Egyik blogomban sem akartam posztot írni arról, hogyan becsmérel és próbál kioktatni engem anyaságból egy beteg lelkű, Olaszországban élő, kétgyerekes negyvenes nő, mert nincs jelentősége, kommentben elég nagy baromságokat fogalmazott meg, elhalt néhány agysejtem, mire elolvastam őket, viszont épp bejegyzést kanyarítottam ide, amikor megérkezett tőle ez a levél, olvassátok (kattintsatok a képre nagyítóvadászat helyett):
Most az történt, hogy
ezen a gyerekblogomba írt poszton durrant el a sokévnyi háztartásbeliségben megfáradt agya, és úgy gondolta, itt az ideje, hogy jól megmondja, mennyire szar anya vagyok. Mert ezt ő, az anyaistennő tökéletesen látja. Van, akinek két saját gyerek elég az észosztáshoz, azt hiszi, már mindent tud a gyereknevelésről és belepofázhat mások életébe, és kizárólag neki lehet igaza. Nekem nem lehet saját gyereknevelési elvem, de ha mégis van, az szar. Szerinte. Szerintem nem, nekem tetszik, a gyerekeim apjának tetszik, ráadásul együtt találtuk ki. Ehhez jön még az, hogy szó nélkül el kellene fogadnom, ha valaki az enyémtől ellentétes véleményt képvisel, mert mit képzelek magamról, hogy önálló véleményem van, biztos nem bírom a kritikát, sőt, ne is reagáljak az engem fikázó kommentekre.
Edit korábban rendszeres olvasó volt, itt is kommentelt, meg a másik blogomban is, aztán valamikor leiratkozott, gőzöm sincs, mikor, nem is fontos. A kommentjei alapján volt egy olyan sejtésem, hogy nem egy szimplán erre tévedt, unatkozó xy köpködi ki magából a sérelmeit, ismerősnek tűnt a mondatszerkesztése ésatöbbi, a statban meg láttam, hogy pontosan honnan ír. Rögtön tudtam, ki ő. (Aki nyilvános, stattal ellátott blogba kommentel, az vállalja a felelősséget, ugye, Edit, még hackerkedni sem kell. Hízelgő, hogy kinézed belőlem.) Lecsekkoltam a rendszeres olvasókat is, hogy biztos legyek a dolgomban. Ja, anno ilyen kis behízelgő levélkével nyitott rám:
Naivan azt hiszem, ha megpróbálok a saját álláspontomra rávilágítani az engem becsmérlőnek, talán elgondolkodik rajta. Edit csak a saját csontját rágta kommentről kommentre, a legutolsót már olvasatlanul töröltem ki, mert aki ennyire veszettül ragaszkodik egy számára idegen blogger kiosztásához, az beteg. Hadd éljek már úgy, ahogy akarok. Miért kellene nekem bárki előtt fejet hajtanom, ha szilárdan hiszek valamiben? Főleg úgy, ha hülyeségnem tartom mindazt, amit mond és csak nagyvonalúságomban nem törlöm ki a kommentjeit? Kértem bárkitől is tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan szervezzem az életemet, hogyan gondozzam a párkapcsolatomat, hogyan neveljem a gyerekemet? Nem, nem kértem. Köszönöm, így jó az életünk, ahogy van, ha segítségre szorulunk, szólok, megígérem. Soha az életben nem állítottam, hogy mindent tökéletesen csinálok, soha az életben nem mondtam, hogy az én módszereim a legkiválóbbak, soha az életben nem próbáltam senkit sem meggyőzni arról, hogy úgy nevelje a gyerekét, ahogy én. A párommal együtt tesszük a dolgunkat. Ha ez valakinek szimpatikus, örülünk, nagyon jó embereket ismertünk meg a közös nevezőnek köszönhetően. Ha valakit irritál akár a személyiségem, akár az életem, akár bármi más velem kapcsolatban... hát... finoman szeretném megfogalmazni: nem érdekel. Nem kötelességem, hogy szeressek olyan embereket, akik engem nem szeretnek. Jogom van ellentmondani nekik akár szóban, akár írásban. Jogom van saját véleményt formálni. Jogom van úgy élni, ahogy akarok. Én nem baszogatok senkit, miért kellene eltűrnöm, ha engem baszogatnak? Az intelligens kritikát szeretem. A frusztráltságból, kisebbségi komplexusból eredő kioktatás mulatságos.
Talán három éve olvasok anyablogokat. Többször olvastam olyasmit, amivel nem értettem egyet, de soha nem osztottam ki senkit a gyereknevelési elvei miatt. Hogy miért nem? Mert nem az én dolgom. Nem az én életem, nem az én gyerekem, ergo olyan szinten, hogy okoskodva beledumáljak, nincs közöm hozzá. Tanácsot, véleményt, tapasztalatot szoktam írni kommentben, ha kényes a téma, akkor röviden, óvatosan fogalmazva. Hosszabban privát levélben, de ott is megválogatom a szavaimat.
Amit Editnél durvának tartok: Amíg a szíve csücske voltam, addig névvel, profillal felvállalta magát, tündibündi kommenteket írt. Mihelyt fikázni kellett, sunyi módon névtelenül tette, abban a hiszemben, hogy nem tudom, ki ő. Ez nálam kimeríti a gerinctelenség fogalmát.
És hogy miért fenyegetett meg Olaszhonban vagy valami elcsépelt olasz sorozatból magára szedett maffiás stílusban? Az egyik kommentben beírtam a nevét. Hogy lássa, van neki olyan. Erre kreált egy mélcímet és onnan küldte nekem a fenti, igen bájos hangvételű fenyegető levelet.
Edit, szánalmasnak tartalak és végtelenül sajnállak. Ha a saját állításod szerint szuper az életed, mert te vagy a szuperanya, a férjed szuperapa, a családod meg szupercsalád, akkor foglalkozz velük, ilyen idill közepette nem illik habzó szájjal kismillió kommentet írni egy olyan bloggerhez, akihez semmi közöd, akit nem is ismersz. Éld a szuperéletedet, kisanya.
