Ha jól emlékszem, múlt szerdán sikerült összeszednünk magunkat a nyaraláshoz, vagyis nem igazán összeszedés volt ez, inkább felgyógyulás. Egy kicsit lebegett felettünk az ügyelet / kórház réme (erről csak annyit, hogy ő, aki férfimet érintette, a gyerekkel és velem minden oké), elég szarul nézett ki a helyzet, jött a dilemma, hogy mi legyen, lefújjuk-e a kiruccanást vagy sem. Végül rohamtempóban becsomagoltunk és a tervezettnél valamivel később elindultunk. Ja, új perverziót találtunk a régi mellé: A korábbi nyaralásainknál mindig úgy alakult, hogy pl. a repülőgép indulása előtt pár órával jutottunk el a hűtő leeresztéséig és kitakarításáig. Ha az indulás kora reggelre esett, hajnalban szedegettük a fagyasztóról leolvadt jégdarabokat és lefagyott kezeinket egymás hátán melengetve röhögtünk a hűtő előtt - aludhattunk vagy két-három órát. Idén ő, aki férfim indulás előtt felfúrt egy-két polcot, képet, karnist, és ezt úgy, hogy egyik nap még teljesen k.o., másik nap meg könnyedén emelgeti a bazinehéz fúrókalapácsot és nem csak emelgeti, fúr is vele, bele a betonba, jól és pontosan. Ez olyasmi, mint amikor a filmben a főszereplőt üti-vágja az ellen, már kismillió sebből vérzik, mégis megy előre rendíthetetlenül, aztán a tortúra végén sem esik össze ájultan (mi az neki, cöcc), hanem karjába kapja a fúróját nőjét és megcsókolja. A nyaralásról majd írok, perpill szóljon arról a történet, hogy az indulás mellett a hazatérés sem volt habkönnyű. (Nem, arra nem akarok gondolni, hogy mi csesztük el.)
Valahogy adja magát az a kényszerképzet, hogy nyaralás után kipihenten érkezik haza az ember, nem igaz? Sehol egy gyűrött arc, sehol egy űzött tekintet. Nos, a légkondis szállodai szobában még mi is baromi frissek voltunk, a lendületünknek meg sem kottyant az az ötven (na jó, harmincöt, de árnyékban) fok, amiben a kocsiba pakoltuk a csomagokat, az egyórás autópályás száguldás pedig kimondottan jólesett. Hanyatlásunk a budapesti dugóban kezdődött, egy óra tökörészés a déli forróságban (a kölcsönkocsiban nincs légkondi, viszont gurul), mire anyunál felmarkoltuk a melóhelyén parkoltatott hűtős cuccokat. (Úgy sejtem, a munkatársai pezsgőt bontottak - végre használhatják a saját hűtőjüket. Bocs, fiúk-lányok, pl. a két kiló fagyasztott csirkemellet, a vajat, a mirelit karfiolt nem vihettük magunkkal világot látni.) Aztán célba értünk (már-már leborultunk a lakásajtó előtt és megcsókoltuk a lábtörlőt), olyan három-négy körben felhoztuk a cuccokat (kocsival abszolvált belföldi nyaralásnál nincs súlyhatár, sajnos), azaz főleg ő, aki férfim hozta fel a cuccokat, de lélekben vele voltam és szorgosan törölgettem a homlokáról bőszen ömlő verítéket (ezt később a valóságban is megcselekedtem), berámoltam a hűtőbe és elkezdtem kicsomagolni. Cirka a felénél leamortizálódtam, ő, aki férfim meg úgy nézett ki, mint aki vérszomjas bennszülött törzsek, homokvihar és egyebek által űzve küzdötte át magát a Szaharán, úgyhogy sürgősen elmentünk fagyizni. A nagyon pofás és finom fagyikelyhekből elvileg erőt akartunk meríteni a vásárláshoz, merthogy a vajjal megkent mirelit karfiol és fagyasztott csirkemell helyett azonnal ehető táplálékra volt szükségünk, a gyakorlatban azonban úgy jártunk, hogy alig bírtunk lábra állni. A bolti kör előtt még elvánszorogtunk a piacra, ugyanis a nyaralás alatt heveny gyümölcselvonási tünetek mutatkoztak rajtam - a szállodában és környékén minden volt, ami a (jófajta nehéz és magyaros ételeket kultiváló) szemnek és a szájnak ingere, csak gyümölcs nem. Annyira ki vagyok éhezve a dinnyére, barackra, málnára, meggyre, hogy ha kell, négykézláb is elvonszoltam volnam magam a piacra (vagy póklépésben, nehogy lehorzsoljam a hasamat a betonon). Ilyesfajta vagánykodásra nem került sor, egymás kezét fogva megjártuk a piacot és a boltot (gyalog jóval egyszerűbb volt, mint kocsival), hazafelé mindketten robotpilótára kapcsoltunk, teljesen automatán pakoltuk egyik lábunkat a másik elé és bágyadtan el-elvigyorodtunk a szemünkbe folyó izzadságon meg a fáradtságunkon. Ő, aki férfim még volt olyan hős, hogy visszaerőltette magát a boltba mosószerért, amit mindketten elfelejtettünk. Amíg haza nem ért, folytattam a pakolást, de csak addig, mert miután utolsó erejével becsukta maga mögött az ajtót, a legutolsó erejével meg felvágta a nagyjából nyolckilós dinnyét, mindent eldobtam és rávetettem magam a dinnyére. A megváltó zuhany és tespedés előtt még rámoltam és rámoltam és rámoltam, mostam egy adagot, főztem kukoricát és megcsodáltam a sógornői öntözésnek köszönhetően életben maradt növényeket, szóval, a robotpilóta túlórázott kicsit. Nem tudom, más mi mindent csinál a hazatérése napján, lehet, hogy ez a más csak elheveredik az ágyon és kész? Valamit ki kell majd találnom, hogy jövőre teli hűtő, kétfogásos ebéd, frissen húzott ágynemű fogadjon minket és hazaérkezés után minden megnyaraltatott cucc a kisujjam moccantása nélkül kerüljön a helyére. (Egy év alatt csak kidolgozom a "csibike már megint álmodik" c. projekt részleteit.)
Megyek, megküzdök még egy kiló dinnyével.
