, amikor ötösre csavartuk a csavargatásra szánt bizbaszt, piciny lelkemet edzeni kezdtem arra az eshetőségre, hogy ismét becsoszog hozzánk a fűtésszerelés kalapácsos istene, lelki kezeimmel már téptem is fel a baba- és szülőfetrengéshez asszisztáló habtapit a gyerekszoba padlójáról.

A lakás egyik napról a másikra hirtelen Szibéria Lájt jelleget öltött, ezért ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki egy újabb másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán mondtam ő, aki férfimnek, hogy pendítse meg drámai hangrezegtetéssel kísérve, hogy igen nagyon kiskorú is él a háztartásunkban és nem szeretnék arra ébredni valamelyik reggel, hogy a kiságyból való kiemelés után a matracon marad a szóban forgó igen nagyon kiskorú füle/orra/keze, mert lefagyott a hidegben. Ő, aki férfim megpendítette (a drámai hangrezegtetést kihagyta), a gondnok most már valóban intézkedett, szóval, ha nem megy a fűtés, mindenki szüljön gyorsan/kérjen kölcsön legalább egy igen nagyon kiskorút, felgyorsítja az ügyintézést.

A fűtésszerelő váratlanul toppant be, a gondnok teljesen más napot és időpontot mondott A Nagy Alkalomra, és valószínűleg csak azért nyitottam ajtót, mert álmunkból riadtunk fel a sarjjal, és hirtelen elfelejtettem azt az alapelvemet, hogy az előzetes megbeszélés nélkül becsengetőknek nem tárok ajtót. Egy kézzel összerendeztem magam, másik kézzel felkaptam a gyereket és ajtót nyitottam. Dolph Lundgrennek, aki a fűtés miatt jött. Na jó, nem, csak egy fél D.L.-nek, de így is magas és nagydarab volt, és bár nem mondta, hogy da, elég csúnyán nézett. Mint tudjuk, nem szeretem, ha holmi fűtésszerelők utcai cipőben összejárkálják a lakást, ezért már épp nyitottam a számat, hogy udvariasan megkérjem, vegye le a cipőjét (kétszer akkora lába volt, mint nekem, jegyezte meg a 39-es őzsutalábakkal bíró csibike), amikor is realizáltam, hogy a fél D.L. fogta magát és szó nélkül besétált a nappaliba. Kalapálni. A parkettára helyezett szőnyegeken keresztül. A vérnyomásom mérhetetlen tartományba emelkedett, de nem ordítottam rá, mégis egy fél D.L. és tényleg csúnyán nézett rám (nem akartam, hogy kalapáccsal dekorálja ki a homlokom közepét), pedig a gyerek 100%-kal megdobja az aranyossági mutatómat. Arra készültem, hogy majd a gyerekszoba előtt szólok a cipő miatt. Udvariasan, a szemébe nézve, kicsit mosolyogva, hátha. A fél D.L. azonban egy pillanatra sem torpant meg a habtapi láttán: Lazán rálépett az utcai cipőjével, igaz, azt a történeti hűség kedvéért rögzítenem kell, hogy igyekezett a sarkain járni. Azokon a teflonserpenyő méretű sarkakon. Olyan szinten ledöbbentem a bunkóságán, hogy mukkanni sem bírtam, a fejem felett megjelenő gondolatbuborékokban viszont ott villódzott, hogy bzmgbzmgbzmg! A hálószobába is bakancsban vonult be, jó szokásához híven, aztán vakkantott valamit és elhúzta a csíkot. Báthory Erzsébet vérszomjas tekintete lágy cirógatás volt az enyémhez képest, ebben biztos vagyok. A szememmel nem egyszerűen öltem, a teljes késkészletünket a hátába kívántam, még a frissen megélezett hússzeletelőt is, pedig az a kedvencem.

A fűtés persze nem működött a fél D.L. látogatása és kopácsolása után sem, úgyhogy ő, aki férfim újfent intézkedett. A fél D.L.-nek óriási mázlija volt, nem őt küldték, egy másik fűtésszerelő ürge jött hozzánk. Idősebb, soványabb, izommentes, alig magasabb nálam. Nem érdekelt, hogy szíve szerint nem venné le a cipőjét, mert esetleg lyukas a zoknija és kikandikál rajta a strasszokkal díszített, frissen pedikűrözött lába, cipőben nem tehetett egy lépést sem. Engedelmeskedett. És még a fűtést is megszerelte.

A szakmaiságom megkérdőjelezhető

2011-12-10T23:51:00.000+01:00

Csibike a Real-Barca meccs elején: "A Messinek már megint nagyon szar a haja."

Nyár a télben

2011-12-09T22:59:00.000+01:00

"A Napsütötte Toszkána pont az a könyv, amit télen kell olvasni, hóban-fagyban-zimankóban. Olyan, mint a nyári napsütés, nem az a forró-fullasztó, hanem az a bársonyosan cirógató, dorombolásra-lustálkodásra késztető, kellemesen melengető reggeli sugárnyaláb. Mediterrán lelkületű csirkeként nagyon szerettem ezt a könyvet. Kedvenc kanapémon kucorogva nem egyszer elmerengtem azon, hogy akár le is csavarhatnám a fűtést, legalább addig spórolok, amíg olvasom. Frances Mayes regénye kiváló téli depresszió ellen vagy csak úgy, kvázi nyomtatott boldogsághormon, jólesik, van benne minden, ami szemnek, szájnak, orrnak, léleknek, agynak, testnek ingere: humor, irónia, szín, illat, báj, szerelem, őszinteség, bátorság, fantázia, kultúra, étel-ital, család, barát, otthon. A könyv azért ragad magával, mert Mayes egyszerűen, természetesen, bensőségesen ír, olyan, mintha valójában egy cappuccino mellett hallgatnád a barátnődet, ültök a teraszon, süt a nap, zöldell a kert, csivitelnek a madarak, lágy szellő borzolja a hajatokat, a konyhából mennyei illatok kúsznak az orrotokba. Béke és boldogság árad a sorokból, még akkor is, ha valójában egy házvásárlás és -felújítás nehézségeiről szól a történet. Frances Mayes színeket és illatokat éget az olvasóba, csodálatosan ír az olasz tájról és az olasz finomságokról, úgyhogy nem csodálkoznék, ha egyszer olaszországi nyaralást tervezgetvén Toszkánában kötnék ki, felkeresném Cortonát és letesztelném az összes olyan levest, kenyeret, húst, tésztát, édességet, bort, amiről Mayes ódákat zengett. Ez a tervem cirka a távoli jövőbe vész, úgyhogy egyelőre a könyvben szereplő ütős receptekkel kell beérnem - meglátjuk, pölö van-e olyan jó a pizzája, mint az enyém."

2009 márciusában írtam ezt a bejegyzést a régi csirkeblogomban, és 96 oldal után nem bírom magamban tartani, hogy a folytatás, az Édes élet Itáliában, ugyanilyen remek könyv, vegytiszta élvezet az olvasása. (A részletekről majd később, ha a végére értem.) Ha lesz egy kis időm a hétvégén, először is felvésem a karácsonyi kívánságlistámra az újabb részt, aztán beveszem magam egy könyvesboltba és megpróbálok ennek az albumnak a közelébe férkőzni, remélem, nem fóliázták le. Nagycsaládilag megszavaztuk az alacsony költségvetésű karácsonyt, szóval, csak lapozgatni szeretném kicsit.

Azért az szégyen és gyalázat (és miegyéb), hogy 2009 márciusa óta nem sütöttem pizzát. Gőzöm sincs, miért nem, de nagy hülyeség volt, gratulálok, csibike.

Csak szólok, hogy...

2011-12-06T23:22:00.005+01:00

... a 'Hangokba zárva' eredetileg nem a Takács Nikolas száma, hanem a Bereczki Zolié, aki a magyar szöveget a feleségétől, Szinetár Dórától kapta szülinapjára erre a Josh Groban számra. Nikolas sem pasiként, sem hangként nem az esetem, ergo nekem Bereczki Zoli verziója sokkal, de sokkal jobban tetszik, a hangja és az előadása fényévekkel veri T.N.-t, a végén meg olyat énekel pluszban, hogy az összes nem létező szőröm is égnek áll a heves ~~lúd~~csirkebőrözés közepette.

Csibike ismeretterjesztő bejegyzését olvashatták a t. hölgyek-urak. Mikulásra, with love.

Kicsit férfias a gondolkodásom

2011-12-05T22:50:00.000+01:00

Arra jöttem rá, hogy nem veszek magamhoz elég nőcis információt, ugyanis amikor az új fodrászom megemlítette, hogy az új hajamra tökéletes megoldás lenne a diffúzor, azon kezdtem el filózni, hogy mi a fene köze lehet a hajhullámaimnak egy Forma-1-es autóhoz.

Még tudok újat mondani

2011-12-04T00:46:00.000+01:00

A héten írtam egy h-í-r-t a gyerekblogomba, és úgy az igazságos, ha ezt a blogomat sem hagyom h-í-r nélkül. A h-í-r kábé hat-hét-nyolc ember számára nem lesz h-í-r, így hozta a véletlen, viszont a többi néhány száz olvasóval szeretném megosztani azt a h-í-r-t, hogy nyitottam egy blogot a gyöngyékszereimnek, mert kicsit háttérbe szorítva éreztem magam a saját énblogomban. Előfordulhat, hogy a jövőben itt is parádézik egy-egy jobban sikerült ékszerem, de alapvetően azt szeretném, hogy az új otthonukban mutogassák magukat:

http://gyongyblogulany.blogspot.com

A legújabb karkötők és fülbevalók már ott díszelegnek és szeretettel várnak titeket, nekem megsúgták.

P.S.: Abban a hiszemben térek nyugovóra, hogy már nincs olyan izé az életemben, ami miatt még egy blogot kellene nyitnom.

Könyvesblog

2011-12-03T00:30:00.000+01:00

Csináltam magamnak egy listát azokról a könyvekről, amelyekről nem írtam itt egyetlen mukkot sem, és meglepődtem, mert darabra és oldalszámra is elég helyes a lista ahhoz képest, hogy a hetven százalékukat a vécén olvastam ötsoronként-kétoldalanként - és nem azért, mert felfázás vagy hasmenés miatt a fél életemet ott töltöttem. A gyorsolvasás kisgyerekes anyaként kifejezetten hasznos tudomány.

Fulghum két könyvét újraolvastam, mert egyszerűen megunhatatlan ez az ember. Imádom a stílusát, a humorát, az életfelfogását. Nyilván nem mernék megmukkanni a társaságában, csak megilletődötten bólogatnék. A könyveiben szinte minden oldalról süt a rá jellemző emberség. A bölcsességeit hétköznapi történetekbe csomagolja, élvezet kibontogatni ezeket. A Már lángolt, amikor ráfeküdtem és a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes c. könyve olyan, hogy bárhol felcsapom, mindig találok valami vicceset, optimistát, elgondolkodtatót. Néhány évvel ezelőtt K.-tól tudtam meg két pattanás kinyomása között, hogy létezik Fulghum, cserébe elárultam neki, hogy Joanne Harris is létezik.

Ranschburg Szülők könyvét is olvastam korábban, de most konkrét dolgokra szerettem volna választ kapni. Más mondatokra esik a hangsúly, mint terhesen (és két év múlva is megint másra fókuszálok majd), a lényeg azonban változatlan: remek mankó a gyereknevelés rögös útján járva.

Még valamikor az év elején megtudtam, hogy sok-sok istennő lakozik bennem, köszi szépen, Jean Shinoda Bolen, örök hála! Ez a klasszikus női szerepekről szóló könyv, a Bennünk élő istennők nagyon lekötött. A női szerepek és a görög mitológia főbb istennőinek összekapcsolása zseniális ötlet, a nők rengeteg segítséget kapnak a szerzőtől saját, valószínűleg több istennő által uralt típusuk meghatározásához, személyiségük negatív és pozitív pontjainak azonosításához.

Müller Péter Örömkönyve számomra sokkal bensőségesebb volt, mint a Szeretetkönyv anno, ez utóbbit abba is hagytam, nem találtunk utat egymáshoz. Szerettem az Örömkönyv emberekről-érzésekről mesélő történeteit, egyedül az angyalokról szóló részt olvastam felületesen, ezzel a témával semmit sem tudok kezdeni, ez már olyan mélység az ezotériában, amibe képtelen vagyok lemerülni.

Olvastam vicces könyveket is ám. Vicki Iovine állandóan röhögtetett, mert a Barátnőim az anyaság első évéről röhögtetős könyv. Tök jó, hogy amikor úgy éreztem, elfáradtam az anyaságban, jött Vicki és röhögcséltem egy jót... és utána sokkal könnyebb volt visszaszállni az éppen aktuális mókuskerékbe. Megkönnyebbültem. Pontosan azért, mert ő le meri írni azt, amit én mindig is vállaltam, de sokan csúnyán néztek rám emiatt, hogy az anyaság nem minden pillanata lélekemelő és csodálatos, és nyugodtan érezhetem magam szarul attól, ha őrült fogzás miatt két hónapon keresztül napi hat óra alvás jut meggyötört szervezetemnek - óránkénti megszakításokkal. A népszerű kismama-anya magazinokban ilyesmiről max. az olvasói levelekből vagy a terhesnaplókból lehet valami ködös képet alkotni. Tavaly terhesen olvastam Vicki első könyvét, a Barátnőim a terhességről-t, az még viccesebb, mint az anyás. Örülnék, ha kiderülne, Vicki a legújabb könyvét a testvérproblémáról írja, azonnal megvenném. Kismamák! Kisgyerekes anyák! Olvassátok Vickit! És ne felejtsétek el: Egyszer minden ~~szar~~ elmúlik!

Vicces dolgokat írt Libby Purves is, a Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? olvasása közben egyrészt felröhögtem itt-ott, másrészt megállapítottam, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy tökéletes anya leszek, úgyhogy minden a tervem szerint halad eddig. Libby nem olyan szórakoztató, mint Vicki, viszont hasznos gyakorlati tippeket ad, többet is ki szeretnék próbálni.

A Felnőtteknek írtam történeteiről elsőre az jut eszembe, hogy nem lehet nem szeretni Janikovszky Éva finom humorát. J. É. szórakoztató, melegszívű, bájos, elegáns. Egyfajta időutazásra invitál, pl. a nyolcvanas évekbe, és érdemes csatlakozni. Remek lehet a Schütz Ila-féle hangoskönyv.

Na, Vavyan Fable Habospitéje az egyik csalódásom ebben az évben, és tudom, hogy ezért felkerülök a rajongók feketelistájára. A nyelvezet és a stílus zseniális, mint mindig, a sztori azonban gyengécske, a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplőinek összeengedése sem sült el jól. A régi regényeket imádom újraolvasni, arra várok, hogy Fable megint úúúgy írjon.

A másik csalódásom a Kis kiruccanás Gavaldától, egyszerűen azért, mert néhány oldalba belesűrített egy 300 oldalas regényt, és tudom én, hogy a sorok mögött/alatt/között ott lapulnak a szerző által kimondatlan, ámde jól dekódolható Fontos Dolgok (ebben Anna Gavalda szuper), csak hát olyan vagyok, hogy Gavalda írjon szépen hosszan, ne ilyen kurta kivonatokkal bökje ki a szemem világát.

Hornby sem igazán hengerelt le a Betoncsókkal, egyetlen giganagy csavarban reménykedve rágtam át magam az oldalakon, de feleslegesen, szerintem Nick sem tudja igazán, mit is akart ezzel a könyvvel.

Érdekes étel- és életrecepteket gyűjtött össze Popper a Mi az élet étterme? c. könyvében. Nincs szigorú rendbe vágva a téma, ami éppen eszébe jut a mesternek, azt osztja meg az olvasóval - meghagyva neki a választás és a válaszadás lehetőségét. Szokatlan forma, szokatlan tartalom.

A Hazaviszlek, jó? is könyvtári könyv volt, késedelmi díjat kellett rá fizetnem, mert pont nyaraltunk, és azon bosszankodtam, hogy a kicsengetett pénzből megvehettem volna a Hazaviszlek, jó? felét. Tóth Krisztinát a Nők Lapjából ismerem, ahogy Grecsó Krisztiánt is. Egy-két évig hetente megvettem az újságot, de aztán valahogy elteltem a tartalommal és a stílussal. Először mindig Vekerdy cikkét olvastam el, utána jött Grecsó vagy Tóth Kriszta, ha írtak az adott számba. Tóth Krisztina csodálatos tehetségű író, kis egyszerű sztorikat súlyos mondanivalóval tölt meg, és klassz a humora.

A könyvlistámban valószínűleg Kerstin Gier a kakukktojás. Véletlenül belebotlottam a bookline-on a Halálom után felbontandó címet viselő regényébe és felpiszkálta a kíváncsiságomat. (A borító nagyon gagyi, igen.) Egyszer elolvasható nőcis-szinglis sztori, könnyed, szórakoztató, kikapcsolódásnak remek, szóval, nem egy Háború és béke - szerencsére. Még a filmet is megnézném, ha valaki megcsinálná. (Valaki esetleg... ?)

Gary Chapman igazán figyelmes szerző: A Segítség, szülők lettünk! vékonyka könyv pontosan azért, mert a kisgyerekes szülői lét nem igazán könyvbarát állapot. Jó dolgokat mond Chapman és még csak nem is a szeretetnyelves könyvéből ollózott bele részeket. Ha nem húzott volna minden témára istenes és egyházas mezt, semmi nem zavart volna olvasás közben. Furcsának tartom, ha egy könyv a házassági papírral és a vallással rendelkező családokról ír. És mi, a többiek...? Azért még van jogunk az élethez és nevelhetünk ügyesen gyereket?

A Szállj le a döglött lóról! klasszik önsegélyező könyv. Judith Sills a szükségesnél hosszabban és bonyolultabban mutatja be azokat az érzelmi-értelmi és fizikai kényelmességből fakadó csapdás helyzeteket, amelyekbe rengeteg ember beleragad, mert azt szokta meg, mert az az ismert. Úgy száz oldalt lehúztam volna a könyvből, de ha valaki szeretne kimoccanni a megunt/megutált komfortzónájából, csak nem tudja, merre induljon el, a lényeget így is simán kihámozza.

A Mesterkurzus hazugságot, önámítást és érdeket kiveséző kötetéből végül nem olvastam pár oldalnál többet, mert nem kötött le, és mert rájöttem, mióta itthon vagyok, nem akarok negatív mindenféléket beengedni az életembe.Könyv szintjén sem.

Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet, hogy könyvet kap karácsonyra. Mazsolázzatok, hátha kincsre bukkantok.

Sütőtökszezon

2011-11-27T23:42:00.000+01:00

Olyasmi, amit nem tudok megérteni, pedig nagyon szeretném

2011-11-22T23:32:00.001+01:00

Mielőtt a nő sétálni vitte volna a kutyáját, megkértem, hogy legyen olyan kedves és próbálja meg kívülről kinyitni a bejárati ajtót, mert nekem nem sikerült. A nő kifáradt a bejárati ajtó elé és készségesen bemutatta, hogy bizony az ő kulcsa sem nyitja az ajtót. Elköszönés előtt még odaszólt, hogy a liftből hívjam már fel a gondnokot, mert reggel óta nem lehet kinyitni a bejárati ajtót, sőt, amikor beszálltam a liftbe és megnyomtam az emeletem számát, közölte velem, hogy a sárga gombot nyomjam, azon lehet elérni a gondnokot. Ha nem haragszik, mondtam a nőnek, kábé tizenöt perc múlva csevegek az illetővel, előbb kibányászom a kocsiból a talpig téliben feszítő gyereket, aki amúgy éhes és álmos és nem ismeri a 'mindjárt' jelentését.

A babakocsit kettő körül ügyeskedtem fel a bejárati ajtóhoz. Adódik a kérdés, vajon ki vagy mi gátolta meg a nyugdíjas nőt abban, hogy a reggel óta eltelt x órában valamikor összefoglalja a gondnoknak a problémát. Nem engedte ki a kutyája, vagy mi?

A hét traumája

2011-11-19T23:00:00.000+01:00

Az egyik akciósan beszerzett Stahl Juci magazinból kellett megtudnom annyi, de annyi év után, hogy pirospöttyöséknél a kicsi natúr túró rudi csokiruhája nem olyan csokis, mint a nagyméretű tesójánál. És tényleg, leteszteltem. A kis rudi - kis bűn elvemet ezennel nagy rudi - nagy, de sokkal finomabb bűn álláspontra módosítom.

And the winner is...

2011-11-14T22:51:00.002+01:00

... marlen, akinek szeretettel gratulálok.

Remélem, élőben is tetszeni fog. A mélcímedet tudom, és elárulom, hogy a csuklóméretedről foglak faggatni.

Köszönöm a játékot mindenkinek, ő, aki férfim kezét lehet aranyba önteni vagy átkozni, ízlés szerint. Úgy tervezem, hogy a 300. rendszeres olvasónál játszunk újra, de lehet, hogy korábban is adódik valami alkalom.

A játszóterezés romboló hatásáról

2011-11-10T00:07:00.001+01:00

Kedden összetévesztett egy óvodás kisfiú az apukájával, aki szemüveget, piros sapkát és sörhasat hordott. Azt hittem, jó formában vagyok, csinos az új hajammal és elég karcsú is, de az apázás elgondolkodtatott. Talán rá tudom fogni az esti sötétségre. Talán.

Van kedvetek játszani?

2011-11-03T11:34:00.001+01:00

Őt veheti birtokba Fortuna kegyeltje, katt a képre, úgy az igazi:

A narancsos csoki színeiben pompázik ez a blogszülinapos karkötő. Nagyon guszta, teljesen levett a lábamról. Legjobban a narancsszínű apró gyöngyöket szeretem benne, bár a narancs és a topáz swarovskik sem csúnyák. Nos, ha ti is elcsábultatok, hagyjatok egy kommentet ennél a bejegyzésnél (névvel, igen, a mélcímet sorsolás után kérem el). A jelentkezés határideje november 9. (a jövő hét szerdája), éjfél. Az előző játékom visszajelzései alapján annyiban szeretnék kedvezni a rendszeres olvasóknak az egyszer véletlenül erre járó és eme posztba belebotló kedves játékosokkal szemben, hogy a rendszeres olvasónak feliratkozott emberkék hozzászólása duplán számít a sorsolásnál, tehát náluk egy név helyett kettő kerül majd a kosárba/dobozba/lavórba. Ja, a fiúknak pedig narancsos-csokis karkötő helyett ilyesmi ízvilágú, saját kis kacsóimmal elkészített sütiremeket szeretnék felajánlani, ha Fortuna rájuk kacsint.
Sok sikert!

Hat év az életemből

2011-11-01T22:48:00.001+01:00

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké?

Azért ez szebb a fűtésszerelő lábujjánál, nem?

2011-10-27T11:30:00.007+02:00

Az a helyzet, hogy ezen a lilás-ezüstös karkötőn minden bogyó saját találmány és gyártmány: szétázott kézzel formáztam a nemezgolyókat (tapsvihar1), a bogyók fűzéstechnikájának kiötlése órákon keresztül tartotta izzásban az idegrendszeremet (tapsvihar2). Odavagyok a rusztikus nemez és a finom gyöngy párosáért, remekül kihangsúlyozzák egymást. Élőben varázslatosabb a karkötő (most ennyi telt tőlem képileg), hajnal kettőkor még forgattam az ujjaim között és nézegettem (érdemes rákattintani a fotóra, komolyan). Remélem, olyan népszerű lesz, mint az előző zöld szépség, szeretek velük bíbelődni.

A fiúk kedvéért majd pakolok fel valami csülökpörköltes képet, hogy ne érezzék elhanyagolva magukat.

P.S.: Ne ijedjünk meg, nem medicinlabdákat kell a csuklón vonszolni, 2-2.5 centis bogyókról van szó.

Még mindig színek

2011-10-25T12:02:00.000+02:00

Ékszerözön

2011-10-23T23:20:00.000+02:00

Mesélek majd a paradicsomprojektem utolsó felvonásáról, a könyvekről, amelyeket nagyon ajánlok vagy kicsit sem, a fűtésszerelők lábujjairól, mert ez nálunk visszatérő motívum ősszel, úgy tűnik, meg az új hajamról, és megmutatom a horgolt macskalányomat is, de csak majd, mert most feltöltögetem ide az elmúlt egy-két-három hónapban megrendelésre készített ékszerek egy-egy vezéregyéniségét, hogy némi színt csempésszek ebbe a rusnyaszürke időbe. Lélekben a nyár gyermeke vagyok, ezt az arcát utálom az ősznek, hideg, nyákos, szomorú. Meleg, citromos-mézes epres teába vagy karamelles/vaníliás forró csokiba kapaszkodom (néha a radiátorba, mert már működik), meg színes harisnyákba, színes csatokba, színes bögrékbe, színes ruhákba, színes habfürdőkbe - és a színes gyöngyeimbe is.

Így azért nem olyan rossz

2011-10-18T23:52:00.002+02:00

Reggel eredetileg azért merültem a majdnem forró habfürdőmbe (cirka tizedét rakom a vízbe, ennyitől is habos-illatos és sokáig elég), mert a hajnali műszakban átfáztam és rázott a hideg, gondoltam is, hogy hiába maradt itthon ő, aki férfim, nehéz nap lesz ez hőemelkedéssel, vacogással, fejfájással plusz az ultranyűgös sarjunkkal, de aztán kilestem a házi bárányfelhők között és azt láttam, hogy a kád szélébe kapaszkodó fiam izgatottan csápolja az óriási habokat, ő, aki férfim meg először a gyerek kezéről fújdogálja tova a ragaszkodó habpamacsokat, utána pedig ezernyi színes szappanbuborékot fúj nekünk a kád felett.

Ebben a bejegyzésben is van csoki

2011-10-15T23:55:00.002+02:00

Azzal a népszerű felfogással soha nem értettem egyet, hogy csak a boldogtalan blogger ír blogot, azt viszont a saját bőrömön tapasztalom, hogy az anyablogger inkább anya, mint blogger, az írás egyelőre (?) a kép- és linkmentes bevásárlócetlikre korlátozódik, a kreatív vonal pedig abban merül ki, hogy a tejkenyérfelvágottsatöbbi-t pirossal vagy lilával vésem a fecnire. Egy év után már sokkal jobban viselem, hogy nem férnek bele néhány szabad órába azok a kedves dolgaim, amelyekre gyerektelenül számolatlanul szórtam el a napokat. Nem mondom, hogy nincs kedvem írni, mert van, és hiányzik is a rendszeres írás, de ha lenne rá időm, az életemről most mégis képekben mesélnék. Rengeteg minden zajlik a lelkemben és nehéz szavakká sodorni az érzéseimet-gondolataimat, ebben a pillanatban meg sem próbálom.
Írás helyett olvasok és ékszereket készítek, színek, formák, hangulatok, anyagok bukkannak fel bennem a semmiből, olyan az egész, mintha állandó ihletettségben élnék, és nehéz, hogy nem engedhetem azonnal szabadjára az alkotó energiáimat, tizenhárom-tizennégy órát is várnom kell, amíg összeülhetek a gyöngyeimmel. Biztos megvan az oka, mit kell megtanulnom abból, hogy miért pont akkor vagyok/lennék a legkreatívabb, amikor alig érek rá. Amúgy először ez a karkötő készült el:

Szépnek láttam a színeit, de azt gondoltam, gyöngyben nem az én világom a méz, karamell, csokoládé, pezsgő, holott hülyeség, valójában az összes ékszeremben van valami belőlem. Ezeket a gyöngyöket azért szeretem, mert a középső sógornőmtől kaptam őket születésnapomra, aki arra kényszerített, hogy bemenjek vele a hobbyboltba és kedvemre válogassak a gyöngyök között. Ez tetszik? Igen. Jó, a kosárba vele. Így ment ez a középső sógornőmmel, és szeretek visszagondolni erre az emlékre, borzasztó jó érzés. Aztán az egyik reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, milyen nyakláncot készítek mézből, karamellből, csokoládéból, pezsgőből. Ilyet:

Még soha nem csináltam ilyesmi láncot (katt rá, úgy nagyobb, mint mindig), kicsit büszke vagyok rá. Nagyon jó érzések jártak át alkotás közben, flow és miegyéb. Sokat dolgoztam rajta, például a nagy fagolyó (2 centis) begyöngyözése nettó három órámba került. Hosszú a nyaklánc, nőies, elegáns, finom, gyönyörűvé teszi a dekoltázst. Raboljatok rá nyugodtan, ha tetszik. Sajnálom, hogy nem vagyok ügyes fotós, és azt is, hogy eltörtem a gép makróját, ilyen képek vannak és lesznek, ennyi telik tőlem. Élőben nagyon szépek a színek, néha megsimogatom a gyöngyöket.

Előfordul, hogy a méret a lényeg

2011-10-10T23:00:00.000+02:00

Nagyon fel tudja dobni a napomat, hogy amikor visszaviszem a boltba az új melegítőnadrágomat (gyerekkel nem tudtam felpróbálni) és azt mondom az eladónak, hogy szeretném kicserélni, mert lóg rajtam, végigmér a csaj és megkérdezi, hogy S-es, ugye?

Téli estékre is remek

2011-10-09T22:12:00.000+02:00

Tudom, hogy nem haladok A Korral, de én csak most jöttem rá, hogy tetszik Lady Gaga zenéje (nagyon tud a nő), ő, aki férfimnek és a fiamnak is, utóbbi augusztusban a Poker Face-re táncolt életében először, előbbi pedig valamelyik nap youtube-os linkekkel állított haza, az egyiken Tony Bennett és Lady Gaga énekel együtt. Gagának jól áll ez a stílus is, a kék haj kevésbé. Úgy érzem, Tony direkt nekem készítette az albumot (Tony, köszi!), hiszen mi másért hívta volna meg pölö Andrea Bocelli-t, Michael Bublé-t, Norah Jones-t, Sheryl Crow-t, Josh Groban-t egy-egy duettre?

Nem tudtam, hogy Amy Winehouse-nak ennyire gyönyörű hangja volt, kár érte.

Nézőpont kérdése

2011-10-01T22:22:00.000+02:00

Három hónapig megint nem veszek könyvet, elhatároztam, és gyöngyöt sem. Az ilyen nehéz (de mindenféleképpen szükséges) döntéseket megkönnyíti az a tudat, hogy holnap szülinapi gyöngyökkel és szülinapi könyvekkel ajándékoz meg a család másik fele. A könyveknél azt csinálom lassan két éve, hogy néhány könyvtári után olvasok egy nagyon várt, sokáig félretett sajátot, amit ünnep kiválasztani és kifizetni a boltban, és megpróbálom lassabban olvasni, hogy tovább tartson. Szomorú nem vagyok, mert megtehetem, hogy elhatározom: nem veszek meg valamit, amit szeretnék. Az fájna, ha szeretném, de nem tudnám megvenni.

Nagyon karácsony

2011-09-28T23:48:00.001+02:00

Nyolc után pár perccel hatalmas lábassal a kezemben siettem hazafelé kedd reggel. Fura érzés volt, hogy ennyire hajnalban lerohantam a lábasért (a gyerek rajtam, apja a zuhany alatt), egy pillanatra azt hittem, álmodom az egészet, de aztán eszembe jutott, hogy az egyik lecsós lábasomban érthetetlen módon odaégett a párolt répa a párolóval együtt, a másik lecsós lábasomban meg kicsírázott valami hús, néhány hétre a hűtőben felejtettem, jajj. Mindkét lábas a kukában végezte, a többrétegnyi égésterméket betonfúró se vitte volna le, a másiknál meg nyúl voltam, nem mertem leemelni a fedőt, hogy inhaláljak a kitudjamilyen élővilágból. (Ha szépen megkérem, szerintem magától lesétál a szemetes konténerhez.) Kedd reggel ő, aki férfim felaprította a hagymát, pardicsomot, paprikát a lecsóhoz, és amikor rádöbbentem, hogy nincs megfelelő méretű edényem, elrohantam a boltba. Tizenhat kislábasban is megfőzhettem volna a lecsót, igen, én azonban úgy éreztem, tudok élni ilyesféle kihívások nélkül. Egészen nagy lábast választottam, ha már, és nem hittem volna, de szoknom kell a nagycsaládos méretet, úgy nyolc-tíz literes lehet.

Szóval, a héten lecsózunk és a múlt héten is lecsóztunk, kisrumpf és L. járt nálunk. Rossz szokásuk szerint rohantak. Valószínűleg megint egy évet kell várnunk, hogy két órára együtt lehessünk. Most komolyan, mi fér két órába? Jó, a lecsó igen. Egyébként azt nagyon szeretem, hogy hiába nem találkozunk egy évig, belépnek az ajtón és olyan, mintha csak tegnap köszöntünk volna el egymástól. Szerettem volna tortát sütni L.-nek, de örültem, hogy A Lecsó összejött. (Azért L. nem maradt torta nélkül.) Kisrumpfot macskával leptük meg, és izgultunk, vajon jól választottunk-é. Jól. Nehezen váltam meg hekka gyönyörű cicájától, ha tehetném, minden figurájából rendelnék ~~és megküzdenék értük a fiammal~~.

Azt itt most gyorsan közbeszúrom, hogy hekkára véletlenül, néhány küzdelmes óra után találtam rá: Régóta izgatta a fantáziámat az amigurumi, és amikor már cirka száz ősz hajszál birtokában tudtam amigurumi-alapot horgolni a youtube-nak köszönhetően (iszonyat büszke vagyok arra a tizenakárhány nyomi körömre), levezetésképpen nézelődtem kicsit valamelyik hajnalban, hogy mi mindent lehet csinálni ezzel a technikával. A kérdést úgy módosítanám, hogy mit nem lehet csinálni ezzel a technikával. Nézzetek csak szét hekkánál.

A két órába még az is belefért, hogy kisrumpfék átnyújtsák nekem a kenyérsütőjüket és az Amerikában levadászott forró csokikat, a spéci (ravioli és süti) kiszúrókat, meg az Írországból Magyarországra kívánkozott csokikat. Csokiból amúgy nagyhatalom vagyok jelenleg, dorwtól is kaptam egy csomó finomságot szülinapomra, illetve olyan szülinapi szilváslepényt csinált, hogy öröm volt megenni.

A szülinapom eddig vegytiszta öröm. A kisfiam élete/m első pusziját nyalta az arcomra és egy ~~pöttyös bögrét~~ hümhümhümm-t nyomott a kezembe apai segítséggel. A ~~pöttyös bögre~~ hümhümhümm ~~fehér alapon piros pöttyös~~ hümhümhümmm, a változatosság kedvéért. Ő, aki férfim főzte a szülinapi vacsit: A kedvenc éttermünkből hozott kedvenc falatokat. Annyit tudhatok a publikus ajándékáról, hogy még készül, viszont közben életre kelt és megérkezett ő, aki férfim névnapi ajándéka (mármint az enyém, az én kisz drágaszágom), ő az, épp a piros székemen álldogál:

Imádom, és igen, ő egy miciség, a többit Mici blogjában találjátok, bogarásszatok nála is, érdemes. A család egyik részétől gyöngy- és könyvpénzt kaptam, amit végtelenül gyorsan elköltöttem, mert az ilyesmivel így kell bánni. Hétvégén szülinapi összeröffenés a család másik részével, úgy tippelem, remek lesz.

And the winner is...

2011-09-23T22:08:00.001+02:00

... Tabby, akinek szívből gratulálok.

Kérlek, írd meg mélben a nevedet-címedet, hogy elküldhessem a nyakláncodat. Remélem, olyan örömmel hordod majd, mint amilyen örömmel készítettem.

Köszönöm szépen, hogy játszottatok velem. (Végül ő, aki férfim húzott, a kisebbik férfi már szunyál.) Nem ígérem meg, hogy ez volt az utolsó ilyen móka, nem baj? Rákaptam az ízére. Például októberben a blogom szülinapozik, és nekem már azt is megsúgta, mivel lepi meg a kedves olvasókat.

P.S.: A lánc ugyanúgy rendelhető, mint a többi ékszerem, akár más színösszeállításban is.

A csábításról

2011-09-20T23:47:00.001+02:00

"Kaszturi (Pézsma, Moschus moschifenus)

Az egyik legősibb gyógyszer. A pézsmaszarvas fitymájánál lévő mirigy termeli. A leghatásosabb formája, amikor a párzási időszakban a szarvas patájával felszakítja a mirigy tokját, hogy a nőstényt odacsábítsa.", olvasom Popper könyvében, és az jut eszembe, hogy a férfiak mi mindent képesek összepanaszkodni, holott ehhez képest könnyű dolguk van a nőstények elcsábításánál.

Segítsüti

2011-09-20T10:30:00.000+02:00

Ma négyig lehet még licitálni a segítsütisek finomságaira, de azzal is tudtok segíteni, ha az árverés után rendeltek az ajándéktárgyakból.

Szülinapi játék

2011-09-17T11:42:00.000+02:00

A kézműves blogokban gyakran látom, hogy a bloggazdák ilyen-olyan alkalomból játékot hirdetnek, és ezt jópofa ötletnek tartom, illetve követendő példának, úgyhogy íme, az első hasonszőrű játékom:

A nyaklánc erre az alkalomra készült, kedvenc gyöngyeim kapaszkodnak egymásba, például a sárga kagylóvirágot hónapok óta tartogattam a megfelelő ékszerre várva. Ezzel a lánccal is szeretném megköszönni azt a kedvességet, érdeklődést, jó szót, drukkolást (és a szinte felsorolhatatlan minden mást), amit tőletek kapok évek óta. Ha szeretnétek megnyerni, pusztán annyi a dolgotok, hogy hagytok ennél a bejegyzésnél egy kommentet névvel (a nyertes elérhetőségét a sorsolás után kérem el, ha nincs blogja). A jelentkezés határideje szeptember 21., éjfél. Ne felejtsetek el áldozatot bemutatni Fortuna istenasszonynak, hátha. Sok sikert!

P.S.: Ígérem, legközelebb a fiú olvasókra is gondolok. Bocsánatbocsánatbocsánat.

34

2011-09-16T00:07:00.006+02:00

A legklasszabb szülinapi ajándék az lenne, ha valaki minden reggel bemondaná, hogy hányadika van és milyen nap, természetesen évvel-hónappal együtt (a Kr. e./Kr. u. rész elhagyható), meg azt is, hányat kell még aludnom ahhoz, hogy a fiam ágyba hozza nekem a reggelit (és el is mosogasson utána).
Sokáig nem tűnt fel, hogy mindjárt szülinapom lesz, a harmincharmadik évem (néha követhetetlenül) gyorsan tovarohant, gyereknevelés közben nem volt időm sokkolódni/elmélázni, hogy hoppá, a tortámon már nem érdemes megfordítanom a számgyertyákat. Maga a 34 nem zavar, de ha ő, aki férfim le mer cserélni két tizenhét éves gidára, orrba vágom a vasalóval (is). Egyedül az szomorít el (?), hogy állandó harcban állok Az Idővel, és próbálok legalább huszonötöt csinálni a huszonnégy órából, de nem megy. (Vajon miért?) Még soha nem jutott ilyen kevés idő magamra, és félek (?), hogy a kisgyerekezéssel töltött legszebb (?) éveimben nekem, mint csibikének, nincs elég helyem. Nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok olyan szabad, mint az elmúlt években, és hiába tudtam, mit vállalok (és vállalnám újra meg újra meg újra), megélni nehezebb, mint elképzelni. Szeretek anya lenni, úgy érzem, passzolunk egymáshoz, az anyaság meg én, a szabadságom azonban érzékeny pont. Csak néhány évvel ezelőtt váltam szabaddá, alig pár évet éltem úgy, ahogy mindig is kellett volna, és ahogy nekem jó. Addig mások elképzelései és elvárásai mentén alakítottam az életemet, fogalmam sem volt arról, ki vagyok és mit akarok.
A 33. évemben rengeteget tanultam magamról az anyaságnak köszönhetően. A legfontosabb talán az, hogy megtanultam, mit jelent az alázat, hogy a saját igényeimet-vágyaimat ideiglenesen (?) háttérbe szorítva, szeretettel és megértéssel, a legjobb tudásom szerint nevelek/gondozok/szolgálok egy kisembert. És tudom már, hogy engem nem kell kerékbetöréssel kínozni, elég, ha hónapokon keresztül nem hagynak aludni, mondjuk, félóránként-óránként kelek. És az is bebizonyosodott 2010. szeptember 16. és 2011. szeptember 16. között, hogy semmihez sem fogható boldogság dübörög a szívemben és áramlik az ereimben, amikor hozzám bújik a gyerekem, amikor rám nevet, amikor odaszól, hogy "ana!", és úgy tudom félteni, mint még soha senkit ebben az életben. És az a nehéz, hogy imádok anya lenni és imádok szabad lenni, és a kettőt úgy kell összeegyeztetnem, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem is. Nem fogok unatkozni 34 évesen sem, fogadjunk. (A fogadás nézzen ki úgy, hogy én azt mondom, nem, a tapasztalt anyák meg mondják azt, hogy dedede, csibi, unatkozni fogsz. Légyszi!)
Írás előtt elolvastam a tavalyi bejegyzésemhez kapott kommenteket és a 33 mélnél jóval több mélt, és meghatódtam azon, hogy mennyi kedvesség árad a soraitokból felém és a családom felé. Mondhatom azt is, hogy évek óta, holott nem tartom magam könnyű természetű, könnyen (meg)szerethető embernek. Igazán jó dolgom van itt a blogban, köszönöm nektek, és azt szeretném kívánni, hogy legyetek boldogok és vidámak és optimisták és erősek. (Ne mindig, mert az öl, butít és nyomorba dönt. Bocs!)
Ha a Nagy Manitu is úgy akarja, de főleg az a kicsi, aki civilben Andris névre hallgat, a hétvégén szülinapi játékkal jelentkezem. A reklám után visszajövünk, maradjanak velünk.

Egyszerű II.

2011-09-14T22:00:00.001+02:00

Katt rá, úgy az igazi.

Nem gasztrobejegyzés, azaz praktikák habtapi szárításához (Ne a bölcsészmegoldást válasszátok!)

2011-09-13T22:30:00.002+02:00

Tegnap este kilenc után a fiam összehányta a haptapit, de nem úgy, mint a múltkor, hogy csak a kilencesre toccsant, ami kikívánkozott belőle elalvás előtt, hanem úgy, hogy 2:0 arányban megszavaztuk a gyerekszoba padlójának sürgős habtapitlanítását: ő, aki férfim letörölgette a rókakoma nagyját, felszedte a majd' három négyzetméternyi habtapit és ideiglenesen bevágta a fürdőkádba azzal, hogy ha elaludt a gyerek, kezdünk vele valamit. Meglepő módon heves aludhatnék tört rám a gyerek lefektetése után (amúgy sem voltam túl fényesen szervezetileg), ezért már előre nagyon sajnáltam magam, hogy szunya helyett a szarvast meg a békát meg a többieket suvickolom és szárítgatom. A gyerek harminc-negyven perc durmolást követően a nagyróka után küldött még két kölyökrókát, ezek szerencsére csupán kéttenyérnyi helyet kértek a parkettán. Ő, aki férfim begyűjtötte őket, amíg ikszedjére is átöltöztettem és elaltattam a babát. Ha kicsit megerőltetem magam, rókafalkává bővítem az aznapi termést, a fáradtságom azonban elsőbbségért könyörgött, így szépen ránéztem ő, aki férfimre és megkértem, hogy mossa le habtapikat és tegye be őket a gyerek kádjába, reggelre megszáradnak. Kicsit később eszembe jutott, hogy ha vizes habtapi lennék, borzasztó nehezen tudnék úgy megszáradni, hogy tíz másik habtapi nehezedik rám (klassz vagyok habtapilélektanból), ezért még szebben néztem ő, aki férfimre és megkértem, hogy szárítsa meg az oroszlánt és a nullást és a többieket. Hajszárítóval. Szarul voltam, kizárólag ezzel tudom magyarázni a remek ötletemet. Ha az én pillanatnyi elmeállapotomon múlik a habtapik sorsa, a hajszárító még ma is ott berreg az egyik kezemben, a másikkal pedig (ha épp nem a kötelet tekerem a nyakam köré) gyerekszobába passzoló szőnyeg után kutatok a neten, amit rókatámadás esetén egyszerűen bevágok a mosógépbe. Ő, aki férfim nem a bölcsészkaron végzett (mázli1), szereti a hatékonyságot (mázli2) és híve a gyorsaságnak (mázli3) - persze nem mindenben (mázli4). Lepucolta a habtapirengeteget, aztán betelepítette a feleannyi szabad területtel rendelkező konyhába:

A zseniális megoldásnak köszönhetően nem kínzott a mosogatni vagy aludni dilemmája: pompás habtapibarikád választott el a csurig telt mosogatótól. MÁZLI!

Még mindig lopják a bejegyzéseimet

2011-09-12T12:40:00.000+02:00

Ha egy blogger régóta olvas engem, előfordul, hogy rögzülnek benne bizonyos szavaim, kifejezéseim, nyelvi leleményeim, és ezek itt-ott visszaköszönnek a bejegyzéseiben. Nem gond. Az sem, ha használja az egyes stíluselemeket, nyelvi megoldásokat és jól érzi magát írás közben. Egészségére, éljen a játék. Ráadásul kedvelem, nem gondolok semmi hátsó szándékra/irigységre/frusztrációra. Megtetszett neki, hadd vigye. Nem várom el, hogy hivatkozzon rám.
Ha egy blogger lassan, de biztosan teletűzdeli a posztjait rám jellemző megoldásokkal néhány bejegyzésem elolvasása után, és emiatt úgy érzem, a kezdeti szimpátia villámgyorsan csalódásba torkollik, hogy nem boldogul egyedül, írok neki mélt és barátságosan rákérdezek, mi az oka a sok-sok egyezésnek, mert ez már egy kicsit gond. Néhány alkalommal fordult elő ilyesmi, az érintett blogger mindig tagadott és megsértődött, mindig, pedig ez nem olyan dolog, amit ne lehetne elismerni, megbeszélni. Még csak nem is maradna bennem rossz érzés, szabad utat kapna a szimpátia.
Ha valaki blogban, facebookon, iwiwen vagy bármilyen más nyilvános felületen sajátjaként publikálja a bejegyzéseimet, na, az gond. Lopás. Leggyakrabban szólnak, mert véletlenül ismerős a szöveg, vagy túl jó az adott szerzőhöz és rákeresnek neten, a rendszer meg kidobja a blogomat, vagy egy kép linkje marad a sajátként közzétett posztban, ami elvezet hozzám (és ez azért amatőrség, lássuk be) ésatöbbi. Mariann, például te mikor fogod abbahagyni? Az 'ő, aki férfim' kifejezés lenyúlása nem elég, úgy látom, és a legutóbbi lopássorozat sem.

Arra vagyok kíváncsi, hogy az, aki az én gondolataimat, szavaimat, egyebemet majmolja-lopja, az ettől valóban boldog? Mert akkor receptre írom fel, hogy az egész világ egyetlen nagy boldogság legyen, hála a copy+paste-nek.

Paradicsomprojekt, 5. rész

2011-09-11T21:42:00.002+02:00

Na, most már el lehet pakolni szépen a borogatást, a jégakut, a defibrillátort, elárulom, hogy az erkélyen paradicsomi állapotok uralkodnak, az ültetvényem átvészelte A Nagy Nyaralást. Középső sógornőm háromnaponta megitatta a lecsóalapgyárat, a nyár vége miatti bánkódásom kellős közepén én sem felejtettem el a locsolást, így jelenleg 5, azaz öt, azaz ÖT darab zöld paradicsom büszke tulajdonosa vagyok. Nyaralás előtt megjöttek a virágok, nyaralás alatt drukkoltam, nehogy megdögöljenek a forróságban, nyaralás után pedig a második utam az erkélyre vezetett, lecsekkoltam, hogy zöldell?, zöldell!, és ennek annyira örültem, hogy nem vettem észre a levelek között megbúvó kisebb-nagyobb paradicsomgolyókat. Az egyik délután épp a fiammal játszottam a kanapén, onnan rohantam az erkélyajtóhoz, hogy mintha zöld paradicsomot látnék a rengeteg levél között, és tényleg. Gyorsan összeszámoltam a paradicsomgyerekeket, négyen lógtak itt-ott, azóta született még egy. Úgy tervezem, hogy a saját paradicsomból készült lecsót megkóstolhatja ő, aki férfim is, mert jó fej vagyok, ehhez azonban egyelőre szűkösen vagyunk paradicsomilag, izgatottan várom a további versenyzők megjelenését.

A paradicsomtermesztés egyébként hasonlít kicsit a gyerekváráshoz, remélem, a vége nem lesz olyan fájdalmas.

Összegyűjtött izgalmak

2011-09-10T12:08:00.001+02:00

"Este írd fel szépen egy füzetbe - de csak emlékeztető szavakkal! -, hogy mi izgatott fel, dühített, bántott, sértett meg aznap.

A hét végén olvasd át az elmúlt napok sérelmeinek történetét, s ami már közömbös a számodra - húzd ki!

A hó végén tedd meg ugyanezt a harminc nappal. Csak az maradjon bent a füzetben, ami még mindig hat a szívedre. Meglepődsz majd, milyen kevés maradt meg. Csak ezek voltak fontosak. Ugye, mennyit izgattad magad fölöslegesen?"

(Popper Péter: Mi az élet étterme?)

Egyszerű I.

2011-09-09T10:32:00.001+02:00

Mintakarkötőket kértek tőlem. Egyszerűek legyenek, ez volt a kívánság. Bonyolultabb ékszerre nincs is időm mostanában, már megint nincs időm, csak akkor, ha az alvásból kanyarítok le egy-két órát, és ezen változtatnom kell, nem lehetek visszaeső nemalvó-nempihenő, meg azon is, hogy a 'nincs időm' ne hagyjon hiányérzetes, szomorkás utóízt a számban.

A fekete-ezüst elegáns munkahelyre, pont jó, a piros masni nem én vagyok, de állítólag most ez a divat. A zöld-irizáló bogyókért A Zőccséget bontottam le, elment tőle a kedvem. Kapkodós fotózás, szürke háttér - vagy freudi elfotózás.
Hiányzik a Balaton, hiányzik a nyaralás, hiányzik a balatoni nyaralás szabadsága.

Augusztusban történt

2011-09-01T23:49:00.004+02:00

Az első gyerekes Nagy Nyaralásunk előtt néhányan mindenfélével riogattak, leginkább azzal, hogy strandról, andalgásról, alvásról, édeskettes összebújásról és egyebekről ne is álmodozzunk, mert az új környezetben kifordul önmagából a gyerek, a bevált napirend tarthatatlan a Balaton partján, ergo a nyaralásunk horrorisztikusabb lesz, mint a Kaptár összes része együtt, még a sült kolbász és a hekk is megkeseredik a szánkban, és alig várjuk majd, hogy hazajöjjünk pihenni. Nos, a nyaralásunk remekül sikerült, pedig nem szedáltuk le a gyereket. Íme, a tények:

a, mint alvás: Faragtam valamennyit az alváshiányomból, mert a gyerek békésen aludt esténként. Ő, aki férfimmel minden olyasmire jutott időnk, amit este kilenc és reggel hét között csinálni lehet 25 négyzetméteren és viszonylag halkan.
b, mint Balaton: Imádom. Anyuék lejöttek pár napra, így esett meg, hogy néhány percet gyerek nélkül, kettesben töltöttünk ő, aki férfimmel a Balatonban. A többi ötven-hatvan fürdőző mellett.
c, mint ciki: Első nap odaégettem egy edényt répapárolás közben. Dunsztom sincs, mi kozmált az aljára, mert a párolóegység és az edény között csak víz volt. Mázli, hogy nem egy hétig maradtunk, mert addig nem ázott volna le a fekete rettenet. Minden egyes nap súroltam egy kicsit. Két hét után győzelemittasan lóbáltam meg a csilivili edényt ő, aki férfim előtt.
cs, mint csibike, ne nyüszögj: Hármas ikreket láttunk a strandon. Babaméretben. Őket elnézve határozottan úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rém könnyű dolgom van egyetlen gyerekkel.
d, mint dolgos: Na, ez nem voltam. Vittem magammal gyöngyöt, hogy majd jól bepótolom az elmaradásaimat. Nem jutottam a közelükbe se. Azzal nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy nem volt helyem - az egyetlen asztalt megszavaztuk pelenkázónak.
e, mint evészet: Olyan, de olyan isteni sült kolbászokat ettünk... Meg minden mást is, ami kihagyhatatlan a Balcsin. Sajnos, nálam a kürtőskalács valahogy elfelejtődött. Hazafelé a kocsiban jutott eszembe, hogy nem meóztam egyet sem. Másfél kiló plusszal zártam a Nagy Zabálást, és fogalmam sincs, hogy csináltam, de ma már soványabb vagyok, mint amikor nyaralni indultunk, pedig nagyon durva szénhidrátkúrának vetettem alá magamat.
é, mint éjszakázás: Jó, ez kimaradt. Még csak bele sem haltam az éjszakai élet hiányába. Esténként, miután a gyerek elaludt, pölö társasoztunk, összebújtunk, filmeket néztünk (fej- és fülhallgatóval), dumáltunk az erkélyen ő, aki férfimmel, és lestük, hogyan szőnek hálót a pókok (NatGeo live).
f, mint fekacsirke: Nos, a kisgyerekes életforma nem kedvez az órákig tartó napozásnak, aszalódásnak. Cserbenhagytam a naptejipart, bocsánat!
g, mint gáz, tudom, de vettem egy kisvakondos kisbögrét: Idén már nem írok többször bögrékről, megígérem.
gy, mint gyere, segíts!: Tolmácsoltam egy lájtos baleset jegyzőkönyvezésénél. A németek nekem mutogatták a papírjaikat, hogy ugyan válasszam már ki a szükséges doksikat, holott nekem jogsim sincs. Mondjuk, legalább úgy nézek ki, mintha lenne.
h, mint hűtő: Anyuékhoz akartuk kitelepíteni a hűtő tartalmát. Náluk, 20 kilométer után vettük észre, hogy a szóban forgó tartalmat nem vittük magunkkal. Kínos.
i, mint internet: Nem hiányzott a netezés. Ha előre tudom, hogy nélkülöznünk kell egymás társaságát, simán megvagyok netmentesen, nem izzadok, nem viszket a tenyerem és a levegőt sem veszem szaporábban. Két veszélye van a dolognak: Válaszra vár egy csomó levél, illetve újra bele kellett élnem magam abba, hogy van blogom, nem is egy.
í, mint így írnak ők: Vettem három szennylapot. Elolvastuk. Az összes agysejtünk belepusztult.
j, mint jajj, otthon hagytuk a pénzt: Egyszer zsé nélkül mentünk vásárolni. A kasszánál derült ki. Megpakolt bevásárlókocsival. Ő, aki férfim egy óra múlva fizette ki és nyalábolta fel az árut. Az eladó pampogott, hogy a húsokat nem vette meg, és közölte, hogy ezeket úgyis visszarakja a hűtőbe. Erre mit mondjak?
k, mint kocsi: Egy gyerekkel és minimális csomagmennyiséggel épp befértünk a miniautóba. Nem tudom, mi lesz kettő darab gyerek esetén, főleg úgy, hogy kétajtós a járgány. Itthon nyaralunk. Vagy a Balatonon veszünk ruhát, játékot, miegymást. Vagy külföldre megyünk repülővel, az elég tágas.
l, mint lángos: Valami sápadt, itt-ott nyers kerek izét árulnak a Balcsin lángos címszó alatt. Tragédia.
m, mint migrén: Átaludtam az indulás előtti két estét, úgy fájt a fejem. Minden az utolsó pillanatra maradt. A pakolás-rámolás miatt két órát aludtam. Ez az én koromban és állapotomban már-már gyilkos.
n, mint napsütés: Ő, aki férfim is úgy tudta, hogy fázni fogunk a Balcsin, ezért őszi szerelést pakoltunk be. 27-35 fokok vártak minket. Kétnaponta mostam a pár darab nyári göncünket - kézzel.
ny, mint nyaralás: Egész évben a Nagy Nyaralást várom a legjobban. Üti a karácsonyt is. Mindegy, hol vagyunk együtt, csak együtt legyünk.
o, mint oltári szívás: Retroparti a Kozsó-féle együttesekkel. Hozzánk a távolból szűrődött el a zene. Ez is sok(k) volt.
ó, mint óóó, végre nyertem Scrabble-ben: Ő, aki férfimet először tudtam legyőzni az elmúlt egy évben. Végre rámkacsintott Fortuna asszonyság, és nem T, L, L, V, CS, H, K betűkből kellett kiraknom a szavaimat. Ő, aki férfim persze a teliholdra fogta a sikeremet.
ö, mint ölni fogok, érzem: A takarítónők minden reggel 7 és 7.30 között húzgálták a teraszon a napozóágyakat, asztalokat, székeket. És fennhangon csevegtek. A szobánk pont a terasz mellett helyezkedett el.
ő, mint ő, aki férfim és ő, aki fiam: Jó velük nyaralni is, megtartom őket.
p, mint pöttyös bögre: Nem vittem magammal, nehogy eltörjön a csordulásig pakolt kocsiban. A szálláson fellelt parányi csészéből ittam a kapucsínót. Egy jóízű kortyot nem bírtam lenyelni. Megviselt. (A tízliteres fazékból nem akartam kapucsínózni, hiába nem vagyok úrinő.)
r, mint rétes: Ó, hát az valami csoda, amit a főút melletti rétesezőben árulnak. Helyben készítik és az ízük pont ilyen. Abszolút kedvencem a szilvás-meggyes-fahéjas.
s, mint sport: Riogattam magam futással, de ugye nem volt hely a kocsiban, és a futócipő helyett inkább az új Fable könyvet tettem a bőröndbe. Nem mintha lenne futócipőm.
sz, mint szimpátia: Kaptunk ingyenpalacsintát. Ki akar velem barátkozni?
t, mint tévé: Egyszer sem sikerült bekapcsolni (és nem a technikai tudásom hiányzott hozzá), pedig kisdobos becsszó, hogy lélekben rákészültem a tévézésre.
u, mint utazás: Egyedül ez volt durva. A gyerek rosszul tűrte a hosszú utat, 40-50 percenként meg kellett állni 10-15 percre, szóval, nem Vettel tempójában tettük meg a Bp.-Füred/Füred-Bp. távot.
ú, mint úúúú, de visszamennék: Akár most rögtön.
ü, mint üvöltő ~~szelek~~ emberek: Ő, aki férfim egyik hajnalban úgy ébredt, hogy elege van, kimegy az aktuális tivornyázó bandához és rendet vág közöttük, holott nincs utcai harcos vérmérséklete.
v, mint vedelhetek: A borhetek miatt zajlott az élet Füreden. Szoptatok, ez még mindig nem az én életem. Mindegy, szeretem a kakaót.
z, mint zene: A Blaháról elszármazott műindiánok megint a szállásunktól ötven méterre szintetizátoroztak esténként. Minden este. Extra hangosítással. Már Winnetou nevére tikkelni kezd a szemem.
zs, mint zsiráf: Most sem láttunk.

P.S.: Néhány kép a gyerekblogban.

Marhaság

2011-09-01T10:54:00.000+02:00

Találtam a farmersortom zsebében egy összegyűrt nyugtát, és hirtelen wtf-érzés fogott el: néhány másodpercig nem tudtam mit kezdeni azzal az információval, hogy augusztus 26-án 8 hómarhát vettem.

Most jöttem vissza a nyaralásból, üdevagyokésfriss, üdevagyokésfriss, üdevagyokésfriss.

100 pont, avagy ehhh, fééérfi!

2011-08-30T23:07:00.000+02:00

csibike (elgondolkodva): ... és szerintem le tudnám írni száz pontban, hogy miért szeretlek.

ő, aki férfim (csipkelődve): Én százat nem... Talán csak tízet? Vagy csak hármat? De lehet, hogy csak egyet?

csibike (vigyorogva): De nem ér azt írni, hogy 'csak'.

ő, aki férfim (vigyorogva): Ez női válasz, ilyet akkor mondanék, ha átoperálnának nővé... Majd felsorolok száz szeretkezést.

Re

2011-08-29T23:37:00.000+02:00

Kínosnak éreztem volna, ha ő, aki férfimnek kell ide bepötyögnie, hogy azért nem én nyitom meg a kommentboxot és örökítem meg a Nagy Nyaralást, mert a sokmagos kenyér szeletelése közben lesérültem: szemen talált egy vadászrepülőgépet megszégyenítő gyorsasággal suhanó tökmag.

Jól vagyok, és a tökmag lenyomata már nem látszik a szemhéjamon.

Csendben leszek kicsit

2011-08-07T21:29:00.001+02:00

Durván egy hónapig, mert mindjárt belevágunk a szokásos Nagy Nyaralásunkba, és nem biztos, hogy ő, aki férfim és ő, aki fiam (meg néha mások) társaságában, illetve hekkes, lángosos, palacsintás, sültkolbászos, vattacukros, főttkukoricás kézzel nyomkodni tudom/akarom a billentyűket a füredi strandon. Ádijosz, pajtások.

Nem vagyok formában

2011-08-05T09:40:00.002+02:00

Nem néztem az órámra (nem véletlenül, nincs olyanom, és amúgy sem szoktam az időt nézegetni), így szándékoztam betoppanni a dm-be valamelyik este, a korombeli biztonsági őr azonban vigyorogva közölte, hogy hét óra múlt egy perccel, zárva a bolt, és terpeszállásban lecövekelt előttem, még a mellkasát is kidüllesztette a rém-fontos-ember-vagyok-itt-kisanyám c. pózban. Otthon biztos tükör előtt gyakorolja a düllesztést és az a nap fénypontja, amikor zsékategóriás westernfilmek párbajhőseitől ellesett tartásban pózol a bejárat előtt - örülök, hogy nem köpött a lábam elé, az egyik legkedvencebb topánom feszült a lábamon. Nem tudom, mit gondolt, hogy felbőszült pankrátorként nekirontok és a testével kell megvédenie tőlem a dm árukészletét? Összesen vagy harminc ember lézengett még a boltban/dekkolt a kasszánál, azt hittem, simán beenged. Elismerem, a köszönés után szánalmasan gyenge kísérletet tettem a bejutásra ("Berohanhatnék egy csomag pelenkáért?"), valószínűleg bögyös-faros outfitben (és mínusz tíz évvel) több esélyem lett volna, mint trikóban-farmerben, meg ha szájfényt/kotont mondok.

Attól tartok, most kezdődik az a korszak, amikor már csak a nagypapakorú biztonsági őrökre tudok hatást gyakorolni.

Előbb-utóbb eltörik a kezemet

2011-08-02T15:33:00.001+02:00

Lehet, hogy
1. egy olyan autós, aki ezerrel belehajt a tócsába, és a tócsa negyede rajtam, a babakocsin és a babakocsiban ülő gyereken köt ki, én pedig feldúlt ábrázattal a tócsás orczámon elactivityzem a közömbösen elhajtó faszi visszapillantótükrének, hogy a) bzmg!, b) hülye vagy, bzmg!, c) vak vagy, bzmg!;
2. egy olyan nő, aki hiába realizál engem és a babakocsit, mégis kivág elém a boltban, és a minden földi jóval, de főleg lendülettel teli kosarát a gyerek fejétől öt centire állítom meg, és a nő homloka helyett a sajátomat ütögetem látványosan, hogy megsejtse, mit gondolok róla, de azért az egyértelműség kedvéért odamorrantom neki, hogy 1.a), 1.b) és 1.c);
3. egy olyan fogyókúrázó olvasó, aki hónapok óta megtagadja magától az édességet, és olyanokat lát a blogomban, hogy pölö a hétvégén egyedül, mindenféle segítség nélkül elkészítettem életem első tiramisuját és le is nyomtam az egész tál 'urvafinom tiramisut úgy, hogy a két tiramisus nap alatt egy kilót fogytam (titkos féreg foga rág?).

Ha esetleg senki nem töri el a kezemet, sanszos a tiramisumérgezés. (Nem mondtátok, hogy ez ilyen egyszerű cucc.)

A második legjobb dolog, ami a tojással történhet

2011-07-30T21:29:00.000+02:00

Nem, az első nem a tojásos lecsó, mert az 10/9 pontos barbárság. Pff, tojással elrontani a lecsót... Elárulom, hogy a legjobb dolog, ami a tojással történhet, az a zsidótojás, bár mi nem vagyunk az a flancos népség, simán tojáskrémnek hívjuk a cuccost. Köszönöm Polcz Alaine-nek, hogy szakácskönyvet írt, az ízlelőbimbóim minden egyes tojáskrémes katarzis közben hálát rebegnek. Óvatosan kell bánni a mennyiségekkel, mert a tojáskrém alattomos jószág, addig eszed, amíg el nem fogy, előbb képtelenség abbahagyni, nekünk legalábbis soha nem sikerül. Gasztroorgazmus a köbön, én szóltam. És ha már itt tartunk, elmondom, hogy kizárólag abban az esetben lennék hajlandó fénnyel táplálkozni, ha a ~~brit~~ tudósok jóvoltából kiderülne: van tojáskrémes fény. Meg lecsós. És csokis.

A második számú tojásmennyországot tálcán nyújtotta felém Az Élet, pontosabban a Szarvasi Mascarpone-s doboz fedelén. Nem is tudtam, hogy ilyen gyöngyszemek bújnak meg a doboztető belsején. Úgy terveztem, hogy tiramisut csinálok, de végül nem éreztem ingerenciát az édesre, ezért csóri mascarpone ott kallódott a hűtőben. Lejárat előtt egy nappal kezdtem azon túráztatni az agyamat, hogy mit csinálhatnék a mascarpone-ból, ami nem tiramisu. Véletlenül felfordítottam a doboztetőt és szembetaláltam magam A Recepttel. Első olvasásra nem túl bizalomgerjesztő a 'zöld mascarpone szósz', ennek ellenére megfogott, nem csoda, nekem a fiatalabb John Malkovich is bejön, nemcsak Christian Bale. A receptből kiderült, a trutyi két csomag zöld fűszertől zöld, nincs benne semmi gusztustalanság, úgyhogy vállalható. Mivel az eredeti ötletben annyira nem tetszett a tej és az ecet, kicsit önállósítottam magam, és miután frigyre lépett egymással a mascarpone és a ricotta, a masszához csak a felaprított főtt tojásokat és piacon vett póréhagymát kevertem (nem egyben, felkarikáztam), plusz só, bors a végén. Isteni lett. És családi adag.

Ó, mondd, te kit választanál?

2011-07-29T23:52:00.000+02:00

Vannak nemszeretem döntések, hogy melyik legyen a két rossz közül, a kisebbik vagy a nagyobbik rossz, és egyáltalán, melyik mekkora rossz, honnan tudjam ezt itt és most? Az "A" verziónál békésen alszik ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén, semmi rémálom, mint nekem a héten (álmomban nyüszítettem a félelemtől és sírva ébredtem), lelkiismeret-furdalása sincs, talán mert lelkiismerete sincs, én azonban nem tudok tükörbe nézni. Kétes értékű jóindulatot kaphatok, ha szépen bólogatok, az csak nekem fáj, hogy két fontos dolgot elveszítek. A "B" verzió esetén nem köpöm le a tükörképemet, kiállok magamért és a családomért, viszont ez kész halálugrás, ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén bosszút fog állni, ezer százalék, mert ő ilyen.

Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot.

Mondd, te kit választanál?

Én a "B"-t. Képtelen vagyok a megalkuvásra, nem hajlik a gerincem.

Valószínűleg csak a rajongók értik, de nem baj

2011-07-28T10:11:00.000+02:00

csibike: ... és rájöttem, hogy szeretem a baglyokat, egy csomó baglyom van itthon, és van az a gyöngyös lány, ő is szereti a baglyokat, és arra gondoltam, küldök neki egy baglyot...

ő, aki férfim: Túl sok Harry Pottert néztél...

Ez most nagyon tetszik

2011-07-27T00:04:00.004+02:00

A próbaidős kozmetikusom (kerestem egyet a közelben, de még nem döntöttem el, megtartom-e, alig mer odanézni a fazongyantánál) felhangosította a rádiót, hogy ez milyen szép szám, és ott csodálkozott némileg erőltetett mosollyal, hogy tényleg nem ismerem és a műsort sem láttam? Idén próbálom megzabolázni a csípős nyelvű énemet ("minden emberben van valami szép és jó~~, állítólag~~" c. projektem), ezért nem kérdeztem vissza, hogy mégis, ha én a tévét nézem, ki celebrálja a gyereknek az esti mesét és annak előzményeit, utózöngéit? Ő, aki férfim bírná egyedül a terheket, de én vagyok az anya. A próbaidős kozmetikusom elkönyvelt sznobnak, úgy láttam, és azt vettem észre az elmúlt években, hogy aki tévét néz, az gyakran hajlamos arra, hogy kevesebbre tartsa magát a nemtévéző másiknál, mert azt gondolja, hogy a tévé előtti tespedés helyett csinálhatna hasznosabb akármit, de nem teszi, ergo vele baj van. Meg azzal a véleménnyel is találkoztam már, hogy a tévéhiány főleg az értelmiségiekre jellemző, és a kisebbségi komplexussal hadakozó nemértelmiségi ebben egyfajta lenézést lát, az értelmiségi lenézi a tévézést, így a tévézőt is. Jó, mi?

Mindegy, a lényeg az, hogy Caramel és Trokán Nóra szépen énekel együtt. Hallgassátok.

Ejtek egy-két szót holmi diótörésről is

2011-07-25T23:31:00.000+02:00

Az a helyzet, hogy fogyókúra nélkül fogyok, az elmúlt két hétben két kiló tűnt el rólam mindenféle önsanyargatás nélkül, és ez igazán remek, nem panaszként mondom, inkább egészséges csodálkozás rezeg a hangomban, mert például szombaton az apai nagyszüleimnél végigettem a teljes menüt, itthon meg vacsora keretében azt a maradékot, amit a mama becsomagolt éhező (ez a mama kényszerképzete) kiscsaládunknak. Húsleves mindenféle hússal és zöldséggel és tésztával, aztán petrezselymes krumpli rántott májjal és egy libacombbal (addig tukmálta a mama, amíg rábólintottam), a végén még fért belém két szelet a mama extrém csokis-cukros sütijéből, ami olyan brutális kalóriabomba, hogy Schobert Norbit a puszta látványától hetekig rémálmok gyötörnék. Ja, nagy adag tejszínhabbal. Telenyomtam a két szelet sütit, ha már. És ugye ott volt a reggeli, plusz a vacsora (ne pánikoljatok, nem fogom részletezni), egyik sem az a klasszik puffasztott rizs történet.

A terhességem óta minden reggel ráállok a mérlegre, szorongás és bűntudat nélkül, csak úgy, kíváncsiságból, hol tartok. A hatvanöt kilós történelmi mélypontot céloztam meg súlyilag, nagyrészt heccből, miért ne. A szülés előtti súlyomat hónapokkal ezelőtt visszakaptam, már csak erősíteni kellene, hogy diót lehessen törni a seggemen. (Mondjuk, hülye vagyok, választhattam volna a mogyorót, az biztos kevésbé fáj.) Imádok enni, az életben rengeteg jó dolog van, az egyik az evés. Színek, ízek, illatok... Nincs az az isten, hogy három darab Korpovit keksz legyen a napi menüm, inkább eret vágok magamon az ásványvizes flakonnal. Szóval, ráálltam a mérlegre és azt láttam, hogy mínusz fél kiló. A zabálás után. Aztán többször is ráálltam, hátha a gyerek nyomkodta halálra a cuccost és valójában ötszáz kilót szedtem fel, hála a mamának, aki a régi konyha szellemében zsírral süt-főz. A mérleg jó. És egyre szimpatikusabb számokat mutat. (Lehet, hogy mégis a gyerek csinált vele valamit?)

Oké, azt elmondom, hogy kábé másfél hete... ehhem... sportolok. Semmi komoly, csak lájtos tíz kilométerek a szobabiciklin húsz-huszonkét perc alatt. A szoptatás miatt nem fér bele durvább, amúgy sem vagyok a durvább híve. Az esti altatás után olyan fél tíz-tíz magasságában tekerek, mert jólesik, lelazít és... ööö... élvezem. Igazából nem akartam szobabringázni, de épp nem volt rajta semmiféle vasalnivaló vagy más egyéb, és ha már arra jártam, felültem rá és meglepő módon nem szálltam le rögtön, hanem zúztam úgy nyolc kilométert. A Dirty Dancing 2 zenéjére, ma meg Pinkre, mert csendben hülyén érzem magam a bringán.

A sportot harmadsorban a diótörős segg miatt kezdtem el (saját elvárás, persze kézzel is tudok diót törni), másodsorban a promodos csaj, elsősorban pedig a vadiúj bikinim miatt. A promodos csajról azt kell tudni, hogy a Promod bőszen akciózik és a véletlenül rám köszönő narancssárga hosszú ruhával a karomon (de még a türkiz felső birtokbavétele előtt) összetalálkoztam egy duci, nálam másfél fejjel alacsonyabb csajjal. Ugyanazt a zöld felsőt szúrtuk ki, a csaj hamarabb ért oda ~~és összeverekedtünk a ruhán~~, elkezdte túrni a zöld kupacot, aminek a tetején egy XL-es felső figyelt. Gondoltam, az pont a csaj mérete, úgyhogy megkértem, szóljon, ha talál M-est vagy L-est. A csaj közölte, ő is olyat keres magának. Kicsit levert a víz, ezek szerint meghurkásodtam a Promodban eltöltött tíz perc alatt, futott át az agyamon, de elegánsan csak annyit mondtam a csajnak, hogy igen, mellben mindketten erősek vagyunk. A vadiúj bikinimet meg potom pénzért vettem a Tezenisben így nyár végén, és a zöld alapot apró fehér virágok borítják. Nem akartam, hogy a nyaralás alatt az apró fehér virágok napraforgófejekké nyúljanak a habmellemen és habfenekemen, tulajdonképpen ez motivált, hogy felpattanjak a szobabringára. Valami lehet a levegőben, mert tisztára megkattantam, már most azon jár az agyam, hogy a Balcsin majd elmegyek futni esténként. Futni. Én.

Ha férfi lennék...

2011-07-23T00:57:00.001+02:00

... halálosan szerelmes lennék Tóth Krisztinába. És nem azért, mert szép.

Soha nem állítottam, hogy mellettem könnyű az élet

2011-07-21T15:52:00.000+02:00

Hajnal egy körül félig vizesen, félig törülközőbe csavarva eltipegtem a fürdőszobából a hálószobába és felébresztettem ő, aki férfimet, hogy egy bazinagy vérpók szaladgál a fürdőszoba plafonján, légyszi, tüntesd el, mert nem tudok fogat mosni. Amikor a zuhanyfüggöny másik oldalán kapirgált valami nagy fekete, megpróbáltam levadászni a borzalmat, de mellécsaptam a zuhanyrózsával, utána meg hiába vettem észre a plafonon, nem értem el zuhanyrózsával sem. Nem nyitottam rá vizet, mert nem akartam szarrá áztatni a plafont. Ő, aki férfim igazi úriember (más valószínűleg orrba vágott volna, ha ilyen hülyeség miatt ébresztem fel), felkelt, kisétált a fürdőbe, én pedig a küzdő felekre csuktam az ajtót, hogy ne menekülhessen ki a dög. Az ágyban ő, aki férfim megjegyezte, hogy szimpla mezei légy volt az a pók. Jó, de bazinagy, suttogtam vissza.

Tanulság: Ne hagyd egyedül zuhanyozni rövidlátó nődet.

Szolg. közl.

2011-07-19T22:09:00.000+02:00

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem az a legújabb szórakozásom, hogy felhívom a családtagjaimat, barátaimat, ismerőseimet, kollégáimat, de nem szólok bele a mobilba, helyette bősz nazgúl módjára rikkantok párat, vagy eleresztek néhány emmemmemmemme-t és mammamamma-t, vagy csak egyszerűen izgatottan szuszogok. Igen, a fiam megkaparintotta a telefonomat... és valahogy megoldotta a hívást. Ez a gyerek mindenre képes, m-i-n-d-e-n-r-e.

A főnököm számát ma kitöröltem, az a biztos.

Paradicsomprojekt, 4. rész

2011-07-18T22:02:00.001+02:00

A fiam egyre fejlettebb vadászösztöne miatt szinte az összes növényemet ki kellett telepítenem az erkélyre, ezért most csak ilyen képre futja, nem bírtam ennél jobban a paradicsomültetvényem közelébe férkőzni. Jól néz ki, ugye? Ahhoz képest, hogy a seggemen és a hajamon kívül eddig nem sok mindent növesztettem az életben. A sivatagi éghajlat miatt aggódtam kicsit, ugyanis magyarországi viszonylatban egy-két elfelejtett locsolás még belefér (és a felső szomszéd viráglocsolása után hozzánk lezúduló Niagarában is lehet reménykedni), szaharai szárazságnál viszont életveszélyes, ha csak egyetlen nap is kimarad. A másik balkonládának anno találtam helyet az erkély korlátján, ott nem ilyen dús a növényzet, mert jobban éri a nap. A dzsungel aljnövényzetében megbúvó példányok (a képen) viszont pofásak. Öt palánta műanyag pohárban maradt, nekik már nem jutott föld, a mostoha körülmények ellenére azonban jól tartják magukat.

Anyu szerint ez, ami a képen van, tuti hoz virágot, és én hiszek neki, a telken felnevelt már néhány kilónyi paradicsomot, meg a bizalmamat is élvezi, hiszen amikor késsel a kezében és elszánt tekintettel az arcában megjelent a konyhaajtóban, hogy ő most felkopaszítja a paradicsomot, nem éreztem úgy, hogy el kell barikádoznom az erkélyajtót. Hétvégén karót kapnak a srácok, most jutottak ebbe a stádiumba. Még nem merem beleélni magamat a saját paradicsomba, majd ha túlélték a nyaralásunkat, majd akkor szövök színesebbnél színesebb álmokat. ~~Talán egy kis lecsót csinálok abból a pár szemből, ami beérik... vagy talán... egy kis lecsót... vagy esetleg mégis inkább... egy kis lecsót?~~

Minek nevezzelek?

2011-07-15T15:05:00.000+02:00

Amíg az Ikeában arra vártam, hogy haladjon a sor, megtudtam a mögöttem álló (és elég hangosan beszélgető) két 18-20 év körüli fiataltól (egy fiú, egy csaj), hogy az ember lánya a haverjával poénkodik és néz focimeccset, a pasijával összebújik és aranyoskodik, focimeccs nincs. Nem kérdeztem rá, hogy ez korosztályfüggő definíció-é vagy sem (tehát érvényes-é a harmincvalahány évesekre is, akik már féllábbal a sírban vannak, mint tudjuk), és esetleg, de tényleg csak esetleg, elképzelhető-e szerintük az a rendkívül szokatlan, durván évtizedenként egyszer előforduló helyzet, hogy az ember lánya ugyanazzal a hímneművel poénkodik, néz focimeccset, bújik össze és aranyoskodik?

Lehet, hogy egy ufóval élek együtt.

Púpra nem számítottam, de megküzdöttem vele

2011-07-11T21:40:00.003+02:00

Nos, a fiúk inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést, igyanak meg helyette egy sört. Gyöngyről lesz szó, és ez pasiszemszögből biztos van olyan durva, mint a hüvelygomba. Én szóltam.

Amikor megláttam a púpos lencséket, egyből arra gondoltam, hogy mégis, mit vártam, hiszen nem vagyok formában. Például egy héten keresztül fotóztam a hibiszkuszom egyik bimbóját (összesen tizennégy van neki), hogy napról napra megörökítsem a kinyílását, és nem tűnt fel, hogy a gondosan lefotózott hibiszkuszbimbó minden reggel ugyanakkora. Tizennégy bimbóból sikerült azt az egyet kiválasztanom, ami a kivirágosodás helyett az elszáradásos halált választotta. A miért-re nincs válasz, a maradék tizenháromnak semmi baja. A héten nem fogok lottózni, eltaláltátok.

A falencsékkel is így jártam. Nem haláloztak el, de a lapos lencse helyett valahogy púposat rendeltem, és ez azért volt gond, mert még azt sem tudtam, a lapossal mit kell csinálnom. Mióta anya vagyok, nem sok olyat bír nekem mutatni a világ, amitől zavarba jönnék (világ, azért ne próbálkozz!), úgyhogy végül csak bevontam gyönggyel az egyik (30 mm átmérőjű) púpos lencsét, ő az - eleje, háta, oldala:

Annyira belejöttem a púpok begyöngyözésébe, hogy úgy érzem, komoly veszélyt jelentek a tevékre is.

Minta: Dia

Az oroszkrém torta érzéseiről

2011-07-10T01:06:00.002+02:00

A héten egyszer éjfél és hajnal kettő között arról beszélgettünk ő, aki férfimmel, hogy néhány hónapja rágörcsöltem a gumimaciságra, arra, hogy igazi gumimaci szeretnék lenni, mert az szerintem sokkal jobb, mint az, ami én vagyok, oroszkrém torta gumimacivénával (ez most ilyen kódolt és leegyszerűsített szösszenet, kód nélkül bonyolultabb), és amikor elmondtam neki, hogy ugyan zavar, mégis rengeteget agyaltam ezen a gumimaci témán, meg közben irigykedtem a gumimacikra, és arra jöttem rá, hogy előfordulhat, hiába van bennem gumimacivéna, soha nem lesz belőlem igazi gumimaci, bármit teszek, inkább az oroszkrémtortaságom határoz meg engem, szóval, amikor ezt a felismerésemet elmondtam neki, ő, aki férfim belenézett a szemembe és nyugodt, határozott hangon annyit mondott, hogy előfordulhat, és attól a ténytől, hogy ő, aki szeret, nem lát nagyobb esélyt a gumimaciságomra, mint én, megkönnyebbültem, és így most már nem kattogok azon, hogy biztos azért nem lehetek gumimaci, mert béna vagyok ahhoz, hogy a felszínre hozzam magamból, és ha nehezen is, de kezdem elfogadni, hogy csibike oroszkrém torta, ami nem jobb vagy rosszabb a gumimacinál, csak m-á-s.

Amikor a vége több, mint jó

2011-07-06T22:19:00.001+02:00

Bár nem vagyok biztos a titoktartási kötelezettségemben (meg abban sem, hogy tényleg az arcomba kellett-e tömnöm azt a sós abrakot, amit két napig hősiesen megtagadtam önmagamtól), egyelőre csak annyit árulok el, hogy vége az árverésnek. Hopp, ki gondolta volna. Két olyan ember licitált (dorw és L.), akit nagyon kedvelek, és ha én Granada lennék, elégedetten hajtanám álomra a fejemet, már ha a Granadának van olyanja. Csavar lett a sztoriban, bizony.

És még azt szeretném mondani, hogy a kommentboxot nem miattatok veszem le, hanem magamért, és még azt is szeretném mondani, hogy hiányoztok.

P.S.: Közben rájöttem, hogy a sós abrakot nem kellett volna az arcomba tömnöm.

Árverés

2011-06-30T22:01:00.002+02:00

Ilyet még nem csináltam, kicsit izgulok. Nem szoktam reklámozni, ki(ke)t támogatok anyagilag, mert magánügy, ez most azonban különleges helyzet. Zelnice blogján olvastam Adriennről és a saját hozzájárulásomon kívül másképp is szeretnék segíteni neki, hogy valóra válhasson az álma. Elektromos kocsira gyűjt, hogy teljes életet élhessen, például kimozdulhasson otthonról a kisfiával. A sok kicsi sokra megy talán most is igaz lesz. Segítséget kérek tőletek, olvasóktól. Ezen az oldalon háromféle támogatási lehetőségről olvashattok, de természetesen ott a negyedik, az utalás is, a részleteit itt találjátok. Nekem van egy ötödik ajánlatom: árverésre bocsátom az első Granadámat, őt, a zöldet.

Megtartottam magamnak, de egyszer sem tudtam hordani, a fiam egyelőre minden ékszert kigyomlál a nyakamból és a fülemből. Ez a Granada nagyon kedves a szívemnek, szeretem, mert gyönyörű és ő volt Az Első, sokat dolgoztam rajta. (Zöld láncon lóg, az eső miatt nem tudtam lefotózni.) A kikiáltási ár ezer forint, és azé lesz, aki a legtöbbet kínálja érte. Öt napig licitálhattok itt a kommentboxban, mindjárt megnyitom erre az öt napra. Az árverés vége 2011. július 5., 22.00. Mihelyt befutott Adriennhez az utalás, eljuttatom a Granadát annak, aki a legnagyobb összeget ajánlotta fel. Ha hidegen hagy a nyaklánc (naneeee!), akkor arra kérlek, a kedvenc csokid, könyved, magazinod, szemspirálod, cipőd vagy bármid árát juttasd el Adrienn számlájára, hogy minél előbb megvehesse az elektromos kocsit.

Köszönöm a segítségeteket.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

2011-06-30T00:24:00.005+02:00

A könyvben egyetlen dolog idegesített, de az nagyon: a borítója. Nekem ez a bambanős van meg, a cipős sokkal jobb. Nézem a bamba nőt és nem látom rajta a szerelmet, pedig elvileg Élete Nagy Szerelme babrál a nyakán, nem egy alien, ő meg olyan fejet vág, hogy ehh, ez de szarul csókol, essünk már túl rajta. A sci-fi rajongók közül kizárólag a romantikus lelkületűeknek ajánlom a regényt, ugyanis ez egy szerelmes regény, a jövőbe és a múltba átruccanó Henry nem akarja megváltani a világot, titkos küldetés helyett ruhaszerzésre koncentrál, mihelyt a másik idősíkban találja magát, meg leggyakrabban Clare-re.
Talán év elején olvastam Niffenegger könyvét, amikor még nagyon friss anyuka voltam, és az olvasás egyfajta hidat jelentett a régi és az új életem között: olvasok, ergo csibike maradtam a gyerek születése után is. Az más kérdés, hogy a fáradtság és a gyerekezés miatt ritkán olvastam többet néhány oldalnál. Öt-tíz perc, ennyi jutott a könyvre - általában a vécén. Ha a gyerek séta közben elaludt a kendőben, rögtön leültem egy padra és olvastam, ilyenkor akár tizenöt oldalt is egyhuzamban. Gyerek nélkül bruttó három nap alatt végeztem volna a könyvvel. Az olvasmányélményem megsínylette ezt a szaggatottságot, nincs bennem az az eufória, hogy hűdejókönyv, holott az, tényleg az, és jobban tetszett, mint a film, amiből sok mindent kihagytak, például a könyv végét, és ez naggggyon kár. Fogalmam sincs, mikor lesz annyi időm, hogy újraolvassam legalább kicsit hosszabb egységekben, ha van pár percem, inkább új könyvet veszek elő, nehogy úgy rohanjon el mellettem az élet, hogy Niffenegger regényét szorongatom. (Még az új Fable-t sem olvastam.) Jobb lett volna, ha olvasás előtt nem látom a filmet, így Henry örökre Eric Bana marad nekem, ami nem gond, hiszen Eric Bana guszta, és mától legyen minden könyvtáros srác egy kicsit Eric Bana, mert akkor több könyvet olvas a nép, legalábbis a nőnemű része. Azt nem tudom, film nélkül mennyire zavarodtam volna bele a történetszövésbe, az idősíkok közötti ugrálásba. Nem biztos, hogy olyan nehéz eligazodni a könyvben. Végre valami eredeti, szokatlan, tessék élvezni.
Az olvasmányélményemnek az is odavágott, hogy direkt nem éltem bele magamat Henry és Clare gyönyörű szerelmébe, nemrég szültem, nem akartam a halállal foglalkozni. Az utolsó oldalakon persze könnyeznem kellett - végül is foghatom a hormonjaimra. Egyelőre semmit sem tudok kezdeni a halállal, a ténnyel, hogy egyszer meghal mindenki, akit szeretek, és most, hogy gyerekem van, megtanultam félni attól, hogy mindennek vége lesz, és emiatt megsértődtem Az Életre. (Remélem, Élet, olvasod a blogomat és azon töröd a fejedet, hogyan engesztelhetnél ki.)

Óhaj

2011-06-28T13:30:00.000+02:00

Időt szeretnék. Időt. Időt. Időt.

Aztán majd lehet, hogy kérnem is kell.

Még gyakorolnom kell a lázadást

2011-06-24T22:25:00.002+02:00

Eredetileg blogokat akartam olvasni és kommentelni, mert eléggé lemaradtam az utóbbi két-három hétben, de Csillagviharnál és Macseknál is belebotlottam egy tesztbe, aminek a rövidített verzióját krikszi linkelte, és természetesen meg kellett csinálnom.

ISFJ, ez vagyok én, azaz "oltalmazó" (gondviselő). Nem lepett meg a teszt eredménye, évek óta boncolgatom önmagamat (is). Persze ez nem jelenti azt, hogy csibike ötösre áll csibike tantárgyból. Rengeteg felismerésemmel kellene kezdenem valamit, főleg így gyerekkel és főleg így fáradtan-kimerülten, például azzal, hogy az ISFJ-nek "meg kell tanulnia felismerni, értékelni és kifejezni a saját szükségleteit, ha el akarja kerülni, hogy túlhajszolt legyen és mások ezt természetesnek vegyék", vagy azzal, hogy "fontos észben tartaniuk, hogy nem szabad túlzott önkritikát gyakorolniuk, és hogy adjanak maguknak is abból a kedvességből és szeretetből, amit másoknak önzetlenül adnak". Az előbb ő, aki férfimmel beszélgettünk az ágyon arról, hogy mennyire durva napom volt ma, reggel 5.30-tól este 21.05-ig nem álltam meg pihenni, de szó szerint nem álltam meg pihenni, csibike saját szükségletei egyszerűen nem léteztek reggel 5.30-tól este 21.05-ig, és ez nem először fordul elő (a részletekről majd a gyerekblogomban), mert ISFJ vagyok, úgyhogy az asztalra csaptam, pontosabban az ágyra, hogy nem akarok rabszolga lenni, napközben is szeretnék egy kis időt csibikére szánni, és hogyha nagyobbak lesznek a gyerekek (a fiam mondjuk legalább három gyerek, ha elevenségről van szó), nem fogok állandóan a család többi tagja alá dolgozni, mindenki szépen beleteszi a magáét a közösbe, mert nekem is jogom van pihenni, a hobbijaimmal foglalkozni. Azért a hangulat nem ennyire drámai, mert az ISFJ nem szereti a konfliktusokat, inkább a párbeszéd híve. Mondtam ő, aki férfim (ISTP) karjában fekve, hogy nem is tudja, milyen jó dolga van, mert például csomagolok neki szendvicset reggelire, meg mosott cseresznyét dobozolok, holott az alap biztos az a legtöbb családban, hogy a férfi vesz magának kaját a büfében és kész. A szendvics és a mosott cseresznye már extra szolgáltatás. (Amúgy szívesen csinálok neki reggelit, de az ágyon ez jutott eszembe.) Az a gyanúm, hogy nem sikerült túl jól a lázadásom, mert ő, aki ISTP-m csak annyit jegyzett meg vigyorogva, hogy amíg nem kérek pénzt a szexért, addig nincs baj. Az nem került szóba, hogy csinál nekem reggelit. Miután kiröhögtük magunkat, elmerengtem azon, hogy én valószínűleg nem tudnék rendesen világgá menni, mert előtte csinálnék a családomnak egy csomó kaját, hogy ne haljanak éhen, amíg nem vagyok, meg kitakarítanék és ilyesmik, meg pár méter után lefeküdnék aludni, és egyébként is ott lebzselnék a közelükben, hátha szükségük van valamire.

P.S.: A képet a tesztoldalról varázsoltam ide, mert pont ez annyira jellemző rám. Köszönet a milyenségem vizuális megfogalmazásáért (bár a rózsaszín kosztümöt jobban át kellett volna gondolni), majd megpróbálok felszabadítani egy-két kezet. Majd, egyszer. Ha ráérek.

Hámozott zsemle

2011-06-22T22:41:00.002+02:00

Ha valaki azt gondolja a cím alapján, hogy elcsesztem életem első saját készítésű zsemléit... hát, az jól gondolja. Kompenzálni akartam az epres pizza sztorit, nem jött össze, sőt, ezt az egész gasztrobénázást ma még megfejeltem azzal, hogy a gyümölcstorta tésztájához az egész tojásokat kevertem hozzá, nemcsak a sárgákat. F.u.c.k. Vállalom a szerencsétlenkedéseimet, ~~két óra múlva már úgysem fogok emlékezni rájuk~~ legalább megtanulom, hogy kialvatlanul nem lehet minimum három-négy dolgot csinálni egyszerre. Persze jó lenne, ha nem kellene éveket várnom egy nyamvadt gyümölcstorta elkészítésére, jövőre szeretnék többet aludni. Kis vigaszom azért maradt, mert a zsemlék hámozás után ízre teljesen rendben voltak, nagyon gyorsan elfogytak, és a kézi dagasztás is kiválóan sikerült, ha begyúrok még néhány adagot, olyan mellizmom lesz, hogy Arnold Schwarzenegger sírva rimánkodik, legyek a személyi edzője. A zsemléket legközelebb majd rövidebb ideig hagyom a sütőben, és ha enyhén égett szagot érzek vasalás közben, kimegyek a konyhába is, hátha elfelejtettem, hogy zsemlét sütök. Próbáltam kiflit is hajtogatni, de valamiért nem sikerült, a tészta egyáltalán nem akart nagyobbra nyúlni a sodrófa alatt. Az egyetlen elkészített és megsült versenyzőt formai szempontból egy félúton befőttes gumival elszorított hímtaghoz tudnám hasonlítani.

Csúzlis, galambos, mobiltokos, röhögéses

2011-06-19T22:19:00.005+02:00

A családi összeröffenésekkel az a baj, hogy kínos részletek bukkanhatnak fel az ember lányának múltjából, és ezeket a szülők élvezettel mesélik el a jelenlévőknek. Az egész a csúzlival kezdődött. Unokaöcsém egy félméteres, ütött-kopott csúzlival a kezében odavágtázott az asztalhoz, hogy ez mi. A pincéből bányászta elő vagy a kertben találta, passz. Nekem semmi nem rémlett, ezen ugye nem csodálkozunk, a maradék három darab agysejtem (ők még nem pusztultak el az alváshiány miatt) engem próbál működtetni, múltbéli sötét dolgokra nincs kapacitásuk. Anyuéknak persze rögtön beugrott. Ő, aki férfim így tudta meg majd' öt év után, hogy a gimis bolondballagáson rossz fiúnak öltöztem, például félméteres csúzlim volt, és annyira jól sikerült az átváltozás, hogy az egyik tanárom nem ismert meg. Kompromittáló képek csak azért nem kerültek elő, mert az őskorban kizárólag papírfotók születtek, azokat meg otthon őrzi anyu.

A szombat egyébként nem indult zökkenőmentesen, egy galamb szállt a konyhámba. Nem vettem észre, de kivételesen nem a vészesen kevés agysejtem miatt, hanem mert az ablak tetején lapult a dög, tetőtől talpig kussban. Ő, aki férfim szólt, hogy jé, ott egy galamb. Ledermedtem. Akkora volt, mint egy strucc, bár egyéb forrás (ő, aki férfim) szerint teljesen átlagos méretű galamb üldögélt az ablakon, abban viszont egyetértettünk az egyéb forrással, hogy borzalmasan rusnya állat talált be hozzánk. Ő, aki férfimet küldtem csatába a galamb ellen, ő humánusan intézi el az ilyesmit, a legjelentéktelenebb bogarat is élve menti ki a lakásból. Drukkoltam neki, hogy ne az legyen, mint legutóbb a szúnyoggal: Kidobta az ablakon, a szúnyog azonban visszajött. Az sem lett volna jó, ha a galamb sokkot kap és összeszarja a konyhát.

Miután ő, aki férfim galambmentesítette a konyhát, összecihelődtünk és családozás előtt tettünk egy kitérőt, beugrottunk dorwhoz, hogy felmarkoljam az anyu névnapjára villanásnyi idő alatt meghorgolt csodaszép mobiltokot, illetve dorw kezébe nyomjam a mindenféle meglepetésemet. A mobiltok gyöngydíszt kapott, most ilyen:

A szombati poénok közül sajnos egyet bírtam megjegyezni, ezen ugye nem csodálkozunk, tudjátok, az agysejtjeim. Szóval, öcsém és a kollégái ülnek a vendéglőben valahol Franciaországban (vagy Németországban?), és az egyik pasi kivételével mindenki húst rendel, rengeteg húst, a pasi viszont nem, mert nincs foga. Öcsémék mindig ugratják egymást, megkérdezik a pasit, hogy na, te is kérsz húst?, mire az visszakérdez, hogy miért, olvadós? Nagyon röhögtem, ami persze nem jelent semmit, mert én a pacalt is megeszem. Öcsém egyébként regisztrált a facebookra és ügyesen felrakta a török vendéglátó egységben vízipipázós képeiket. Kollégák egymás közt, nagyjából munkaidőben. Kapott hozzászólást a képhez. A főnöküktől. (Lúzeröcsi.)

P.S.: Ez a bejegyzés úgy született, hogy a csúzli környékén szünetet kellett tartanom, mert röhögőgörcsöt kaptam. Rákérdeztem ő, aki férfimnél, hogy emlékszik-e, minek öltöztem, amikor csúzlim volt. Hátha elfelejtette. Halálosan komolyan visszakérdezett, hogy erdei tündérnek? Ja, az erdei tündérek félméteres csúzlival járnak, mindenki tudja. Miután papírzsepivel felitattam a laptopra csorgott könnyeimet, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy igen, elfelejtette... és talán a képet sem akarja majd látni.

Van még ennél is lejjebb?

2011-06-16T17:22:00.001+02:00

Az epres pizza receptjét Kjerstitől kaptam hétvégén, aki Dániából olvas és soha nem kommentel (mondjuk, most nem is lehet), viszont klassz leveleket ír, és remekül ráérzett arra, hogy napok óta ennék valami epres édességet. Már kezdtem erőt gyűjteni az epermisuhoz, de az epres pizza sztornózott mindenféle misus gondolatot. A mél egyetlen gyenge pontja az volt, hogy pünkösd miatt várnom kellett a megvalósítással, a benzinkúton nincs eper és mascarpone. Csak azért nem mondom, hogy szégyen-gyalázat ez a hanyagság, mert árulnak mandulás Magnumot, és ezért hajlandó vagyok nagyvonalúan szemet hunyni a hiányosságok felett.
A recept telitalálat, ugyanis 1) imádom az epret, 2) a nehézségi fokozat 'könnyű' (értsd: a béna konyhatündér belekóstolhat a siker ízébe is), 3) a cucc 30 percnyi pepecs után mehet a sütőbe, ahol 12 perc alatt készre sül. Mi ez, ha nem álomrecept? Amíg aludt a fiam, begyúrtam a tésztát, aztán amikor felébredt, előrelátó anyaként a hátamra kötöttem a mei-tai-ban, nem akartam tésztás-epres-mascarponés kézzel kétpercenként levadászni a lakás különböző pontjain turpisságra készülő dedet. Azt hiszem, kicsit korán kezdtem el örülni: már a megkelt tésztánál ujjongtam, hogy megy ez, mint az olajozott istennyila. Konyhatündéri minőségemben stahljucis infókat ejtettem el a hátamon feszülten figyelő fiamnak a tészta puhaságáról, a krém lágyságáról és az eperszemek édességéről, áhítatában még a hátam püfölésével is felhagyott, pedig nagyon szeret ló módjára ösztökélni. Szóval, remekül ment minden egészen addig, amíg el nem érkeztem a sütési időhöz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a recept nem írja, hiába meresztem a szememet, sehol nem találom. Gondoltam, berakom húsz-harminc percre, biztos kell annyi a tésztának, elég sűrű. S lőn, beraktam. Húsz perc után azért rutinból (igen, van olyanom, csak még nem elég kifinomult) ránéztem és azt láttam, hogy az eprek nagy része lefolyt a pizzáról és hősi halált halt a tepsi alján (azaz szénné égett), a krém meg mintha elpárolgott volna, legalábbis a tészta nem szívta fel, mert a legfelső hajszálvékony réteget leszámítva száraz volt, mint a... (házi feladat: fejezzétek be a hasonlatot, tök üres az agyam). Hát, ez van, nekem még egy könnyű recept sem könnyű, vontam le a tanulságot, a mínusz harmincnyolcésfeles konyhatündérségi szintről mínusz ötszáznegyvenkettesre fokoztam le magamat, és lehet, jobban járok, ha abban a tudatban maradok, hogy béna vagyok, mintsem hogy cirka egy órával a blama után eszembe jusson a 12 perces sütési idő, ami teljesen kitörlődött az agyamból és amit többszöri keresés után sem találtam meg a honlapon, pedig nem nehéz észrevenni, ergo nem béna vagyok, hanem vak és agyhalott. Dacból vettem megint egy adag epret és mascarponét, de az elcseszett sütit kóstolgatva rájöttem, hogy nekem a tészta és a krém együtt annyira nem jön be (és ez most nem a vesztesek nyafogása), viszont külön-külön mindenfélére remekül használhatók. (Jó, a pattanásaitokra azért ne kenjétek őket.) Ami engem illet, egy bazinagy L alakú pizzát fogok sütni legközelebb. L, mint lúzer.

Itt a végén annyit szeretnék még megjegyezni, hogy agysejtdonorok jelentkezését várom, lehetőleg konyhaművészetben jártas, Nobel-díjas fizikus és matematikus professzorok írjanak. Jelige: "Sürgős!"

Mi az abszolút fáradtság?

2011-06-15T16:54:00.000+02:00

Amikor vásárlás után a mascarponét a pelenkázóra teszem, a gyerek popsitörlőjét pedig a hűtőbe.

Ez is borzas kicsit

2011-06-12T10:24:00.009+02:00

Reggel sütött a nap, viráglocsolás helyett karkötőt fotóztam az erkélyen:

A tejszínhabos kapucsínót nem ittam meg, mert felébredt a fiam és mindenfélét csináltunk együtt. Elfelejtettem, mit akartam írni a karkötőről. Valamit a tarka jáspis golyókról, a rózsaszínről és a zöldről. A többi nem jut eszembe. Valószínűleg nem fontos.

Minta: Beadwork

Paradicsomprojekt, 3. rész

2011-06-10T23:05:00.000+02:00

Tádámmm, így néznek ki az én kis drágaságaim. Fogalmam sincs, milyennek kellene lenniük, csak annyi biztos, hogy a jellegzetes paradicsomszag megvan. A kertész éspervagy paradicsomguru olvasókat arra szeretném kérni, ne írják meg mélben, ha valami nem stimmel a palántáimmal, hagyjatok boldog tudatlanságban. Sajnos, a metélőhagymák nem akartak együttműködni velem, zokon vehették a ritkának nevezhető öntözést. Kibújt ugyan néhány szál, de semmi komoly, zöld cérnametélt lóg egyik-másik pohárból, ennyi. A paradicsomoknak nagyon örülök, marhára ciki lett volna, ha kiderül, hogy a magokat nem bírom elültetni a földbe. Most már magabiztosan várom, hogy a fiam iskolás legyen és belevágjunk a babcsíráztatásba.

Lynn Barber: Egy lányról

2011-06-08T23:37:00.004+02:00

Ó, jajjj. Kezdem azzal, hogy a borító jobb felső sarkában nagyjából ízlésesen olvasómágnest helyeztek el: "A regény, amelyből NICK HORNBY sikerfilmet írt". Bevallom, ezt az információt annak minden vonzatával együtt gondolkodás nélkül benyaltam, mint Pistike a mandulás Magnumot egy forró nyári napon. Fel sem merült bennem, hogy nem fantasztikusan jó és gigaszupermegatuti regényt tartok a kezemben, hiszen Nick Hornby könyveit kedvelem, rengeteget röhögök a stílusán, az 'Egy lányról' c. film női főszereplőjét, Carey Mulligant meg Oscar-díjra jelölték. Ilyen előzmények után mi más lehetne Barber könyve, mint fantasztikusan jó és gigaszupermegatuti? Ráadásul Barber újságíró, biztosan remekül ír. Ezeket a logikai gikszereket kizárólag azzal tudom magyarázni, hogy a terhesség és az anyaság első hat hónapja alatt szinte az összes agysejtem elhalt, az újonnan növesztett egyedek meg egyelőre satnyácskák.

A húzósztori elég gyenge a könyvben, ilyenkor szoktam csodálkozni azon, hogy iksz ebben meglátott valamit, amiből film született. (Még kétezertizenegyben szeretném megnézni...) Nicknek sem lehetett könnyű dolga. (Bocs, hogy lebecsültelek!) Ha elvárások nélkül olvasom a könyvet, előfordulhat, hogy tetszik, mert Barber humora, önkritikája és őszintesége szerethető, a férje betegségénél megrázó. Nem zavart, hogy a film alapsztorija a könyvben egyetlen fejezet csupán, a többi Barber egyetemi éveiről, karrierjéről és magánéletéről szól. Az a bajom, hogy Barber az egyszerű és száraz stílusával nem engedett közel magához, holott nem éppen unalmas életet élt. Olvasás közben egyrészt vártam, mikor melegszik bele Barber a történetmesélésbe, másrészt úgy éreztem magamat, mintha rosszul felhúzott redőnyön keresztül nézegetném egy csokibolt kirakatát: tömve van finomabbnál finomabb édességekkel, de alig sejlik fel belőlük valami.

Nemsokára elkezdek gyúrni az új bikinimre, remélem, akkor majd salátás hasonlatok jutnak az eszembe.

Még egy szó a hentesről

2011-06-07T23:05:00.000+02:00

A hentes (talán tényleg Tibi) olyat szokott játszani, hogy a mit adhatok? helyett azt kérdezi kajánul vigyorogva, hogy mit csinálunk? Nyomatékosítás céljából kivételesen ő, aki férfimmel együtt vettem csirkemellet, ott állt mellettem. Tibi arcára volt írva, kis hármasunk láttán felfogta a választ: s-e-m-m-i-t.

Évek óta túl szerelmes vagyok a flörtökhöz.

A hajcsat

2011-06-06T00:32:00.004+02:00

Tibi tudta, hogy hülyét csinált magából a lány előtt. Aznap délelőtt csupa nyugdíjas néni vásárolt nála, csirkeszárnyat vagy farhátat kértek a macskáknak, néhány nyakat és májat a levesbe. Tibi udvarolgatott nekik csomagolás közben, ahogy az új hentes csóka a csarnok végében, a Laci hallotta, milyen kedves a vevőkhöz. Tibi megvetően horkantott. Bármikor mond olyan cifrát az öregasszonyoknak, mint az a szarjancsi, aki már rögtön az első nap alájuk vágott, százötvennel kevesebbért adta a sertéscomb kilóját.
A lány szeme fogta meg. És a mosolya. Nem vette észre rögtön, mert a Lacival épp valami hülyeségen röhögtek a kacsamellek előtt. A lány a csípős kolbászoknál állt meg, a rákötött gyereket onnan, ahol a Lacival a pultot támasztotta, nem látta, kitakarta a libatepertő. Tibinek nem jutott eszébe jó duma, hiába erőltette az agyát. Rövidzárlat. Öregszel, apukám, gondolta bosszankodva, mindjárt itt az ötven. Azért sikerült meglepnie a lányt, legalábbis Tibi ezzel hízelgett magának. Kijött a pult mögül, lesegítette róla a hátizsákját, belerakta a hetven deka csirkemellet, aztán tartotta a hátizsákot, amíg a lány a vállára vette. A szarjancsi menjen a búsba, gondolta elégedetten Tibi. Megdicsérte a lány gyerekét, mert az jó pont lehet. Nem kellett hazudnia, helyes kiskrapek lógatta a lábát a kendőben. A lány megköszönte a kedvességét és barátságosan mosolygott rá.
Két nappal később újra találkozott a lánnyal. A kacsamelleket nézte az üveg mögött. Lassan ringatta a testét, a gyerek hátát simogatta. Ő volt az egyetlen vevő a hentespult előtt, az utolsó nyugdíjas néni tíz perce ment el. Tibi beszélgetni akart vele, tetszett neki. Talán egyedül neveli a gyerekét.
- Kezitcsókolom! - köszönt rá a lányra széles mosollyal. A büfés Era szerint Tibi úgy mosolyog, mint a Nemcsák Károly. Tibi a fogát szívta, mert a büfés Era nem ért ehhez, hiába jó a segge. Borotválkozás közben direkt végigpróbálta az összes mosolyát. Egyik sem nemcsákos. Inkább dzsordzsklúnis. Tibi remélte, hogy a lány kedveli a Dzsordzsklúni mosolyát. Vagy a Nemcsákét. - Jé, ilyet még nem is láttam! - jegyezte meg Tibi. Attól tartott, ha nem elég gyors, a lány megveszi a húst és elmegy beszélgetés nélkül. Három perc az egész, ki tudja, mikor jön legközelebb. A lány kérdőn nézett rá.
- Az a virágos hajcsat... a hajában... Nagyon szép! - Tibi legszívesebben a hentespult alá süllyedt volna kínjában. A kamasz fiadnak jobb csajozós dumája van, baszki. - Abban a... hogyishívják műsorban hordtak ilyet... a csajok... A Való Világban, megvan! Na persze nem ugyanilyet... azok nagyok voltak... mint nagyanyám kredencén a művirágok... a vázában... és így iderakták a a hajukba... A magáé finom... ízléses... és piros. - Bizsuboltban vette a hajcsatot, az egyik kedvence, mondta a lány. Nem nevette ki. Tibi megkönnyebbült. Rátámaszkodott a pultra, úgy hallgatta, aztán megkérdezte a lánytól, mit szeretne. Milyen húst.
- Három kacsamellet kérek. - Tibi komótos mozdulatokkal válogatta ki a legszebb darabokat. Itt a remek alkalom, hogy kiderítse, egyedül él-e a lány.
- Vendégek lesznek... vagy az ember eszik ennyit? - Vendégek. A lány nem mondott többet. Tibi haragudott magára, elpuskázta a lehetőséget.
- És hogy készíti el? - Tibi egyesével csomagolta a kacsamelleket. - Sütőzacskóban? - Tibi elismerően füttyentett. - Ilyen fiatal... és ilyen jól tud sütni-főzni!
Úgy érezte, végre biztonságos terepen vannak. A főzés a hobbija. Tibi elmesélte a lánynak, mi az omlós kacsahús titka. A pácolás. Az utolsó két-három mondatot az új vásárló, a nyugdíjas néni hallotta, a lány nem. Tibit zavarta, hogy a lány nem figyelt rá, mert a gyerek mocorogni kezdett.
- Hogy csináltuk a múltkor? - kérdezte Tibi és kivette a hátizsákot a lány kezéből. A nyugdíjas néni nem érdekelte. Várjon egy kicsit, vagy menjen a szarjancsihoz, úgyis százötvennel kevesebbért adja a sertéscomb kilóját. Kipróbálja majd a pácolást, ezt mondta a lány búcsúzóul, és megköszönte a segítségét. Ő meg a sütőzacskót, vágta rá Tibi. A lány egyszer sem nézett hátra. Tibi csalódottan ment vissza a pult mögé. Virágos hajcsat? De nagy barom vagy, öregem!

Hová tűnt Damon Hill Cindy Crawford karja?

2011-06-04T00:02:00.001+02:00

Egy másik sógornőm InStyle magazint vett nekem Ausztriában, mert a német nyelvű és papíralapú ajándéknak is mindig örülök, és ebben a magazinban Cindy Crawford így reklámozza a deichmannos cipőkollekcióját:

Ez a típusú magassarkú nem az esetem, meg egyáltalán, hogy lehet ebben járni? Lassan? Mankóval? Az biztos, hogy a sarokvékonyság és - magasság kifogástalan, pl. szórakozóhelyen a piócajellegű, szép szóból nem értő pasik heretaposásához. Cindy az a negyvenes nő, akin nem kell sokat matatni ahhoz, hogy jól nézzen ki az újságban, sőt, talán nem is muszáj hozzányúlni, de jó, legyen még ránctalanabb, még vékonyabb, még mittudoménmilyenebb, ha már ennyire unatkoznak a photoshopos munkatársak, azt viszont nem tudom, mit csináltak a jobb karjával. Először is vékony, mint a hangyaboka, másodszor pedig furcsa szögben áll, mintha kitörték volna, és sötétebb is, mint a többi bőrfelület. Nagyon béna. Ez miért jó? Ha C.C. cipőt veszek, eltűnik a karomról a háj? Most nézem, a kinyújtott lába meg egészségtelenül hosszú, alig van rajta térdkalács.

Kérlek, Nick, fogalmazd meg helyettem a gondolataimat... Köszi!

2011-06-03T10:41:00.002+02:00

"Sok más szülőhöz hasonlóan nem fűlik már a fogam ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amelyekben gyerekeknek esik bántódásuk. A képzeletem minden területen szegényes és sovány, kivéve ezt az egyet, itt viszont napi tizennyolc-húsz órában megállíthatatlanul működik; igazán semmi szükségem nincs még egy thriller segítségére."

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Ikszdé, ikszdé, ikszdé

2011-06-02T10:27:00.001+02:00

Szlengszótáram van - és nem félek használni. Az egyik sógornőmtől kaptam névnapomra, imádom. (A sógornőmet is.) Valamelyik nap azon röhögtem könnyesre magamat, hogy a csótányroppantó a vastag talpú női cipő, az előbb meg azért vinnyogtam, mert a bölcsészhallgató tarisznyarák, a nagyméretű bugyi atombugyi, a sovány pedig csontrakéta.

Jó, a humorérzékem nem az igazi, de hát mit csináljak, ez van.

Kommentár nélkül

2011-06-01T10:58:00.000+02:00

Levettem a kommentboxot, mert így öt és fél év blogolás után kíváncsi lettem, milyen nélküle. Nos, majd kiderül.

Ma is megállapítottam, hogy jófej emberek olvassák a blogjaimat

2011-05-28T22:23:00.000+02:00

Tizenhárom nap van hátra a régi életemből, jegyezte meg Zé mosolyogva, és azt láttam a szemében, amit mi is éreztünk ő, aki férfimmel Andris születése előtt, már nagyon várjuk, hogy itt legyen velünk a gyerekünk, mert ölelnénk-puszilnánk, gyönyörködnénk benne, ugyanakkor egy kicsit tartunk is az új helyzettől, hogy milyen lesz hármasban, mi is ez a gyerekezés. Az biztos, hogy a régi életembe kevesebb társasági élet fért, mint a mostaniba, és ez azért fura, mert gyerek nélkül több időm és nagyobb szabadságom volt. Ki tudja, talán megtanultam bánni az idővel, vagy mások a prioritások, vagy nem vonnak fölém antiszociális hálót a csillagok, vagy harmincakárhány évesen már minden perc számít.

Ma Zé, Zéné és Marjann látogatott meg minket. (Egyelőre nem merek linkelni, mert nem tudom, szabad-e, illetve mit szabad, de majd megkérdezem őket.) Korábban senki sem találkozott még senkivel (én ő, aki férfimmel és ő, aki fiammal igen), Zéék és Marjann nálunk ismerkedtek össze, és azt a nagy beszélgetésben-nevetgélésben elfelejtettem mondani Marjannak, hogy egy ideig ötven körüli nőnek gondoltam a kommentjei alapján, gőzöm sincs, miért, aztán ahogy gyakrabban írt a blogjaimba, kikövetkeztettem, hogy valószínűleg feleannyi. A gyerekblogomban szeretnék írni a találkozó andrisos dolgairól, úgyhogy azokat majd szokás szerint ott. Jó az a visszajelzés, hogy ami a blogomban van, az a valóság, én sem vagyok más, az életem sem más, azt meg nem tudom, milyen érzés, például élőben látni a blogban szereplő tárgyaimat. Ezt a kérdést soha nem teszem fel, mert annyi minden másról kell beszélgetni, hogy eszembe sem jut. Amúgy nálam ez úgy néz ki, hogyha olyan bloggernél vagyok, aki képeket rak fel a kedvenc mindenféléjéről és mesél róluk, akkor már a tárgyak ismerőssége miatt is otthon érzem magam nála.

Marjanntól egy csomó piros gyöngyöt kaptam, mert direkt piros gyöngyöket választott nekem, a Zéék pedig kenyeres-péksüteményes szakácskönyvvel leptek meg, és az külön aranyos volt, hogy Zé bemondta: kakaóscsiga, 21. oldal. (Megnéztem, a nehézségi foka egy pötty, szóval, simán előfordulhat, hogy megtanulok kakaóscsigát sütni.) Ezek a kedves gesztusok engem mindig meghatnak, most is vigyorgok írás közben. Azt az élményt, hogy ilyen ajándékokat kapok, minden egyes alkalommal újra és újra fel kell dolgoznom, meg Macsek saját készítésű tortáját is, aminek a fele már hiányzik, meg azt is, hogy kisrumpf és L. nekem ajándékozza a kenyérsütőjét, és például dorw meglepetéseit, ezeket lassan fel sem tudom sorolni. Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret, mondja Vavyan Fable. Tudom, miről beszél, néhány éve tudom, miről beszél, a blogjaimnak pedig rengeteget köszönhetek - jófej embereket mindenféleképpen.

Jelentés a boszorkánykonyhából

2011-05-27T22:15:00.005+02:00

Ma olyasmi történt a konyhámban, ami még soha: kifli- és zsemlesütés.

Szépek, ugye? Nem véletlenül, ugyanis nem én készítettem őket, hanem Macsek. Én néztem, mit hogyan kell, és azt szerintem nagyon profin csináltam. A sütősztori úgy kezdődött, hogy a paradicsomprojekt részsikerén felbuzdulva (igen, élnek a palántáim! még!) kitaláltam, hogy mivel Andrisfiam és a házimunka és minden egyéb csak ezer százalékban tölti ki a napi huszonnégy órámat, tök jó lenne, ha a családi asztalra a saját kis kacsóim áldozatos munkájával varázsolnék adalékszarmentes kenyeret, kiflit, zsemlét. Az s.k. pékáruhoz való viszonyomat elég egyértelműen jellemzi az a kínos tény, hogy még az életben nem használtam a kézi mixerem dagasztószárát, olyan verziót meg nem is láttam, ami a Macsek dagasztógépén volt. Merthogy ma Macsek a kisfián kívül magával hozta a dagasztófelszerelését, meg az olyan speciális eszközöket, mint például sodrófa. Nekem van egy, de azt befogtam a gyurmaékszerekhez. (Ne, ne mondjatok semmit.) Macsek konyhai remekműveibe akkor szerelmesedtem bele, amikor Az Albumot barkácsoltam neki (erről majd kicsit később mesélek még) és a fényképek között válogattam. Megkértem, hogy tanítson meg kenyeret/kiflit/zsemlét sütni. S lőn. Levélben kaptam részletes infókat és instrukciókat, a reggelt és a délelőttöt pedig a tészta előkészítésével, dagasztásával, nyújtásával, formára igazításával és kisütésével töltöttük a már említett munkamegosztásban: Macsek és a gépe csinálta, csibike nézte, valamint fiával együtt gondoskodott a szórakoztató társaságról (mi voltunk azok, nem hívtunk animátorokat). Ránézésre nem bonyolult ez az egész, de majd lesz itt nyüszögés, kérem szépen, ha beszabadulok a konyhába és egyedül kell produkálnom valamit. Polcz Alaine-től tanultam, hogyha A Konyhai Valami nem sikerül, azt kell mondanom, hogy direkt így akartam. Lélekben azért készülök arra, hogy nem fogom tudni könnyedén kimagyarázni a csoffatag és szénné égett kiflimet-zsemlémet. (Ez az, csibi, csak optimistán!)

Este családilag teszteltük a kifliket és a zsemléket, mindegyik nagyon finom és nagyon puha. Nem gondoltam, volna, hogy ilyen más érzés saját készítésű péksüteményt enni. Jó, hát csak néztem, de lélekben a sajátoménak érzem kicsit. A szeánszról nem készült fotó, mert nem értünk rá, rengeteget beszélgettünk, ami a sok mondanivaló tükrében igen kevés, de majd rákapcsolunk, például meg kell tanulnom a sós és édes sütiket, a töltelékes dolgokat és a többit, mondjuk, ezt a csokoládés csodát is, amit névnapomra kaptam Macsektól:

Az már nem a konyhai vonal, hogy kölcsönadtam Macseknak néhány könyvet, és ezt azért kell megemlítenem, mert ilyet ritkán csinálok, főleg a Joanne Harris könyveimmel, és klassz, hogy egy csomó kedvenc ruhámat, felsőmet, szoknyámat neki tudtam ajándékozni az anyamellben és anyafarban szűk cuccaim közül, jó érzés, hogy pont ezeket a kedvenceket Macsek hordja és nem az alig ismert szomszédasszony valamelyik névtelen rokona.

Holnap betámadunk az egyik boltba, ő, aki férfim meg én, és veszünk névnapomra egy kenyérsütőgépet. Helló, csibike vagyok Budapestről, harminckilences a lábam és kenyérsütőgépet szeretnék névnapomra. Igen, ezt is megértük.

Nem mondhatjátok, hogy nem teljesítem az olvasói kéréseket

2011-05-25T21:01:00.000+02:00

Before/after képeket óhajtott néhány olvasó az elcseszett hajamról és az elcseszett hajamra kent wild cherry festékről, hát, tessék:

A hajam ugyan szar, viszont kiválóan reklámozom a környezetbarát dm-zacskót.

Most találtam és nagyon fáj már a szám röhögéstől

2011-05-23T23:10:00.000+02:00

Tessék, hogy nektek se legyen jobb, mint nekem:

Itt botlottam bele, de gőzöm sincs, hogyan jutottam el odáig, a kedvenc hozzászólásom pedig a use the fork luke use the fork. Vigyázni kell a Star Wars rajongókkal, azt mondom, soha nem tudhatod, mikor hajtogatnak Halálcsillagot a pizzádból.

Bogrács

2011-05-21T22:55:00.001+02:00

Jutkában az illatát szerette a legjobban, nem volt csöves szaga. Kétnaponta feljárt a lányához zuhanyozni, titokban, mert a veje szégyellte, hogy az utcán él. A lány tegnap néhány ezer forintot, egy kiló kenyeret és két pár kolbászt hagyott Jutkának a konyhaasztalon. Sildes Karesz tudta, hogy Jutka félreteszi a pénz nagyját, biciklit vesz az unokájának karácsonyra, arra gyűjt.

Karesznek kulcsa volt a Nefelejcs utca szeméttárolóihoz. A régi szomszédjától, Janitól kapta, amikor a bíróság az asszonynak ítélte a lakást, Karesz pedig az utcára került. A négy konténert minden reggel feltúrta. Tízharminckor ment, olyankor kihalt a lakótelep. Nem haragudott a volt nejére, megszédült az asszony attól a fiatal palitól, aki a húspultnál dolgozott a közértben, és zárás után tette neki a szépet. Virágot kapott tőle, parfümöt, boldogságot. Karesztól csak pofonokat, mert Karesznak nem volt érzéke a romantikához és gyorsan eljárt a keze, ha ivott. Jutkát nem bántotta, mert Oszi azt mondta, hogy évekkel ezelőtt vascsővel törte el az élettársa karját néhány pofon miatt.

Karesz a park felé indult. Fütyörészett, mert az egyik konténerre valaki nejlonzacskóba csomagolt szeletelt kenyeret akasztott. Még nem járt le a szavatossága. A kőasztalnál Jutka és Oszi ült, meg Kövér Joci. A fekete, zománcozott bogrács Tónié volt, a Köki környékén szerezte valamelyik lomtalanításnál még a nagy építkezés előtt. Megpucolta az állványt is. Karesz kirakta az asztalra a kenyeret és belenézett a bográcsba. Paprikás krumpli. Tóni kevergette, a középiskolában szakácsnak tanult. A fakanál nyomában kolbászdarabok buktak a felszínre. Jani, a régi szomszéd hozott krumplit, hagymát, vizet. Pirospaprikát. Só volt Kövér Jocinál. Huszonöt fok, Oszi látta a Ferenc körútnál a táblán. Karesz feje izzadt a sapka alatt, a bogrács mellett alig lehetett megmaradni. Az utolsó Fedél Nélkül-t egy szőke nő vette meg, mesélte Oszi, letekerte az ablakot és a kezébe ejtette a kétszázast. A magnóból Csajkovszkij V. szimfóniája szólt. Oszi rajongott a komolyzenéért.

Fene tudja, micsoda őrület szállta meg őket ezen a napsütéses szombat délutánon, hogy bográcsozni kezdtek ott, a lakótelepen. Tóni a tüzet igazgatta, Jutka arca kipirult a kannás bortól. A sakkban Kövér Joci állt nyerésre, mert Oszi nem figyelt, a V. szimfóniát dúdolta. A játszótéren gyerekek zsibongtak, a padokon az öregasszonyok időjárásról, temetésről, reumáról beszélgettek.

Valaki a lakótelepről kihívta a tűzoltókat. A fiatal parancsnok megvárta, amíg elkészül a paprikás krumpli, utána lelocsolták a tüzet.

A történet szereplői kitalált személyek, a valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve: ma délután hajléktalanok bográcsoztak a lakótelepen.

Stressz a fürdőszobában

2011-05-20T21:56:00.000+02:00

Igazán előrelátó voltam, hogy Eszter szappanjai mellé megrendeltem a citromos-mákos kecsketejes krémtusfürdőt is. Amíg az el nem fogyott, nem kellett azon töprengenem, hogy a levendulás, a fahéjas vagy a Bounty szappant bontsam fel. Mostanában ilyesfajta dilemmákkal küzdök. Szegény én.

Bele kellett volna venni az apró betűs részbe, hogy kagylót sem

2011-05-19T21:50:00.000+02:00

Rengeteg mindenről szeretnék itt írni, rengeteg levélre akarok válaszolni, rengeteg dolgot kellene itthon csinálni, úgyhogy lélekacélozásként gyöngyöztem:

A. egy ilyen karkötőhöz szeretett volna fülébevalót. Természetesen azt a rombuszt javasoltam neki, aminek az elkészítéséről a javaslat pillanatában gőzöm sem volt, de már láttam gyöngyös blogokban, és tudtam magamról, hogy addig fog kattogni az agyam, amíg rá nem jövök a rombusz titkára. A gyöngyös kagylómedál születéstörténetéről pedig azt kell tudni, hogy amikor kisrumpf az ezeremeletes mennyországban, Amerikában járt, kérésemre lecsapott az aktuális Bead&Buttonra és a februári-márciusi Beadwork magazinra (Magyarországon elég drágán árulják a külföldi újságokat), és postázta őket nekem, és ez utóbbiban láttam egy ilyesmi begyöngyözést. Naná, hogy birizgálni kezdte a fantáziámat, így vettem egy lyukas kagylót és körbegyöngyöztem a belsejét. Még jó, hogy csak a gyöngyről mondtam le három hónapig, a kagylóvásárlásról nem.

Soha nem lesz belőlem G. I. Jane

2011-05-15T22:26:00.002+02:00

Tavaly a Csodák Palotájában kiderült, hogy a fakanál ezerszer jobban áll a kezemben, mint a fegyver, nem is tudom, miben reménykedtem ma, de hagyjuk az in medias res-t, inkább kezdem azzal, hogy furfangos menyecske vagyok, ezért megint élménnyel ajándékoztam meg ő, aki férfimet a születésnapján. A publikus élményekről azt kell tudni, hogy az utóbbi hetekben már az is élményszámba megy nálunk, ha az energiagombócunk lefektetése után egymás karjába hanyatlunk és együtt horpasztunk reggelig anélkül, hogy fogzásos éspervagy éhezéses zokogásra riadnánk. Mivel születésnapról van szó, istennő énem el akart rugaszkodni a hétköznapoktól, s lőn, sikerült neki. Ő, aki férfimnek csak annyit árultam el, hogy Dabasra megyünk - családostul. És hogy ő fog vezetni, de ez nem lepte meg, mert én nem tudok, a gyerek pedig nem az az autóvezető korosztály.

Először az idő miatt izgultam, hogy ne essen se eső, se jég, aztán a cél előtt húsz perccel Andris kihányt mindent, ami benne volt, orrán-száján dőlt belőle a hányás. Az egyik benzinkútnál öltöztettem át az anyósülésen. Póló hiányában vékony pulcsit húztam rá, és a pólót nem azért felejtettem el, mert bénaanya vagyok, hanem mert amikor délelőtt pakoltam össze a cuccait, kinyitotta a pelenkázó ajtaját és eltalálta vele azt az ideget a térdkalácsomon, amitől kizárólag óbégatni tudtam tíz percen keresztül, gondolkodni nem, és később lesántulva már nem folytattam a csomagolást, azt hittem, az összes dolgát berámoltam a hátizsákba. A gyerek olyan sápadt volt és bágyadt, hogy nem mertük kocsiba rakni, ezért a karomba vettem és cirka egy kilométert gyalogoltam vele a célig. Ahogy ott sétáltam a zöldövezetes madárcsicsergésben, tisztára úgy éreztem magam, mintha filmes hősnő lennék, aki a gyerekéért minden megpróbáltatást vállal. Ha filmes nem is, de való életes hősnő vagyok, például az egyik legszebb topánomban gyalogoltam a földúton. Ő, aki férfim előregurult a kocsival a kontaktemberhez, így meglátta a kovácsoltvas kapu melletti feliratot: Vigyázat, éleslövészet! Itt azért megsejtette, hová hoztam. Sajnáltam, hogy a felirat lebuktatott, jó lett volna, ha a legeslegeslegutolsó pillanatig titokban marad a küldetésünk végállomása. Felirat nélkül nyilván én sem lennék postás a környéken.

A kontaktember kedvesen fogadott minket, többek között a kisfiáról, a birtokáról, a mangalicaszalámiról és a zsíros kenyérről beszélgettünk, aztán ő, aki férfim belevetette magát az agyaggalamb lövészetbe. Borzasztóan imponál, hogy ő, aki férfim jól érzi magát az ilyen férfias helyzetekben, és bár ő akkor is férfi, amikor itthon felfúrja a könyvespolcomat vagy Andrist fürdeti, fegyverrel a kezében még inkább hűha! kategória, ilyenkor nagyon hevesen tud verni a szívem. (Az ősasszonyé sem dobogott gyorsabban, amikor a barlang előtt várakozva hazatérni látta az elejtett mamut tetemét maga után vonszoló ősembert.) K.I. kinézte belőlem, hogy elbírom a puskát és képes vagyok bánni vele, ezért rákérdezett, akarok-é lőni én is. Nagyon határozottan azt feleltem, hogy ööö.. nem, nem...!, vagyis... de, IGEN! Nos, a jobb vállam véraláfutásos és fáj, szénné csapta a dögnehéz fegyver. Nem voltam valami ügyes, egy vagy két korongot találtam el, mert érdekes módon nem nyílegyenesen előre kell lőni az agyaggalamboknál, hanem oldalra, ráadásul ezek még mozognak is. Az utolsó lövésemet elhibáztam, K.I. új lövésre biztatott, hogy sikerélménnyel zárjam a napot, én azonban nem vagyok telhetetlen, elég siker az nekem, hogy nem lőttem használhatatlanná a jobb kezemet és pölö ki tudom venni a szememből a kontaktlencsémet. Andris végigaludta a szeánszot, egyetlen lövésre sem riadt fel, pedig azt hittem, világgá kell mennünk, hogy ne halljon semmit.

A szülinapnak még nincs vége, maradt néhány meglepetésem estére, háhá.

P.S.: Az ötlet a sajátom volt, a megvalósításban most nem a Feldobox segített, hanem a Meglepkék csapata, örök hála nekik.

A bugyit? Azt azért nem...

2011-05-15T01:07:00.000+02:00

Farmeringbe és - nadrágba öltözött, szikár, hatvan körüli nő szaladt át a zebrán. Piros volt a gyalogosoknak, a nő teljes erőből húzta maga után a gurulós cekkert, a piactól sprintelt. Álltam a zebránál, rajtam a fiam, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. A nő alig ért át a zebrán, csak néhány méterrel előzte meg a kocsikat. Ha rajtakapnak, még a bugyimat is lerángatják rólam, kacsintott oda nekem, férfias vonásairól sugárzott a büszkeség, hogy megcsinálta, tilosban járt és túlélte. Nem szuszogott, nem kapkodta a levegőt. Rövid haja volt és néhány darab foga, láttam, amikor rám nevetett. Néztem, merre megy, nem sietett sehová, a hecc kedvéért csinálta. A bugyit nem, nem fogják lerángatni, csókolom, de az a sprint, na, az nem volt semmi.

Hétfő reggeli kis színes

2011-05-14T08:55:00.000+02:00

Van abban valami, hogy vonzom a pszichopatákat. Hétfő reggel odajött hozzám egy faszi a boltban, illetve egészen pontosan megállt mellettem és ~~vicsorogva~~ vigyorogva megkérdezte a hordozókendőbe kötött fiamtól, hogy nem vagy nehéz anyának? Zacskóba kötött zsemle és dobozos tej volt a faszi kezében, nem gyanakodtam, hiszen zacskóba kötött zsemlével és dobozos tejjel a kezében bárki lehet normális ember. Ahogy mindenki más, mond pár kedves szót Andrisról, kölcsönös mosolygások, aztán ádijosz, gondoltam én, a faszi azonban lecövekelt és tanulmányozni kezdte a fiam arcát, és azt mondta neki, hogy remélem, sok fehér gyerek születik majd, bár te ezt még nem érted. Hétfő reggel nem voltam felkészülve ilyesmire, pókerarc helyett döbbenten néztem a faszira, az meg sunyi mosollyal odafordult hozzám, hogy jól mondom, ugye? Hitetlenkedve ráztam a fejemet, és közben nagyot sóhajtottam, hogy ilyen nincs, miért mindig engem találnak meg a pszichopaták. Később láttam még a faszit, belenézett minden útjába kerülő babakocsiba, vajon fehérbaba ül-e benne.

Megúsztam a becsavarodást

2011-05-11T20:42:00.000+02:00

Az állt a tárgymezőben, hogy mert szereted a kihívásokat ;), így ezzel a kacsintással, ami bármit jelenthet, akár jót is. Nem tudtam elképzelni, mit csatolt dorw a leveléhez azok után, hogy könnyedén (felelőtlenül?) felvillantottam előtte a gyöngyhorgolás lehetőségét, ha már úgyis ott a kezében a horgolótű, nála viszont okozott ilyen-olyan tünetet a gyöngy és a horgolás összekötése. Fogalmam sincs, mi az a gyöngyhorgolás, csak bedobtam a közösbe, mert láttam néhány gyöngyhorgolt ékszert és tetszettek. Mivel az ágyamban nem találtam levágott lófejet és selyemzsinórt sem hozott a postás, úgy ítéltem meg, dorw nem tett feketelistára, ezért el mertem olvasni a levelét. Talált egy mintát bóklászás közben és egyből rám gondolt. (Szeretném felhívni a kedves milliárdos olvasók figyelmét, hogy felesleges pénzmag esetén is nyugodtan alkalmazzák ezt az eljárást: gondoljanak rám és küldjék a zsét, nem fogok megsértődni, komolyan.) Első ránézésre nehezebbnek tűnt a medál mintája, mint amilyen valójában volt, bár ha nincs kismillió tapasztalatom a Türkiz Szemétláda rokonaival, elbénázgatok vele néhány hétig. Tartottam az orosz leírástól is, hiszen alig valamit tudok oroszul, ennek ellenére a lényeget sikerült kibetűznöm. Ősz hajszálaim és ráncaim egyedül az összeállításnál szaporodtak meg, az kegyetlenség a köbön, mondjuk, azért messze nem a gyöngyhorgolásos kálvária. Ő pedig az eredmény, íme:

Igazi szerelem a miénk

2011-05-09T21:04:00.000+02:00

csibike: ... és amikor ébredeztem, hirtelen eszembe jutott, hogy ma Forma-1 van, és nem láttad a rajtot, mert itt aludtam a kanapén...

ő, aki férfim: Olyan fáradt voltál... Inkább lemaradok a rajtról, ezért nem ébresztelek fel.

Ez még a vasárnaphoz. Egyetlen tévénk a nappaliban található, szemben a kanapéval. A Rajtról van szó, bizony ám.

Nézőpont kérdése

2011-05-07T15:39:00.001+02:00

Amíg felfúrod a lámpát, lemegyek Andrissal a boltba, és hozok vajat, felvágottat, csokit, mondtam ő, aki férfimnek, és most azon töprengek, vajon az a három felsőrész, amit útközben a Promodban vettem, vajon vajnak, felvágottnak vagy csokinak számít-é.

Inkább kérdezzetek meg öt anyát

2011-05-06T10:34:00.003+02:00

Mit akar a baba? Heidinek és Arnoldnak nem sikerült igazán jól elmagyaráznia. Nagyon untam az első néhány oldalt, ezért barbár módon hátulról kezdtem el olvasni a könyvet, hátha kiderül, hogy összeszedett, koncentrációt igénylő munka van a kezemben, és legyek türelmes, lapozzak szépen az elejére, hiszen Jókai is nehezen szokott belelendülni. Visszafelé haladva könnyen emészthető minden információ százötvenvalahány oldalon keresztül, sehol semmi fonalvesztés. Tulajdonképpen nincs is mit megemészteni, mert nagyjából olyan alapvető dolgokról írnak a szerzők, hogy pl. ha rosszul érzi magát a baba, akkor sír. Jé, tényleg? Ki gondolta volna. Azt hittem, ilyenkor vissza kell vinni a kórházba, hogy csókolom, elromlott a gyerek, kérek egy olyat, amelyik nem sír. A fordítás borzalmas, erről nem akarok többet írni. Mivel szívemben végtelen szeretet és megértés lakozik, azért pozitívumot is tudok mondani, bár csak egyet: rengeteg kép van a könyvben, nagyméretű kép, ami mellé nem fér sok szöveg.

A könyv esélyes nálam Az Év Legrosszabb Könyve címre, pedig még csak május van.

Hajas (Nem a Laci. Sajnos!)

2011-05-03T18:34:00.001+02:00

Arra gondoltam, üresen hagyom ezt a részt, mert a cím és a vészhelyzet plusz nyüssz és nyafff címke mindent elárul arról az elbaltázott izéről, ami jelenleg a fejemen van és frizurának hívja a fodrászom, de úgy érzem, egy kicsit felelős vagyok az olvasóim hajhagymáiért is, ezért megosztom a tragédiámat. Megrendültségem mértékéről csak annyit, hogy a lelki egyensúlyom helyreállítását célzó egészségügyi vásárlás keretében nem cipőt, ruhát, könyvet vagy gyöngyöt vettem, hanem... egy almazöld kislapátot és seprűt. Szóval, ez már a vég.

Lassan öt éve növesztem a hajamat. Vállmagasságból indultam és... még mindig nem jutottam tovább. Öt éve képtelen vagyok elmozdulni erről a pontról. Másnak ennyi idő alatt olyan hosszú haj sarjad a fején, hogy kétszer körbekeríti vele a Himaláját, tudom. Azt a kényszerképzetet elvetettem, hogy biztos befelé nő és emiatt néha szőrös a szívem. Mivel ő, aki férfim is a hosszú hajat preferálja, nem valószínű, hogy álmomban rendszeresen megkurtítja a hajzatomat, így kizárásos alapon egyetlen ok maradt: a fodrászom és az ollója. Vagy ez már két ok?

Nyolc vagy kilenc éve járok N.-hez. Ha találok egy jó fodrászt/kozmetikust/írót/csokiboltot/férfit satöbbit, nem váltok egyhamar, mert minek, ha minden frankó. És az elején minden frankó volt N.-nel. Úgy vágott-szárított (és egyszer-kétszer festett, dauerolt), hogy a szeánsz végén belenézhettem a tükörbe, se nála, se itthon nem zaklatott fel a saját látványom, és ez nagy szó, mert a hajam alapvetően hullámos, így hiába egyenesíti ki és szárítja zseniálisra a fodrász, előfordul, hogy az itthoni hajmosás után úgy nézek ki, mintha szarrá ázott madárfészket nyomtak volna a fejembe. Aztán nem tudom, mi történt, de N. egyszer úgy dauerolta be a hajamat, hogyha nincs két mellem, Balázs Palinak néznek és autogramot kérnek tőlem a Blahán. Borzalmas volt, nem győztem a fejemre szorítani a párnát alvás közben, hogy valamennyire kilapuljon a hajam. Az arcomat csak azért nem fúrtam párnába, mert este szerencsére sötét van. Állandóan copfban vagy feltűzve hordtam a bongyorságot és naponta többször is leellenőriztem a tükörben, nőtt-e már. Hát persze, hogy nem. Ööö... a dauerolásra az a mentségem, hogy még hullámosabb hajat szerettem volna. (Ehhh, nőőők!, szisszentek fel a pasik ezen a ponton.) A kínos balázspalis hajzatnak egyetlen pozitívuma volt: Ő, aki férfim látott rögtön fodrász után és ennek ellenére nem szeretett ki belőlem. Vagy lehet, trauma érte és mire felépült a sokkhatásból, újra kicsinosodtam. Oltári mázlim volt, az a lényeg.

Még mielőtt azt hinnétek, nem szóltam a fodrászomnak, hogy növesztem a hajamat: de, szóltam. Minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy mennyit vágjak?, én meg mondtam, hogy az aljából egy kicsit, ha kell, mert növesztem. Ez azért nem olyan homályos, mint a delphoi jóslat. A növesztem-et félkövérrel szedtem szóban, kizárt, hogy N. nem hallotta. Kéthavonta-háromhavonta jártam N.-hez, mégsem nőtt semmit a hajam az utóbbi öt évben. Az egyetem elején hátközépig ért, ebből is látszik, nem gyárilag defektes a fejem. (Legalábbis a haj része, ehhem.) Akkoriban is jártam fodrászhoz, bár nem N.-hez. Az elmúlt négy-öt hónapban elkerültem N.-t, a hajam hosszabbodott, én örültem. Ugyan hullik a szoptatás miatt, a fiam meg extázisban tépi, de minden nem lehet tökéletes, nem igaz? Mivel ráfért egy loboncigazítás, bejelentkeztem N.-hez és előre örültem, hogy a hajam már olyan hosszú, hogyha levágja belőle a szokásos "kicsit", mindenféleképpen marad annyi, hogy a vállam alá érjen, sőt, minimálisat igazíthat itt-ott, hogy legyen valami frizurám is. Aha, persze. Pofára estem, mint tacskó az agárversenyen. Megint nem láttam, hová tűnt el a sok tincsem. A hajam évek óta nem volt ilyen rövid és béna. Ádijosz, N., itt a vége.

Ha már így alakult, én, az örök barna, dacosan egy wild cherry hajfestéket dobtam a bevásárló kosárba tegnap. És ezek után már nem félek használni. Mert nincs mit elrontanom vele, hehe (=sátáni kacaj).