Amikor a csirke nem bír a kacsával

Eredetileg kacsa szerepelt a receptben, kacsamell meleg gyümölcsökkel. Először az igen gusztusos kép fogott meg, rögtön össze is gyűlt a nyál a számban, ami arra vezethető vissza, hogy valószínűleg rosszul szocializálódtam az iskolai menzán, ugyanis imádom a sült hús/meleg gyümölcs párost, ne, ne is mondd, mennyire perverz, ez van, már megtanultam együtt élni ezzel a defektemmel, emelt fővel viselem. A szemkontakt kialakítása után mazsolázni kezdtem a hozzávalók között és egészen fellelkesültem, nem is olyan nagy kunszt ez a kacsamell meleg gyümölcsökkel, gondoltam magamban, tulajdonképpen két fontos dolog kell hozzá: kacsamell és gyümölcs, a többi kis ez meg az sem igazán durva, némi cukor, némi rozé és némi vaj. A recept nehézségi fokozata cirka olyasmi lehet, hogy "kétbalkéz konyhatündéreknek is bátran ajánljuk, hadd legyen sikerélménye a kis nyominak", szóval, határozottan megszólítva éreztem magam, el is kezdtem melengetni a kebelemben azt a tervet, hogy kacsahúsrajongó ő, aki férfim elé ilyen vacsorát pakolok az asztalra, a gyümölcsös párosítással nincs gondja, perverz ő is, illik hozzám. Az elmúlt harminckét évben csak és kizárólag akkor volt egész szárnyas a kezemben, amikor a combközépig-hasfalig érő generáció habfürdőző tagjainak dobáltam be a kád szélén gubbasztó sárga műanyag kacsákat, vagy amikor pelyheskoromban a húsvéti csokicsibét nyomorgattam, vagy épp ajándékba kapott szárnyas plüssállatokkal dekoráltam a könyvespolcomat, ezért eldöntöttem, hogy egész kacsával véletlenül sem kezdek, ráadásul tősgyökeres lakótelepi vagyok, panelbennszülött, még soha nem kellett megküzdenem a húsért, képtelen lennék hozzáérni élő kacsához vagy holthoz, a tollfosztáshoz és a belezéshez nagyjából annyi tehetségem van, mint a háegyenegynek a röfögéshez, talán ha az életem múlna rajta, rávenném magam a tollakkal és a zsigerekkel való konfrontálódásra, egyébként meg teljesen jó nekem a hentes által zacskóba csomagolt, megpucolt, letisztogatott kacsamelldarabka is. Persze a nevezett kacsamelldarabkával sem volt még dolgom, nem sült állapotban nem is láttam ilyet, úgy véltem azonban, nem okoz különösebb problémát kérni egyet a hentestől és kezdeni vele valamit. Ha eleve sülten adná, jobb lenne, de nem vagyok telhetetlen, beérem a nyers változattal is. Ezen a ponton olvastam tovább a receptet, leírták szépen, hogy "Amikor kiválasztjuk a piacon a kacsát, ügyeljünk arra, hogy a melle élénkvöröses színű legyen mindenhol. Az öreg jószágokat onnan ismerjük fel, hogy a külső felületük megsötétedett, beszürkült. A bőrös oldalán ne legyenek tokok, tollmaradványok, ez a nem megfelelő feldolgozásra utalhat. A bőre se csillogjon a kiolvadt zsírtól, mert akkor valószínűleg túl meleg helyen tárolták." Mi vaaan? Szürke? Tok? Csillog? Was? Valahogy nem láttam magam előtt azt a képet, hogy az Otthon magazin novemberi számával a kezemben lecövekelek a húspult előtt és árgus szemekkel vizslatni kezdem a kirámolt kacsamelleket, centiről centire, kedvenc tollammal meg egymás után pipálom ki a felsorolt kritériumokat. Szerintem soha az életben nem fogok kacsamellet venni, vagy maximum úgy, hogy valakit elviszek magammal a piacra, mutassa meg, melyik a jó hús, aztán hazacipelem kacsahússal együtt, hogy az irdalást is demonstrálja, legalább nem kell rákeresnem a neten. Mivel ilyen kihívásokra nem voltam felkészülve a természet elkorcsosult lakótelepi gyermekeként, hagytam a fenébe a kacsás verziót és levettem a mélyhűtőből a pulykamellet, ebben legalább van gyakorlatom. A kudarcot némileg enyhítette a gyümölcsvonal: A rozé eszméletlen zamatot adott az almának, a körtének és a szőlőnek, csak úgy szívták magukba a nedűt, és a narancslétrükk is igen jól sült el, szóval, a meleg gyümölcs rész tényleg klasszul sikerült. Van élet kacsa nélkül is, na.