... és megint egy kép, de mindjárt megmagyarázom

A Granada is megvan a kétezertizenegyes tervemből, ha ilyen ütemben haladok tovább, semmi nem ment meg attól, hogy minden tételt kipipáljak, bár a Granada lényegesen könnyebb, mint belebújni a kedvenc szoknyáimba. Ja, tessék, ő az:

A világos pici gyöngyök egyetlen színből vannak, egy trükkös színből, mert szivárványos, napsütéstől függ, milyen zöldnek látszik. Itt éppen kékes. Ez a medál élőben valami eszméletlen gyönyörű, barkácsolás közben tetőtől talpig átjárt a flow-élmény. A zseni egyértelműen Sabine Lippert, a minta gazdája, én csak ügyes vagyok, mert ügyesen megfűztem (annyira akartam, hogy már az első kísérlet sikerült) és ügyesen összeválogattam a színeket (két hétig tartott, mindig közbejött valami). A gyöngyöket leszállító postást ügyesen nem vágtam orrba, pedig letegezett, meg flörtölni próbált, meg lecseszett, hogy nem szóltam bele a kaputelefonba. Mivel három fekete pontot is begyűjtött egy perc alatt, kénytelen voltam csúnyán nézni rá, aztán közöltem vele, hogy ha nem a gyöngyeimet várom, ki sem nyitom az ajtót, bakker de, mondtam, hogy jónapotkívánoknyitom!, és csak azért nem kapott volna Oscar-díjat a királykisasszonyos elutasító jelenetem, mert a szememben nem volt elég ridegség, ugyanis a baba ott ficánkolt a karomban és a ruhám masnijával a szájában röhögött, én meg így nem tudok hatásosan szigorkodni, nekem is röhögnöm kell, szóval, a postás nem vette zokon a megsemmisítést nyomokban sem tartalmazó nézésemet, sőt, ha nem köszönök el tőle, még ma is ott flörtölget velem a rács előtt. Őrület, mi mindent kell kiállnia egy kisgyerekes anyukának, hogy a gyöngyeihez jusson.   

P.S.: Kattintás csak saját felelősségre, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.