Ma is megállapítottam, hogy jófej emberek olvassák a blogjaimat

Tizenhárom nap van hátra a régi életemből, jegyezte meg Zé mosolyogva, és azt láttam a szemében, amit mi is éreztünk ő, aki férfimmel Andris születése előtt, már nagyon várjuk, hogy itt legyen velünk a gyerekünk, mert ölelnénk-puszilnánk, gyönyörködnénk benne, ugyanakkor egy kicsit tartunk is az új helyzettől, hogy milyen lesz hármasban, mi is ez a gyerekezés. Az biztos, hogy a régi életembe kevesebb társasági élet fért, mint a mostaniba, és ez azért fura, mert gyerek nélkül több időm és nagyobb szabadságom volt. Ki tudja, talán megtanultam bánni az idővel, vagy mások a prioritások, vagy nem vonnak fölém antiszociális hálót a csillagok, vagy harmincakárhány évesen már minden perc számít. 

Ma Zé, Zéné és Marjann látogatott meg minket. (Egyelőre nem merek linkelni, mert nem tudom, szabad-e, illetve mit szabad, de majd megkérdezem őket.) Korábban senki sem találkozott még senkivel (én ő, aki férfimmel és ő, aki fiammal igen), Zéék és Marjann nálunk ismerkedtek össze, és azt a nagy beszélgetésben-nevetgélésben elfelejtettem mondani Marjannak, hogy egy ideig ötven körüli nőnek gondoltam a kommentjei alapján, gőzöm sincs, miért, aztán ahogy gyakrabban írt a blogjaimba, kikövetkeztettem, hogy valószínűleg feleannyi. A gyerekblogomban szeretnék írni a találkozó andrisos dolgairól, úgyhogy azokat majd szokás szerint ott. Jó az a visszajelzés, hogy ami a blogomban van, az a valóság, én sem vagyok más, az életem sem más, azt meg nem tudom, milyen érzés, például élőben látni a blogban szereplő tárgyaimat. Ezt a kérdést soha nem teszem fel, mert annyi minden másról kell beszélgetni, hogy eszembe sem jut. Amúgy nálam ez úgy néz ki, hogyha olyan bloggernél vagyok, aki képeket rak fel a kedvenc mindenféléjéről és mesél róluk, akkor már a tárgyak ismerőssége miatt is otthon érzem magam nála.

Marjanntól egy csomó piros gyöngyöt kaptam, mert direkt piros gyöngyöket választott nekem, a Zéék pedig kenyeres-péksüteményes szakácskönyvvel leptek meg, és az külön aranyos volt, hogy Zé bemondta: kakaóscsiga, 21. oldal. (Megnéztem, a nehézségi foka egy pötty, szóval, simán előfordulhat, hogy megtanulok kakaóscsigát sütni.) Ezek a kedves gesztusok engem mindig meghatnak, most is vigyorgok írás közben. Azt az élményt, hogy ilyen ajándékokat kapok, minden egyes alkalommal újra és újra fel kell dolgoznom, meg Macsek saját készítésű tortáját is, aminek a fele már hiányzik, meg azt is, hogy kisrumpf és L. nekem ajándékozza a kenyérsütőjét, és például dorw meglepetéseit, ezeket lassan fel sem tudom sorolni. Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret, mondja Vavyan Fable. Tudom, miről beszél, néhány éve tudom, miről beszél, a blogjaimnak pedig rengeteget köszönhetek - jófej embereket mindenféleképpen.   

Jelentés a boszorkánykonyhából

Ma olyasmi történt a konyhámban, ami még soha: kifli- és zsemlesütés. 

Szépek, ugye? Nem véletlenül, ugyanis nem én készítettem őket, hanem Macsek. Én néztem, mit hogyan kell, és azt szerintem nagyon profin csináltam. A sütősztori úgy kezdődött, hogy a paradicsomprojekt részsikerén felbuzdulva (igen, élnek a palántáim! még!) kitaláltam, hogy mivel Andrisfiam és a házimunka és minden egyéb csak ezer százalékban tölti ki a napi huszonnégy órámat, tök jó lenne, ha a családi asztalra a saját kis kacsóim áldozatos munkájával varázsolnék adalékszarmentes kenyeret, kiflit, zsemlét. Az s.k. pékáruhoz való viszonyomat elég egyértelműen jellemzi az a kínos tény, hogy még az életben nem használtam a kézi mixerem dagasztószárát, olyan verziót meg nem is láttam, ami a Macsek dagasztógépén volt. Merthogy ma Macsek a kisfián kívül magával hozta a dagasztófelszerelését, meg az olyan speciális eszközöket, mint például sodrófa. Nekem van egy, de azt befogtam a gyurmaékszerekhez. (Ne, ne mondjatok semmit.) Macsek konyhai remekműveibe akkor szerelmesedtem bele, amikor Az Albumot barkácsoltam neki (erről majd kicsit később mesélek még) és a fényképek között válogattam. Megkértem, hogy tanítson meg kenyeret/kiflit/zsemlét sütni. S lőn. Levélben kaptam részletes infókat és instrukciókat, a reggelt és a délelőttöt pedig a tészta előkészítésével, dagasztásával, nyújtásával, formára igazításával és kisütésével töltöttük a már említett munkamegosztásban: Macsek és a gépe csinálta, csibike nézte, valamint fiával együtt gondoskodott a szórakoztató társaságról (mi voltunk azok, nem hívtunk animátorokat). Ránézésre nem bonyolult ez az egész, de majd lesz itt nyüszögés, kérem szépen, ha beszabadulok a konyhába és egyedül kell produkálnom valamit. Polcz Alaine-től tanultam, hogyha A Konyhai Valami nem sikerül, azt kell mondanom, hogy direkt így akartam. Lélekben azért készülök arra, hogy nem fogom tudni könnyedén kimagyarázni a csoffatag és szénné égett kiflimet-zsemlémet. (Ez az, csibi, csak optimistán!) 

Este családilag teszteltük a kifliket és a zsemléket, mindegyik nagyon finom és nagyon puha. Nem gondoltam, volna, hogy ilyen más érzés saját készítésű péksüteményt enni. Jó, hát csak néztem, de lélekben a sajátoménak érzem kicsit. A szeánszról nem készült fotó, mert nem értünk rá, rengeteget beszélgettünk, ami a sok mondanivaló tükrében igen kevés, de majd rákapcsolunk, például meg kell tanulnom a sós és édes sütiket, a töltelékes dolgokat és a többit, mondjuk, ezt a csokoládés csodát is, amit névnapomra kaptam Macsektól:

Az már nem a konyhai vonal, hogy kölcsönadtam Macseknak néhány könyvet, és ezt azért kell megemlítenem, mert ilyet ritkán csinálok, főleg a Joanne Harris könyveimmel, és klassz, hogy egy csomó kedvenc ruhámat, felsőmet, szoknyámat neki tudtam ajándékozni az anyamellben és anyafarban szűk cuccaim közül, jó érzés, hogy pont ezeket a kedvenceket Macsek hordja és nem az alig ismert szomszédasszony valamelyik névtelen rokona. 

Holnap betámadunk az egyik boltba, ő, aki férfim meg én, és veszünk névnapomra egy kenyérsütőgépet. Helló, csibike vagyok Budapestről, harminckilences a lábam és kenyérsütőgépet szeretnék névnapomra. Igen, ezt is megértük. 

Nem mondhatjátok, hogy nem teljesítem az olvasói kéréseket

Before/after képeket óhajtott néhány olvasó az elcseszett hajamról és az elcseszett hajamra kent wild cherry festékről, hát, tessék:

 

A hajam ugyan szar, viszont kiválóan reklámozom a környezetbarát dm-zacskót.

Most találtam és nagyon fáj már a szám röhögéstől

Tessék, hogy nektek se legyen jobb, mint nekem:

Itt botlottam bele, de gőzöm sincs, hogyan jutottam el odáig, a kedvenc hozzászólásom pedig a use the fork luke use the fork. Vigyázni kell a Star Wars rajongókkal, azt mondom, soha nem tudhatod, mikor hajtogatnak Halálcsillagot a pizzádból. 

Bogrács

Jutkában az illatát szerette a legjobban, nem volt csöves szaga. Kétnaponta feljárt a lányához zuhanyozni, titokban, mert a veje szégyellte, hogy az utcán él. A lány tegnap néhány ezer forintot, egy kiló kenyeret és két pár kolbászt hagyott Jutkának a konyhaasztalon. Sildes Karesz tudta, hogy Jutka félreteszi a pénz nagyját, biciklit vesz az unokájának karácsonyra, arra gyűjt. 

Karesznek kulcsa volt a Nefelejcs utca szeméttárolóihoz. A régi szomszédjától, Janitól kapta, amikor a bíróság az asszonynak ítélte a lakást, Karesz pedig az utcára került. A négy konténert minden reggel feltúrta. Tízharminckor ment, olyankor kihalt a lakótelep. Nem haragudott a volt nejére, megszédült az asszony attól a fiatal palitól, aki a húspultnál dolgozott a közértben, és zárás után tette neki a szépet. Virágot kapott tőle, parfümöt, boldogságot. Karesztól csak pofonokat, mert Karesznak nem volt érzéke a romantikához és gyorsan eljárt a keze, ha ivott. Jutkát nem bántotta, mert Oszi azt mondta, hogy évekkel ezelőtt vascsővel törte el az élettársa karját néhány pofon miatt. 

Karesz a park felé indult. Fütyörészett, mert az egyik konténerre valaki nejlonzacskóba csomagolt szeletelt kenyeret akasztott. Még nem járt le a szavatossága. A kőasztalnál Jutka és Oszi ült, meg Kövér Joci. A fekete, zománcozott bogrács Tónié volt, a Köki környékén szerezte valamelyik lomtalanításnál még a nagy építkezés előtt. Megpucolta az állványt is. Karesz kirakta az asztalra a kenyeret és belenézett a bográcsba. Paprikás krumpli. Tóni kevergette, a középiskolában szakácsnak tanult. A fakanál nyomában kolbászdarabok buktak a felszínre. Jani, a régi szomszéd hozott krumplit, hagymát, vizet. Pirospaprikát. Só volt Kövér Jocinál. Huszonöt fok, Oszi látta a Ferenc körútnál a táblán. Karesz feje izzadt a sapka alatt, a bogrács mellett alig lehetett megmaradni. Az utolsó Fedél Nélkül-t egy szőke nő vette meg, mesélte Oszi, letekerte az ablakot és a kezébe ejtette a kétszázast. A magnóból Csajkovszkij V. szimfóniája szólt. Oszi rajongott a komolyzenéért.

Fene tudja, micsoda őrület szállta meg őket ezen a napsütéses szombat délutánon, hogy bográcsozni kezdtek ott, a lakótelepen. Tóni a tüzet igazgatta, Jutka arca kipirult a kannás bortól. A sakkban Kövér Joci állt nyerésre, mert Oszi nem figyelt, a V. szimfóniát dúdolta. A játszótéren gyerekek zsibongtak, a padokon az öregasszonyok időjárásról, temetésről, reumáról beszélgettek.

Valaki a lakótelepről kihívta a tűzoltókat. A fiatal parancsnok megvárta, amíg elkészül a paprikás krumpli, utána lelocsolták a tüzet.

A történet szereplői kitalált személyek, a valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve: ma délután hajléktalanok bográcsoztak a lakótelepen. 

Stressz a fürdőszobában

Igazán előrelátó voltam, hogy Eszter szappanjai mellé megrendeltem a citromos-mákos kecsketejes krémtusfürdőt is. Amíg az el nem fogyott, nem kellett azon töprengenem, hogy a levendulás, a fahéjas vagy a Bounty szappant bontsam fel. Mostanában ilyesfajta dilemmákkal küzdök. Szegény én.

Bele kellett volna venni az apró betűs részbe, hogy kagylót sem

Rengeteg mindenről szeretnék itt írni, rengeteg levélre akarok válaszolni, rengeteg dolgot kellene itthon csinálni, úgyhogy lélekacélozásként gyöngyöztem:

A. egy ilyen karkötőhöz szeretett volna fülébevalót. Természetesen azt a rombuszt javasoltam neki, aminek az elkészítéséről a javaslat pillanatában gőzöm sem volt, de már láttam gyöngyös blogokban, és tudtam magamról, hogy addig fog kattogni az agyam, amíg rá nem jövök a rombusz titkára. A gyöngyös kagylómedál születéstörténetéről pedig azt kell tudni, hogy amikor kisrumpf az ezeremeletes mennyországban, Amerikában járt, kérésemre lecsapott az aktuális Bead&Buttonra és a februári-márciusi Beadwork magazinra (Magyarországon elég drágán árulják a külföldi újságokat), és postázta őket nekem, és ez utóbbiban láttam egy ilyesmi begyöngyözést. Naná, hogy birizgálni kezdte a fantáziámat, így vettem egy lyukas kagylót és körbegyöngyöztem a belsejét. Még jó, hogy csak a gyöngyről mondtam le három hónapig, a kagylóvásárlásról nem. 

Soha nem lesz belőlem G. I. Jane

Tavaly a Csodák Palotájában kiderült, hogy a fakanál ezerszer jobban áll a kezemben, mint a fegyver, nem is tudom, miben reménykedtem ma, de hagyjuk az in medias res-t, inkább kezdem azzal, hogy furfangos menyecske vagyok, ezért megint élménnyel ajándékoztam meg ő, aki férfimet a születésnapján. A publikus élményekről azt kell tudni, hogy az utóbbi hetekben már az is élményszámba megy nálunk, ha az energiagombócunk lefektetése után egymás karjába hanyatlunk és együtt horpasztunk reggelig anélkül, hogy fogzásos éspervagy éhezéses zokogásra riadnánk. Mivel születésnapról van szó, istennő énem el akart rugaszkodni a hétköznapoktól, s lőn, sikerült neki. Ő, aki férfimnek csak annyit árultam el, hogy Dabasra megyünk - családostul. És hogy ő fog vezetni, de ez nem lepte meg, mert én nem tudok, a gyerek pedig nem az az autóvezető korosztály.       

Először az idő miatt izgultam, hogy ne essen se eső, se jég, aztán a cél előtt húsz perccel Andris kihányt mindent, ami benne volt, orrán-száján dőlt belőle a hányás. Az egyik benzinkútnál öltöztettem át az anyósülésen. Póló hiányában vékony pulcsit húztam rá, és a pólót nem azért felejtettem el, mert bénaanya vagyok, hanem mert amikor délelőtt pakoltam össze a cuccait, kinyitotta a pelenkázó ajtaját és eltalálta vele azt az ideget a térdkalácsomon, amitől kizárólag óbégatni tudtam tíz percen keresztül, gondolkodni nem, és később lesántulva már nem folytattam a csomagolást, azt hittem, az összes dolgát berámoltam a hátizsákba. A gyerek olyan sápadt volt és bágyadt, hogy nem mertük kocsiba rakni, ezért a karomba vettem és cirka egy kilométert gyalogoltam vele a célig. Ahogy ott sétáltam a zöldövezetes madárcsicsergésben, tisztára úgy éreztem magam, mintha filmes hősnő lennék, aki a gyerekéért minden megpróbáltatást vállal. Ha filmes nem is, de való életes hősnő vagyok, például az egyik legszebb topánomban gyalogoltam a földúton. Ő, aki férfim előregurult a kocsival a kontaktemberhez, így meglátta a kovácsoltvas kapu melletti feliratot: Vigyázat, éleslövészet! Itt azért megsejtette, hová hoztam. Sajnáltam, hogy a felirat lebuktatott, jó lett volna, ha a legeslegeslegutolsó pillanatig titokban marad a küldetésünk végállomása. Felirat nélkül nyilván én sem lennék postás a környéken.

A kontaktember kedvesen fogadott minket, többek között a kisfiáról, a birtokáról, a mangalicaszalámiról és a zsíros kenyérről beszélgettünk, aztán ő, aki férfim belevetette magát az agyaggalamb lövészetbe. Borzasztóan imponál, hogy ő, aki férfim jól érzi magát az ilyen férfias helyzetekben, és bár ő akkor is férfi, amikor itthon felfúrja a könyvespolcomat vagy Andrist fürdeti, fegyverrel a kezében még inkább hűha! kategória, ilyenkor nagyon hevesen tud verni a szívem. (Az ősasszonyé sem dobogott gyorsabban, amikor a barlang előtt várakozva hazatérni látta az elejtett mamut tetemét maga után vonszoló ősembert.) K.I. kinézte belőlem, hogy elbírom a puskát és képes vagyok bánni vele, ezért rákérdezett, akarok-é lőni én is. Nagyon határozottan azt feleltem, hogy ööö.. nem, nem...!, vagyis... de, IGEN! Nos, a jobb vállam véraláfutásos és fáj, szénné csapta a dögnehéz fegyver. Nem voltam valami ügyes, egy vagy két korongot találtam el, mert érdekes módon nem nyílegyenesen előre kell lőni az agyaggalamboknál, hanem oldalra, ráadásul ezek még mozognak is. Az utolsó lövésemet elhibáztam, K.I. új lövésre biztatott, hogy sikerélménnyel zárjam a napot, én azonban nem vagyok telhetetlen, elég siker az nekem, hogy nem lőttem használhatatlanná a jobb kezemet és pölö ki tudom venni a szememből a kontaktlencsémet. Andris végigaludta a szeánszot, egyetlen lövésre sem riadt fel, pedig azt hittem, világgá kell mennünk, hogy ne halljon semmit. 

A szülinapnak még nincs vége, maradt néhány meglepetésem estére, háhá.       

P.S.: Az ötlet a sajátom volt, a megvalósításban most nem a Feldobox segített, hanem a Meglepkék csapata, örök hála nekik.

A bugyit? Azt azért nem...

Farmeringbe és - nadrágba öltözött, szikár, hatvan körüli nő szaladt át a zebrán. Piros volt a gyalogosoknak, a nő teljes erőből húzta maga után a gurulós cekkert, a piactól sprintelt. Álltam a zebránál, rajtam a fiam, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. A nő alig ért át a zebrán, csak néhány méterrel előzte meg a kocsikat. Ha rajtakapnak, még a bugyimat is lerángatják rólam, kacsintott oda nekem, férfias vonásairól sugárzott a büszkeség, hogy megcsinálta, tilosban járt és túlélte. Nem szuszogott, nem kapkodta a levegőt. Rövid haja volt és néhány darab foga, láttam, amikor rám nevetett. Néztem, merre megy, nem sietett sehová, a hecc kedvéért csinálta. A bugyit nem, nem fogják lerángatni, csókolom, de az a sprint, na, az nem volt semmi.

Hétfő reggeli kis színes

Van abban valami, hogy vonzom a pszichopatákat. Hétfő reggel odajött hozzám egy faszi a boltban, illetve egészen pontosan megállt mellettem és vicsorogva vigyorogva megkérdezte a hordozókendőbe kötött fiamtól, hogy nem vagy nehéz anyának? Zacskóba kötött zsemle és dobozos tej volt a faszi kezében, nem gyanakodtam, hiszen zacskóba kötött zsemlével és dobozos tejjel a kezében bárki lehet normális ember. Ahogy mindenki más, mond pár kedves szót Andrisról, kölcsönös mosolygások, aztán ádijosz, gondoltam én, a faszi azonban lecövekelt és tanulmányozni kezdte a fiam arcát, és azt mondta neki, hogy remélem, sok fehér gyerek születik majd, bár te ezt még nem érted. Hétfő reggel nem voltam felkészülve ilyesmire, pókerarc helyett döbbenten néztem a faszira, az meg sunyi mosollyal odafordult hozzám, hogy jól mondom, ugye? Hitetlenkedve ráztam a fejemet, és közben nagyot sóhajtottam, hogy ilyen nincs, miért mindig engem találnak meg a pszichopaták. Később láttam még a faszit, belenézett minden útjába kerülő babakocsiba, vajon fehérbaba ül-e benne.

Megúsztam a becsavarodást

Az állt a tárgymezőben, hogy mert szereted a kihívásokat ;), így ezzel a kacsintással, ami bármit jelenthet, akár jót is. Nem tudtam elképzelni, mit csatolt dorw a leveléhez azok után, hogy könnyedén (felelőtlenül?) felvillantottam előtte a gyöngyhorgolás lehetőségét, ha már úgyis ott a kezében a horgolótű, nála viszont okozott ilyen-olyan tünetet a gyöngy és a horgolás összekötése. Fogalmam sincs, mi az a gyöngyhorgolás, csak bedobtam a közösbe, mert láttam néhány gyöngyhorgolt ékszert és tetszettek. Mivel az ágyamban nem találtam levágott lófejet és selyemzsinórt sem hozott a postás, úgy ítéltem meg, dorw nem tett feketelistára, ezért el mertem olvasni a levelét. Talált egy mintát bóklászás közben és egyből rám gondolt. (Szeretném felhívni a kedves milliárdos olvasók figyelmét, hogy felesleges pénzmag esetén is nyugodtan alkalmazzák ezt az eljárást: gondoljanak rám és küldjék a zsét, nem fogok megsértődni, komolyan.) Első ránézésre nehezebbnek tűnt a medál mintája, mint amilyen valójában volt, bár ha nincs kismillió tapasztalatom a Türkiz Szemétláda rokonaival, elbénázgatok vele néhány hétig. Tartottam az orosz leírástól is, hiszen alig valamit tudok oroszul, ennek ellenére a lényeget sikerült kibetűznöm. Ősz hajszálaim és ráncaim egyedül az összeállításnál szaporodtak meg, az kegyetlenség a köbön, mondjuk, azért messze nem a gyöngyhorgolásos kálvária. Ő pedig az eredmény, íme: 

Igazi szerelem a miénk

csibike: ... és amikor ébredeztem, hirtelen eszembe jutott, hogy ma Forma-1 van, és nem láttad a rajtot, mert itt aludtam a kanapén...

ő, aki férfim: Olyan fáradt voltál... Inkább lemaradok a rajtról, ezért nem ébresztelek fel.

Ez még a vasárnaphoz. Egyetlen tévénk a nappaliban található, szemben a kanapéval. A Rajtról van szó, bizony ám.

Nézőpont kérdése

Amíg felfúrod a lámpát, lemegyek Andrissal a boltba, és hozok vajat, felvágottat, csokit, mondtam ő, aki férfimnek, és most azon töprengek, vajon az a három felsőrész, amit útközben a Promodban vettem, vajon vajnak, felvágottnak vagy csokinak számít-é. 

Inkább kérdezzetek meg öt anyát

Mit akar a baba? Heidinek és Arnoldnak nem sikerült igazán jól elmagyaráznia. Nagyon untam az első néhány oldalt, ezért barbár módon hátulról kezdtem el olvasni a könyvet, hátha kiderül, hogy összeszedett, koncentrációt igénylő munka van a kezemben, és legyek türelmes, lapozzak szépen az elejére, hiszen Jókai is nehezen szokott belelendülni. Visszafelé haladva könnyen emészthető minden információ százötvenvalahány oldalon keresztül, sehol semmi fonalvesztés. Tulajdonképpen nincs is mit megemészteni, mert nagyjából olyan alapvető dolgokról írnak a szerzők, hogy pl. ha rosszul érzi magát a baba, akkor sír. Jé, tényleg? Ki gondolta volna. Azt hittem, ilyenkor vissza kell vinni a kórházba, hogy csókolom, elromlott a gyerek, kérek egy olyat, amelyik nem sír. A fordítás borzalmas, erről nem akarok többet írni. Mivel szívemben végtelen szeretet és megértés lakozik, azért pozitívumot is tudok mondani, bár csak egyet: rengeteg kép van a könyvben, nagyméretű kép, ami mellé nem fér sok szöveg. 

A könyv esélyes nálam Az Év Legrosszabb Könyve címre, pedig még csak május van. 

Hajas (Nem a Laci. Sajnos!)

Arra gondoltam, üresen hagyom ezt a részt, mert a cím és a vészhelyzet plusz nyüssz és nyafff címke mindent elárul arról az elbaltázott izéről, ami jelenleg a fejemen van és frizurának hívja a fodrászom, de úgy érzem, egy kicsit felelős vagyok az olvasóim hajhagymáiért is, ezért megosztom a tragédiámat. Megrendültségem mértékéről csak annyit, hogy a lelki egyensúlyom helyreállítását célzó egészségügyi vásárlás keretében nem cipőt, ruhát, könyvet vagy gyöngyöt vettem, hanem... egy almazöld kislapátot és seprűt. Szóval, ez már a vég. 

Lassan öt éve növesztem a hajamat. Vállmagasságból indultam és... még mindig nem jutottam tovább. Öt éve képtelen vagyok elmozdulni erről a pontról. Másnak ennyi idő alatt olyan hosszú haj sarjad a fején, hogy kétszer körbekeríti vele a Himaláját, tudom. Azt a kényszerképzetet elvetettem, hogy biztos befelé nő és emiatt néha szőrös a szívem. Mivel ő, aki férfim is a hosszú hajat preferálja, nem valószínű, hogy álmomban rendszeresen megkurtítja a hajzatomat, így kizárásos alapon egyetlen ok maradt: a fodrászom és az ollója. Vagy ez már két ok?

Nyolc vagy kilenc éve járok N.-hez. Ha találok egy jó fodrászt/kozmetikust/írót/csokiboltot/férfit satöbbit, nem váltok egyhamar, mert minek, ha minden frankó. És az elején minden frankó volt N.-nel. Úgy vágott-szárított (és egyszer-kétszer festett, dauerolt), hogy a szeánsz végén belenézhettem a tükörbe, se nála, se itthon nem zaklatott fel a saját látványom, és ez nagy szó, mert a hajam alapvetően hullámos, így hiába egyenesíti ki és szárítja zseniálisra a fodrász, előfordul, hogy az itthoni hajmosás után úgy nézek ki, mintha szarrá ázott madárfészket nyomtak volna a fejembe. Aztán nem tudom, mi történt, de N. egyszer úgy dauerolta be a hajamat, hogyha nincs két mellem, Balázs Palinak néznek és autogramot kérnek tőlem a Blahán. Borzalmas volt, nem győztem a fejemre szorítani a párnát alvás közben, hogy valamennyire kilapuljon a hajam. Az arcomat csak azért nem fúrtam párnába, mert este szerencsére sötét van. Állandóan copfban vagy feltűzve hordtam a bongyorságot és naponta többször is leellenőriztem a tükörben, nőtt-e már. Hát persze, hogy nem. Ööö... a dauerolásra az a mentségem, hogy még hullámosabb hajat szerettem volna. (Ehhh, nőőők!, szisszentek fel a pasik ezen a ponton.) A kínos balázspalis hajzatnak egyetlen pozitívuma volt: Ő, aki férfim látott rögtön fodrász után és ennek ellenére nem szeretett ki belőlem. Vagy lehet, trauma érte és mire felépült a sokkhatásból, újra kicsinosodtam. Oltári mázlim volt, az a lényeg. 

Még mielőtt azt hinnétek, nem szóltam a fodrászomnak, hogy növesztem a hajamat: de, szóltam. Minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy mennyit vágjak?, én meg mondtam, hogy az aljából egy kicsit, ha kell, mert növesztem. Ez azért nem olyan homályos, mint a delphoi jóslat. A növesztem-et félkövérrel szedtem szóban, kizárt, hogy N. nem hallotta. Kéthavonta-háromhavonta jártam N.-hez, mégsem nőtt semmit a hajam az utóbbi öt évben. Az egyetem elején hátközépig ért, ebből is látszik, nem gyárilag defektes a fejem. (Legalábbis a haj része, ehhem.) Akkoriban is jártam fodrászhoz, bár nem N.-hez. Az elmúlt négy-öt hónapban elkerültem N.-t, a hajam hosszabbodott, én örültem. Ugyan hullik a szoptatás miatt, a fiam meg extázisban tépi, de minden nem lehet tökéletes, nem igaz? Mivel ráfért egy loboncigazítás, bejelentkeztem N.-hez és előre örültem, hogy a hajam már olyan hosszú, hogyha levágja belőle a szokásos "kicsit", mindenféleképpen marad annyi, hogy a vállam alá érjen, sőt, minimálisat igazíthat itt-ott, hogy legyen valami frizurám is. Aha, persze. Pofára estem, mint tacskó az agárversenyen. Megint nem láttam, hová tűnt el a sok tincsem. A hajam évek óta nem volt ilyen rövid és béna. Ádijosz, N., itt a vége. 

Ha már így alakult, én, az örök barna, dacosan egy wild cherry hajfestéket dobtam a bevásárló kosárba tegnap. És ezek után már nem félek használni. Mert nincs mit elrontanom vele, hehe (=sátáni kacaj).  

Paradicsomprojekt, 2. rész

Végül azért harmincadikán sikerült elvetnem a paradicsommagokat. Igaz, nem március harmincadikán, hanem április harmincadikán. Ő, aki férfim szerint a paradicsommagok igenis tudják, hogy nem a megadott intervallumban földeltem el őket, szerintem meg örüljenek a magok, hogy egyáltalán műanyag pohár és föld van a seggük alatt. Egyébként is durva lelki terror, hogy március hónap szerepel a vetőmagos tasakon, a kisgyerekes anyákra senki nem gondol? Csillag a március után és apró betűvel ott állna az infó a tasak alján, hogy mi áprilisban is ültethetünk. Szombat este fél tizenegy és fél tizenkettő között kanalaztam földet a magok alá és fölé, a paradicsomozás előtt vasaltam egy órát, utána meg mosogattam úgy negyven percig. A harminc poharat éjfél után sorakoztattam fel az erkélyen, és azért harmincat, mert tíz pohárba nagyon bátran a  metélőhagyma magjaimat vetettem. Carpediemes megfontolásból emeltem a tétet. Azóta nem jártam az erkélyen (ő, aki férfim fotózott), talán a poszt után kilesek, ha nem felejtem el. Bár világítás nincs kint. Azt meg én sem hiszem, hogy kézzel tapintható zöldféleség sarjadt két nap alatt. Esetleg a poharakban landolt galambszart tudnám megtapogatni. Lélekben nagyon akarom a paradicsomokat és a metélőhagymákat, remélem, ennyi biztatás pont elég a növekedésükhöz és nem kívánják, hogy rendszeresen öntözzem őket, mert azt nem merem megígérni.