Nyugi, csak az eleje babablogszerű, utána egy fiúról lesz szó

Fogzik a fiam, és én nem vagyok álmos, már nem, és eszembe jutott, hogy tegnap a kezembe fogtam egy dínós csörgőt a Brendonban (rettentően izgalmas az anyák élete, komolyan, baromi nagy a csörgőpiac), és mosolyognom kellett, olyan elégedett mosollyal, mert még januárban volt egy dínós turpisságom, ami úgy sült el, ahogy akartam. Itt a blogban sem szoktam reklámozni, hogy kit lepek meg ezzel-azzal csak úgy, huncutságból, mert minek reklámozzam, az ajándékaim szép csendben eljutnak a leendő tulajdonosaikhoz, ők örülnek, én örülök és kész. Most csak azért teszek kivételt az egyik akciómmal, mert csúnya-csúnya előítélettel a szememben pillantottam Az Eladófiúra, és tudjátok meg ti is, hogy akár egy eladófiúnak is fontos lehet a dínó, bizony. Hogy miről van szó? Az történt, hogy valamikor sétálni mentünk ő, aki férfimmel és a sarjunkkal és betévedtünk egy boltba, semmi szándékosság nem volt a dologban, nem terveztem, hogy bemegyünk, amikor a bolt közelébe értünk, éreztem, hogy ide be kell néznünk, legalábbis nekem mindenféleképpen. S lőn, benéztünk. A gyerekágyneműnél rögtön kiszúrtam egy dínós párnahuzatot és rámarkoltam, hogy ez nekem kell, mert ha dínó, akkor dorw, aki imádja a dínókat, persze csak a fia miatt (persze!), gondoltam, meglepem vele. Még jó, hogy tudom, kire lehet számítani blogilag és nemblogilag, úgyhogy Elf és a párja megsúgta nekem dorw címét, ami sarkalatos pont, ha az ember mindenféle ajándékokat és kedves leveleket küldözget ide-oda. A párnahuzatnak nagyon örültek, de sajnos azt is meg kellett mondanom teljesen őszintén, hogy takaróhuzat nincs. És itt jön a képbe Az Eladófiú, ugyanis merészen kitaláltam, hogy sok párnahuzatból pompás takaróhuzatot lehet varrni, tényleg csak egy kis kreativitás kell hozzá. Magamra kötöttem az egy szem gyerekemet és elvágtáztam a boltba, már amennyire sokkilónyi gyerekkel vágtázni lehet. Két lány állt a kasszánál, egy srác kísérgette a vásárlókat. A lányokat támadtam meg a kedves mosolyommal, hogy dínós párnahuzat, ugye, van még? Valahová a hátam mögé mutattak, hogy ja, arrafelé. Jó, végül is ez is több a semminél, simán letagadhatták volna. Kettőt találtam itt-ott a polcokon, kettőt talált nekem Az Eladósrác. Másfél méter magas kosarakban sorakoztak a párnahuzatok, ezekhez a hordozókendős gyerekkel nem tudtam lehajolni, hogy egyesével végignyálazzam őket, az utolsó darabokhoz konkrétan le kellett volna feküdni a földre. Ezen a ponton kértem segítséget a kasszás lányoktól, hogy a barátnőmet és a kisfiát szeretném meglepni és hogy ez nagyon fontos és hogy behajolnának-e. A kasszás lányok csak néztek egymásra, aztán néztek Az Eladósrácra, akire én is ránéztem, és úgy láttam, nem hozza lázba, hogy dínós párnahuzatot vadásszon a kismillió egyéb párnahuzat között, és már épp azon kezdtem filózni, hogy egy vásárlótól kérek segítséget, amikor Az Eladósrác bólintott és megindult a kosarak felé. Nem nézett túl szépen, le mertem volna fogadni, hogy kétszer beletúr az egyik kosárba és közli velem, nincs több dínós párnahuzat. Tévedtem. Nagyon durván. Az Eladósrác valóban végignézte az összes kosarat... és talált még egy huzatot. Úgy tűnt, ennyi dínót sikerült összeszedni, ezzel a hárommal indultam a kasszához, már épp fizettem, amikor utánam kiabált a srác, hogy vanmégegy!, vanmégegy!, vanmégegy! és rohant hozzám, kezében a dínós párnahuzattal. Ennyit az előítéleteimről. Az még érdekes volt, hogy az egyik kasszás csaj mindenáron párnákat akart vetetni velem a huzatokba, és miután elárultam, hogy takaróhuzat lesz a párnahuzatokból, teljesen ledöbbent, láttam rajta, hogy annyi érzéke van a kreativitáshoz, mint Mike Tysonnak a csipkeveréshez. Bocsánat, már megint előítéletes vagyok, lehet, hogy Mike Tyson esténként csipkét ver a kandallója mellett üldögélve, ki tudja.      

Majdnem hörcsög

Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekünk is van hörcsögös játékunk, csak a miénk olyan hörcsög, ami valójában hal, és miután az előző bejegyzés kapcsán mazsoláztam kicsit a hörcsögcuccok között, elárulom azt is, hogy a mi játékunk eléggé fapados, nem aknáztuk ki a benne rejlő lehetőségeket, de könnyen fel lehet fejleszteni. Erről van szó, mutatom:

Tényleg az, aminek látszik: fürdőszobatükör. A földhözragadtabb olvasóknak segítek, ez egy üvegmatrica akvárium. (Mondtam, hogy fapados. Nagyobb akváriumért katt a képre.) Talán két éve ilyen, nem emlékszem pontosan, arra viszont igen, hogy ő, aki férfim kezdetben nem szavazott bizalmat a kreatív énemnek, pedig engem nagyon zavart a üresség, olyan lehangoló tökszimpla tükör előtt fésülködni, nem? Ő, aki férfim szívén aztán megrepedt a jég, ugyanis halban ez a tűzhal a kedvence, én meg üvegmatricából elkészítettem neki egy igazi lionfish-t, azt az oroszlánfejűt balra, és rányomtam a tükörre. (Soha nem állítottam, hogy nem vagyunk infantilisek.) Az oroszlánhal sokáig egyedül árválkodott, tükörtársakat csak később kapott, amikor eldöntöttük, hogy üvegmatrica akváriumunk lesz. Első körben élő állatot szerettünk volna, de olyan kiszerelésben, hogy ne pisilje össze a lakást, ha túlórázunk, meg hogy ne kelljen sétáltatni reggel hatkor a derékig érő hóban. Őszintén megvallottuk egymásnak, utáljuk a kisméretű szőrös izéket, a madárféléket szintén, így egyedüli lehetőségként a teknős és a hal maradt, ezek azonban nem rajonganak az ad poci táplálásért, ami nálunk például a növények esetében azért elő szokott fordulni. (Arra büszke vagyok, hogy a kisebb-nagyobb krízishelyzetek ellenére a minirózsám hét hónapja életben van. Azt akartam írni, hogy él és virul, de ez utóbbit erős túlzásnak éreztem.) Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy oké, döglött élettelen háziállat való nekünk, és ha már ott az a magányos oroszlánhal a tükrön, kapjon szomszédhalakat, kavicsokat, zöldeket, korallokat (jó, hát nem én vagyok a korallfestés istenasszonya, az tény, de legalább szép pirosas-sárgás színt kevertem ki), persze úgy, hogy az alfahím jellege megmaradjon. Harminc kavics egyedi megfestése után volt egy kis holtpontom, ahol azzal biztattam magam, hogy sokkal szöszölősebb meló lenne, ha ezernyi fűszál között ugrabugráló nyulakat álmodunk meg magunknak. S lőn, megszületett az üvegmatrica akvárium, reggelente eme kis színes játszótér előtt dörzsöljük ki a csipát a szemünkből.  

Mindig belefutok, úgyhogy most már írok róla

Azért szeretek anya lenni (többek között), mert olyan játékot is nyugodt szívvel megvehetek a fiamnak ('úgyis legalább hárman játszunk vele', szól az indoklás), ami nekem anno a gyerekkoromban kimaradt (például a bábfigurák, bár úgy tűnik, fel lehet nőni bábozás nélkül is), vagy amit imádtam, de legálisan csak bizonyos életkorig szöszölhettem el vele (például a legó), mondjuk, ő, aki férfimet nem zavarta volna, ha az udvarlás (nevezzük inkább így, zsengekorúak is olvasnak) kellős közepén legóautó áll a térdébe, nagy rajongója a legónak. Valószínűnek tartom, hogy a következő évek karácsonyai korai lefektetéssel végződnek a ded számára, a szülők meg rávetik magukat a legújabb játékaira és csillogó szemekkel várat építenek a fa alatt vagy vonatsíneket rakosgatnak a nappali bútorai köré.

Mostanában sok időt töltök játékboltokban, mert olyan alapdolgot keresek a gyereknek, hogy csörgő, súlyra-formára babakézbe való, a kismillió csilivili fejlesztőizé nélkül, és állandóan belefutok A Hörcsögbe. Nagy és dagi, úgyhogy tengerimalacnak néztem, de a Hamster/hamster németül, angolul és franciául is hörcsög, szóval, hörcsög, gigahörcsög, mint a Nugget, aki kész (elemmel működő) személyiség, naphosszat álmodozik és lepkére vadászik. És nem Nugget az egyetlen ilyen gigahörcsög, csomó van belőlük. Igazi gyerekmágnes játék, rengeteg kiegészítővel, akár egy egész Zhu Zhu város felépíthető, csak bírja a pénztárca. Ha Nugget úgy dönt, hagyja a fenébe a lepkéket és csajos napot tart, magára kapja a legcsinosabb fűszoknyáját, beugrik egy kis fazonigazításra a szépségszalonba (hajszőrszárítós!), majd a hörcsögbarinőkkel megnéznek valami hörcsöglovestory-t az autósmoziban, aztán szénhidráttúráznak a pizzériában. Persze előfordulhat, hogy ez a szőrös és cuki megadög egy szép napon megkattan attól, hogy a sok bezabált pizza miatt nem megy fel a seggére a kedvenc fűszoknyája és randalírozni kezd Zhu Zhu városban, nos, ebben az esetben irány a sitt, ahol mondjuk megvigasztalja egy jóképű rendőrhörcsög és a kis Pumpkinnal (meg a hörcsögcumisüveggel és -hordozóval vagy hörcsögbabakocsival) együtt boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Személyes kedvencem az oldalkocsis ZhuZhumobil.   

El tudom képzelni, hogy egyes szülők lelkesen rábólintanak a gigahörcsögre, hiszen az a legjobb benne, hogy nem él, ergo egyrészt a gyerek kedvére nyúzhatja, nem ül rá, nem simogatja halálra estébé, másrészt éjszaka nem szökik ki a kis hörcsöglakból, így anyu nem kap idegösszeomlást a lakásban szabadon kószáló jószágtól, apu pedig nem tölti hörcsögvadászattal a vasárnap hajnalt.  

A hölgy egy kissé...

Nem mondhatom, hogy mindenféle szemétláda, pszichopata és elbénázott clafoutis után megnyugodtak itthon a kedélyek, ugyanis beköltözött hozzánk A Fenevad. Jó, csak nyolccentis fenevad és alig öt percig időzött nálunk, de akkor is, jobban örültem volna egy pillangónak. A barna üveg sokat tompít a fenevadságán (nagyban is kérheted, katt rá):

Üveg nélkül vágódott be a hálószobába, a kis barna tálkát ő, aki férfim borította rá, hogy mindenféle nyomorgatás nélkül visszadobhassa az éjszakába. Az üveget nem hajította utána. Én csak a koppanást hallottam és nagyon reméltem, hogy nem King Kong zuhant be a sokadik emeletre. Nem rajongok az ilyen koppanásokért, mindig arról szól a történet, hogy valami élőlény berepülő pilótásat játszik a haverjaival, rám a frászt hozza, ő, aki férfim azonban lelkesen nézegeti a természet gyermekét és mindent megtesz annak érdekében, hogy az ámokalient élve juttassa ki a lakásunkból. Három méterről is hallottam a koppanást, úgyhogy nagyon bölcsen az elkerülő magatartásra szavaztam, aztán majdnem bátrabb lettem, amikor meghallottam ő, aki férfim nevetését. Miután megosztotta velem azt az infót, hogy a pohárba nem fér bele a koppanó izé, valami nagyobb kell a befogásához, maradtam a seggemen, fedezékben. Nem szeretem, ha valami kicsi, kintről jön, nemaranyos és elbújik előlem a szekrény alá. (Ha még szőrös is, garantált az undor.) Nem vagyok entomológus alkat, na. Ő, aki férfimben becsülöm, hogy nem gyilkolja le ezeket a repülő dolgokat, ebből a szempontból nagyon buddhista, ha rajtam és a női hisztériás beütésemen múlik, simán rádobom a fenevadra az Ókori keleti történeti chrestomathiát, Plutarkhosztól a Párhuzamos életrajzok első kötetét és a Phonetik und Phonologie des Deutschen c. jegyzetemet, jó vastag mind, talán nem éli túl a bombázást, bár lehet, kicsit túlbiztosítom magam. (Sikoltozni viszont nem szoktam, nem is tudok, a csendben rettegők táborát erősítem, max. ő, aki férfimnek kiabálok, hogy jöjjön gyorsan, mentsen meg - már ha otthon van.) Ezeket ott tárolom az ágyam mellett, és nem azért, mert ilyesmivel ringatom álomba az elmémet, azok az egyetmi idők elmúltak - az éjjeli lámpámat polcoltam alá velük, amíg találok egy megfelelő méretű kisszekrényt az ágy mellé. Mielőtt még valaki a szívéhez kapna, hogy könyveket hajigálok ide-oda, hadd nyugtassam meg az érzékeny lelkét, hogy a fentiek nem igazi könyvek, pusztán újrapapírra fénymásolt és saját kézzel lefűzött jegyzetek. Soha nem tudnék olyan vadállat lenni, hogy pl. a Régimódi történet borítóját kenjem össze ilyen-olyan dögök testnedveivel. A vérengzéstől egyedül az tart vissza, ha a falra telepszik valami betolakodó: sárga falon elvből nem mázolok szét semmit, inkább elviselem, hogy negyvennyolc szúnyog (megszámoltam) ott kéjeleg az étkező falain, rágerjedve a levendulás-citromos levegőre. Levendula és citrom illóolajjal próbáltunk szúnyogot űzni, hátha nem bírják ezt a kombinációt. Nos, imádják, méghozzá annyira, hogy csípni is elfelejtenek a nagy bódulatban. Szipus szúnyogok.   

Paul keményebb, mint Chuck Norris

Van ez a mizéria a sztárpolippal, Paullal, hallom a hírekben, hogy a német drukkerek életveszélyesen megfenyegették a puhatestűt, ugyanis a német-spanyol meccs előtt a német dobozból zabálta ki a kagylót, ez pedig német vereséget jelent a jósállat nyelvén - s lőn, ki is kapott a német csapat. Fogalmam sincs, mi alapján választ ez a rusnya jószág, én spec a véletlenre tippelek, nem gondolom, hogy a delphoi jósda valamelyik nagyágyúja született újjá a sokkarúban, viszont ott az eddig 100%-os találati arány, ami sokak számára több puszta véletlennél. Ez a halálosan megfenyegették a jóspolipot sztori nagyon vicces, főleg ha olyasmit olvasok, hogy Paul németországi gondozója, Oliver Walenciak szerint (...) a nyolckarú jóst nem kell félteni: "Nem egy ijedős fajta, és mi is azért vagyunk itt, hogy megvédjük. Túl fogja élni a világbajnokságot." Előttem van, ahogy a gondozó búvárcuccot ölt, aggodalomtól megnyúlt arccal beúszik Paulhoz, félrevonja egy sarokba és elbugyborékolja neki (mint férfi a férfinak), hogy figyi, Paul, az a helyzet, hogy veszélyben vagy. A németek tyúkszemére tapostál... izé... tenyereltél mind a nyolc karoddal. Ezek ki akarnak nyírni téged, jégen akarnak látni vagy faszénen, olívával és oregánóval a testeden. Ne aggódj, ha levágott lófejet találsz a hínárok között, nincs gáz, az az olasz maffia, rossz helyre címezték a fenyegetést, a németek sörrel és kolbásszal tálalnak. Megvédünk, jönnek a feketébe öltözött, maszkfejű kommandós srácok és éjjel-nappal itt fognak őrködni az akváriumod mellett, de ha akarod, te is kapsz fegyvert, mind a nyolc karodba egy-egy kést vagy uzit, meg golyóálló mellényt a kis puha testedre, vagy szerződtetünk egy hasonmást, mint amilyen a Michael Jacksonnak is volt, persze neked nem jackósat, hanem poliposat. Paul azonban nem szarja össze magát a félelelmtől (natürlich), mert a gondozó szerint nem egy ijedős fajta, érted. Polip létére fasza gyerek, nyugalom, mein Kamerad, nyugalom, így reagál Olivernek, sehol egy pánikgyűrte ránc a lábasfején, meg se rezzen, ha a tudomására jut, hogy az életére akarnak törni, teszem azt, a karjairól egyesével vágják le a tapadókorongjait vagy belepisilnek a vizébe. Feltételezem, pszichomókusok trenírozzák, hogy kötélidegekkel fogadja azt is, ha a látogatók valamelyik Michelin csillagos étterem konyhájában feltrancsírozott poliptársairól készült képeket lobogtatnak az akváriuma előtt. Kíváncsi vagyok, mikor fog Paul tarotkártyából, kávézaccból és a szent hínár leveleinek susogásából jósolni.        

Már megint macskák

Úgy tűnhet, hogy imádom a macskákat, pedig nem, mármint úgy általában nem. Gyerekkoromban nyaranta néhány hetes kismacskákat dögönyöztem a nagyszüleimék telkén (mindig volt aprójószág, valahogy lezsírozták az anyamacskával, hogy pont akkor kölykezzen, amikor náluk nyaralok), de azok elfértek a tenyeremben, hihetetlenül puhák és aranyosak voltak. Az anyjukkal szemben tartottam a távolságot, soha nem simogattam meg, más felnőtt példányt sem, és képtelen lennék macskát tartani, mert rátelepedik ágyra-asztalra, nálam ez kívül esik a tolerálható tartományon. A fából faragott macskákba viszont pillanatok alatt bele tudok szeretni, meg Rosina Wachtmeister macskáiba is, nyilván az a kulcs, hogy nem élnek. A Rayher szalvétái között bukkantam R.W. macskáira, áldassék a Rayher neve örökkön-örökké. Jól kitaláltam, hogy az előszoba egyik üres falára alkotok belőlük valami képféleséget. A fa-, gipsz- és papírmasékereteket aranyárban mérik, egyébként sem volt kedvem a hagyományos megoldásokhoz, úgyhogy a papírboltban vettem szalagos irományfedelet (ezt a net dobta némi keresés után, én karton irattartónak mondtam volna, fogalmam sincs, van-e ennél normálisabb neve az irodai szlengben), így festékkel, ragasztóval, feláldozott mosogatószivaccsal és fogpiszkálókkal együtt durván kétszáz forintból hoztam ki egy képet. A kartonnal pankrációztam kicsit, mert csak a sniccernek adta meg magát. Nem a mezei barkácssniccerrel operáltam, hanem a szőnyegvágóval, ami maga a megtestesült brutalitás. Sikerült túlélnem a vágást és a festést is, a képek meg ilyenek lettek (nagyobbért katt rá): 

 A csálé érzet abból ered, hogy akasztásra terveztem őket, nem kitámasztásra, az előszobában viszont nincs elég fény ahhoz, hogy látni lehessen a kevésbé erőteljes színeket is. A keretek színvilága nyolc-kilenc színből  áll, ezeket festettem, tunkoltam, vizeztem, karcoltam - néhány órára összejött a flow-élmény. 

P.S.: Fájó szívvel számoltam ki, hogy R.W. honlapján cirka hétezer pénzért árulják a macskamintás nagybögréket. Azt hiszem, inkább pingálok magamnak egyet, és kacérkodom azzal a gondolattal is, hogy trikóra festem / dekupázsolom egy-két szimpatikus macskáját.    

Arról, hogy a nők jobb pecások

A Spektrumon a szulák és a teknősök udvarlási szokásai között bemutatták a női-férfi udvarló gesztusokat is, mármint nem úgy, hogy például Pedro, a Costa Rica-i henteslegény szerelmet vall egy nőstény teknősnek a tengerparti naplementében vagy ilyesmi, hanem pár percben megemlítették a női és a férfi udvarlás főbb jellemzőit. Az átkötés (szula-ember-teknős) kicsit meredek, de biztos tudta a szerkesztő, mit csinál - vagy  seggrészegen összevágott két különböző műsort. 

Az a tény, hogy a nő sokkal tapasztaltabb és rafináltabb az udvarló gesztusok alkalmazásában, nem lepett meg (magam is nő lennék vagy mi), az azonban igen, hogy a nő egy óra alatt akár nyolcvan (!) ilyen gesztust vet be a kiszemelt férfi meghódítására, bájos mosolyt, nyakmutogatást, hajbirizgálást, szempillarebegtetést, lábkeresztezést és egyebet. Saját tapasztalat is, hogy sok férfi alig ismeri fel ezeket a jelzéseket (nehezen fordítanak női nyelvből férfira, itt is), illetve a saját eszköztáruk korántsem ilyen gazdag, és kb. harmadennyi udvarló gesztust alkalmaznak egy óra alatt, ha jól emlékszem. Allan Pease írja a Testbeszéd c. könyvében, hogy "Ha udvarlási szertartásokra kerül sor, a legtöbb férfi olyan hatékonynak tűnik, mint az a valaki, aki úgy akar halászni, hogy folyóban állva furkósbottal üt a halak fejére." Na igen, a nők általában jobb pecások, azt gondolom. A gesztusok egyik része ösztönös náluk, másik része tanult (és adott esetben mesteri szintre fejlesztett), viszont mindkettőt jobban használják, mint a férfiak, nem véletlenül mondják azt, hogy valójában a nő választ, a férfi meg hagyja, hogy kiválasszák. Egyébként érdekes, hogy a pasi egyik egyik jellegzetes udvarló gesztusa az, amikor széles terpeszben ül, közszemlére téve és mintegy felkínálva a legérzékenyebb testrészét, holott szerintem ez alapjában véve egy kiszolgáltatott helyzet, bármikor landolhat az ölében valami kártékony, mondjuk, egy női cipő tűsarka. (Lelki füleimmel hallottam ám a hímnemű olvasók felszisszenését.)

A műsorban mutatták az is, hogy teknőséknél az udvarlás sokban hasonlít a verekedéshez, a teknősfiú agresszíven lökdösi-taszigálja a teknőslányt, állítólag csóri páncélos csajnak ez kell ahhoz, hogy beinduljon az ovulációja. Ilyenkor örülök, hogy emberlány vagyok és annak is, hogy a peteérésem nem attól függ, ő, aki férfim hátba vág-e pl. a palacsintasütővel vagy sem.

Lepkesors

Már vagy tíz perce erőlködik itt az ablak előtt egy lepke, teljesen felizgatta az asztali lámpám fénye, makacsul rohamozza az ablakot, teper egy kicsit, aztán feladja, elvonul erőt gyűjteni, aztán megint teper, aztán megint erőt gyűjt, így megy ez tíz perce, baromi elszánt a kis hülye, pedig sejthetné, hogy bazinagy orgazmus helyett ráég az energiatakarékos izzóra vagy a forró lámpabúrára, ugyanazt a kört futja újra meg újra, nem próbál más szögből áttörni az ablakon, persze nem mintha sikerülne, és valahogy ez annyira emberi, ez az izzadságszagú küzdelem, ez a hiábavaló kínlódás. 

Megmentem a lepke életét: nem nyitom ki az ablakot. Utálni fog érte.

Ridegtartás

(Anyu, ezt inkább ne olvasd el.)

Reménytelen eset vagyok, mármint ami a Szansza Verát illeti. Hivatalosan sansevieria, de most hagyjuk a puccos nevet és szimplán Sz. Veraként fusson főhősünk. Sz. Vera nem szeret engem és én sem szeretem őt, azt hiszem, már az általános iskola folyosóin sem szerettem. Például a hibiszkusz vagy a fikusz növény a javából, ezekkel a fegyelmezett, égbe törő, kézbőrt véresre karcoló levelekkel azonban soha nem tudtam megbarátkozni. Anno az albérletbe kaptam néhányat anyutól, mert Sz. Vera igénytelen, ergo nálam is életben marad. (Köszi, anyu!) A locsolással nem volt gond, tényleg igénytelenek sajnos. Ha ritkán és kelletlenül is, azért csak megitattam az egyenpéldányokat. Az idegek harca ott ért véget, hogy az összes Sz. Verát formára igazítottam, a legkegyetlenebbül vágó levelek lenyisszantásával új fazont dizájnoltam nekik. Pusztán önvédelemből. Barbárságom azonban darabokra törte a sok Sz. Vera növénylelkét, elsárgulva, megfonnyadva tértek meg az örök vadászvirágmezőkre. Ennyit arról, hogy Chuck Norrisnál is szívósabbak. A növényeket persze sajnáltam, mert valahol érző szívem van. (Hol is?) Úgy képzelem, hogy a feng shui szakértők legszívesebben betiltanák az Sz. Verát, mert megrekeszti az... ööö... izééé... életenergia áramlását vagy mit. Én spec szívesen lemondtam volna a második kör Sz. Veráról, mert az életenergia vagy mi igen kedves számomra, anyu azonban újabb Sz. Verákat ajándékozott nekem. Igaz, kevesebbet - de jóval nagyobb kaspókban. Megadtam magam a sorsomnak, a költözésnél jöttek velünk az Sz. Verák is és egyből kikerültek az új erkélyre, a fal mellé. Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom az elődök elsárgulása miatt, meg anyut sem akartam megrémiszteni azzal, hogy olyan lányt szült a világra, aki a legigénytelenebb zöldeket sem tudja életben tartani, úgyhogy kicsit rendszeresebben locsoltam őket, plusz nem nyirbáltam meg egyik Sz. Vera leveleit sem - nagy önuralomról téve tanúbizonyságot. Bár nem kedveltem őket, gondoskodtam róluk. (Egy jellem vagyok, na.) Az erkélyen nagyon szerették a nyarat és az őszt. Talán a telet is. Az enyhe telet. A fagyot és a havat már nem. Sokszor eszembe jutott, hogy be kellene hozni Sz. Verákat az erkélyről, mert itt a tél, viszont egy ideig nem tudtam őket hová tenni és amíg a helyprobléma megoldásán dolgoztam, el-elfelejtettem, hogy többek között az Sz. Verák miatt kell a hely. Az elfelejtés azért fordulhatott elő, mert ha az ablakon keresztül kinéztem az erkélyre, nem láttam a földön szobrozó növényeket, annyira nem magasak. Télen meg nem szoktam sokat nyitogatni az erkélyajtót. Amikor egyszer aztán mégis szélesre tártam azt a bizonyos erkélyajtót, hogy behozzam az egyik üres balkonládát őrző és nagy hirtelenséggel behavazott bárányomat, meglepve tapasztaltam, hogy az Sz. Verák lekonyultak - végleg. Jé..., így én. Meg úgy is, hogy fuck, ezeket be kellett volna vinni a lakásba... Ühhüm.

(Anyu, ha mégis elolvastad, felejtsd el. Gyorsan! És nem kérek több Sz. Verát! Inkább legyen művirág!)

P.S.: A bárányom viszont igazi túlélő. Majdnem olyan, mintha egy igluból kukucskálna ki vigyorogva. Hóbagolybárány.

Világjárós szombat

Hullafáradtak vagyunk, ő, aki férfim meg én, ami nem csoda, hiszen egy nap alatt jártuk meg a Budapest-Korfu-London-Budapest távot. Nem, nem igaziból, csak szimuláltuk a repülőutat, sajnos. Történt, hogy ő, aki férfimet idén is élménnyel leptem meg a szülinapján. Persze mellettem minden egyes perc élményszámba megy, szóval, nem kellene különösebben törnöm magam, a jeles napokon azonban szeretem nem hétköznapi ajándékokkal elbűvölni ő, aki férfimet. Így esett, hogy némi netes kutatómunka után rábukkantam a feldobox.hu-ra és kicsi szívem megvidámodott vala az ajándékötletek olvastán. Ő, aki férfim előző életében pilóta lehetett vagy búvár, ez utóbbiról majd később, most csak annyit, hogy ő, aki férfim imád repülni és a repülőknek is nagy barátja, ezért igyekszem olyasmivel meglepni, aminek köze van a repüléshez. (Nem, drogot nem kap.) Volt olyan elvadult és naiv ötletem, hogy például a helikopteres városnézés vagy a Besenyeivel egy kör milyen klassz lenne, ami tényleg tök szuper meg minden, csak aranyárban mérik, most már ezt is tudom. Úgyhogy maradt a szimulátor, nagy sikert arattam ezzel is.
A HighFly egészen a világ végén található, bár lehet, hogy egy kicsit még messzebb is, kihalt gyártelep, süvítő szél és ilyesmi, pont az a terep, ahol a filmekben autós üldözés és lövöldözés zaljik, vagy magányos nő menekül valami elmebeteg elől. Kis tévelygés után ügyesen betaláltunk a szimulátor központba, örömmel láttam, hogy sehol egy utcai harc, sehol egy pszichopata, nagyon is kedves srác fogadott minket, lehengerlő stílussal és humorral. Ő, aki férfim pillanatok alatt vérbeli pilótává vedlett át, nem kis büszkeséggel láttam, hogy a fiú információi nyomán úgy kezelte a kismillió világító bizbaszt, mintha itthon is állandóan ilyeneket kapcsolgatna. Ami engem illet, rögtön az első infónál elvesztettem a fonalat, ez cirka az ülésmagasság beállítása volt, ezért inkább a fényképező légiutaskísérő szerepét öltöttem magamra, ebben szerintem nagyot domborítottam.
Ő, aki férfim először budapesti városnézésre indult, egyik hídnak sem ment neki, meg a Dunába sem zuhant bele, a fiú meg is lepődött, milyen profin vezeti a Boeinget, már csak a Besenyei-féle flikkflakkok hiányoztak. Aztán elrepültünk Korfura, hogy megnézzük azt a hidat, ahol nyáron a sok nyomi turistával együtt ücsörögtünk a tenger közepén és a le- és felszálló repülőket lestük baromi közelről, közvetlenül a fejünk fölött zúgtak el, szinte úgy tűnt, megérintjük őket, félelmetes-izgalmas volt. Nagyon vigyorogtunk a pilótafülkében, amikor feltűnt Pontikonissi, az Egér-sziget, ahová romantikusan áthajóztunk. Ő, aki férfim ügyesen landolt a leszállópályán, ez az egyik legnehezebb terep repülős berkekben, ezért ő, aki férfimen kívül ide csak az igazán profi pilóták repülhetnek. A fényképező légiutaskísérő szerepe mellett magamra vállaltam az éljenző-tapsoló utas szerepét is, hálás közönség vagyok, na.
A szimulátoros srác a végén éjszakai londoni városnézésre invitált minket, ő, aki férfim ezt az akadályt is jól vette, nem ment neki sem a Big Ben-nek, sem a Towernek, Ferihegyen meg úgy tette le a gépet, mintha egész életében Boeinget vezetett volna. Jó érzés tudni, hogy ha egyszer Boeinggel kell menekülnünk valahová, számíthatok rá.
Repülés után kicsit visszajöttünk a világvégéről, hogy cápákat nézegessünk a Tropicariumban, ha már úgyis arra jártunk. (Ez persze erős túlzás, de ha már úgyis épp világgá mentünk, belefért.) Ő, aki férfimtől kaptam fehérhasú zöldbékás gumicukrot és füstölőt meg bergamott illóolajat, mert ezek nélkülözhetetlen kellékei a cápanézősdinek, legalábbis szerintem, a tudományos megalapozáson még dolgozom. A Tropicarium érdekes hely, van egyfajta hangulata és tényleg ott úsznak a cápák tőlem tíz centire vagy ötre, nem tudom, mennyire vastag az üveg. Ő, aki férfim itt is nagyon lelkesedett, szóval, nem zárom ki, hogy valami búvárvénája is van, talán Búvár Kund az egyik őse . Csótányokat meg pókokat meg ilyesmi gusztustalan izéket is láttunk, de ha lehet, beszéljünk inkább az elefántokról, azok aranyosak. Mivel álmos vagyok, itt most átváltok képes blogba, jöjjön néhány tropicariumos pillanat, a hangulat kedvéért, az egyik képen épp zaklatok egy fehér valamit:



Összességében jó kis nap volt a szombati és már tudom is, mit kérek karácsonyra: egy pár új lábat, mert a mostanit tövig jártam.

P.S.1: A HighFly-t és a Tropicariumot ajánlom nagyon. (Ingyenreklám, igen, de nem fogok megsértődni, ha valahogy meghálálják. Ööö... köszönöm, cápát azért nem kérek a fürdőkádba.)
P.S.2: Katt a képekre, ha nagyban és el akarod olvasni a megjegyzéseket is. (Mindegyikre firkáltam fent-lent. Na jó, az egyikre nem.)
P.S.3: A blogspot képszerkesztője szar.

Volt egy szivárványszínű szélforgóm

A szivárványszínű szélforgóm a mélybe vetette magát az erkélyről. A lehetséges okokat még kutatja egyszemélyes vizsgálóbizottságom. Reggel a korláton áthajolván láttam szivárványlani ott lenn valahol, csak munkába menet elfelejtettem kitérőt tenni a rózsabokrok közé, délután meg már nem volt miért konkurenciát teremtenem a cukorradíros karcolásaimnak: Valaki magával vitte a szivárványszínű szélforgómat. Bár sajnálom nagyon, légy vele boldog, kedves Valaki, neked is forogjon vidáman a nyári napsütésben. Azért viszont kimondottan haragszom, hogy valami vérszomszéd vérgalamb vagy vérveréb letépte a virágládát őrző hungarocell madaram fél hasfalát és az egyik szárnyát, szinte nincs is jobb oldala szegénynek. Hát madár az ilyen hungarocellzabáló?

Pirannnya és aranyhal

Alig hagyja el a száját az apuuu, vegyél fel, a hórihorgas, vékonydongájú srác már emeli is nyakába a tejfölszőke kislányt, derekánál fogja, tartja erősen, nyeszlett karján megfeszül az izom a hús, ez milyen halacska, kérdi a kicsik éhes kíváncsiságával a lányka, addig időznek minden egyes akváriumnál, amíg apja el nem mondja, hogy ez piranha pirannnya, kicsim, az meg aranyhal, szívem, és apu, az ott milyen hal, faggatózik tovább csillogó szemekkel a négyévkörüli, már a második sort nézik, és apunak füllel hallhatóan teljesen mindegy, hogy foltos vagy csíkos vagy pöttyös, kicsi vagy nagy, az összes hal pirannnya vagy aranyhal, a legutolsó meg a nem tudom, én pedig ismeretlenül is csodálom a türelméért és a lazaságáért.

Erős a gyanúm, hogy ha majd gyerekünk lesz, be kell szereznem a nagy hal-, madár- és tökömtudjamégmilyenhatározót - vagy minden madárfélére határozottan rámondom, hogy csirkególyagalamb, például.

Az a helyzet, hogy pisilni sem hagynak és mindenhol ott figyel A Kolléga Szeme

Volt már olyan, hogy épp pisiltem a vécén, amikor az egyik kolléganőm beszólt, hogy csibike, itt vagy?, persze, nem csibikézett, hanem a keresztnevemet kurjantotta bele a kisdolognak köszönhető pár perces, jól megérdemelt nyugalom kellős közepébe és nekiállt kérdezni-mondani. Haragudtam kicsit, mert nem vagyok olyan fontos ember, hogy pisilni se mehessek el, két percet kibír a legsürgősebb kérdés is, meg zokon vettem a keresztnevem hosszanti verzióját, mert hiába mondják szépnek és hiába fogadtam el, nem illik hozzám, ráadásul mindig szegény nagypapámat juttatja eszembe, ha rossz fát tettem a tűzre, a teljes keresztnevemmel vezette be az aktuális büntetés kinyilatkoztatását. A Szem ráadásul nemcsak a vécén figyel, a színházban is. Csütörtökön az egyik céges mél váratlanul arról érdeklődött, hogy tetszett tegnap a darab. Kistányérnyi szemeket meresztettem a középkék, Arial 10-esben megfogalmazott kérdésre. Sejthettem volna, hogy ha pont a színházban pont előttem ült pont az a lány, aki pont aznap pont a menzán pont előttem állt a sorban és pont nem kollégám, belefuthatok egy kollégába is. Felhívtam H.-t, elcsevegtünk a darabról, kiderült, hogy csak ő látott engem, messziről, illetve minket, kezdés előtt öt perccel épp siettünk a helyünkre, meg is jegyezte, hogy milyen szépek vagyunk, és hibátlan ruhaleírást adott rólam, és ugye tényleg egy magas, sötét hajú fiatalemberrel voltam. Igen, fiatal, bár idősebb nálam a párommal, vallottam be, remélem, emiatt nem égetnek meg máglyán, de nem elégedett meg ennyivel, csak rákérdezett, hogy a párom mit jelent, férjem-é vagy sem, én meg fanyarul vigyorogtam bele a telefonba, hogy fene a kíváncsi mindenedet, mi közöd hozzá, hogy ki ő nekem, mi a rákért nem elég a párom, morogtam magamban, aztán mondtam neki, hogy nem, nem a férjem, még, mondjuk, ezt az egy szót nem tettem hozzá, információból is megárt a sok. A színházról egyébként most az is beugrott, hogy nagy sietésünk közben láttunk egy lobogó hajú óriást a Thália előtt, két darab, háztömbnyi nagy fekete kutya caplatott mellette - és egy darab fekete macska. Először kóbor ciccnek véltük, igazán bátor kóbor ciccnek, néhány lépés után azonban kiderült, hogy Citromnak hívják és az ebekkel együtt őt is sétáltatja az óriás.

Augusztusban történt III.

A régi lakás erkélyén életemben először összefutottam a kacsafarkú szenderrel. Nem, ő nem az exszomszéd, aki stikában átmászott hozzám, bár meglehet, a kacsafarok tökéletesen jellemzi a kisgatyájában körvonalazódó szervét, ki tudja. Az ominózus találkozásig nem sejtettem, hogy létezik a kacsafarkú szender, aki lepke, mondjuk, az nem jelent semmit, hogy mi mindenről nincs sejtésem, mondom is néha ő, aki férfimnek, hogy én valójában egy teljesen ártatlan leányzó vagyok, rebegtetem is hozzá a szempillámat, hátha, de ezt valamiért évek óta nem hiszi el nekem és csak nevet meg cöccög meg ilyenek. Ő, aki férfim egyébként többször is lefotózta a kacsafarkú szendert, épp dézsmálta az erkélyen gyanútlanul illatozó virágokat, mármint a szender, nem ő, aki férfim. A becsületes nevét akkor még nem tudtuk, ráadásul mivel eszméletlen gyorsan repked, eleve csak annyit láttunk belőle, hogy a hosszú nyelvével végigmegy a számára szimpatikus virágfejeken, viszont lelkesen asszisztáltunk a kissé erotikus színezetű nektározásához. Ő, aki férfim nem sokkal később belebotlott az egyik fórumon, valaki épp képeket töltött fel róla mutatóban, onnantól volt a birtukunkban a tudás, hogy ez a szupergyorsan repkedő, nyelves izé a kacsafarkú szender, szépjónapot. Tavaly nyáron többször is lakmározott az erkélyen, visszatérő vendégként üdvözöltük és megpróbáltuk lefotózni, de baromira nem állt meg egy pillanatra sem, egyre csak verdesett a kis szárnyaival, aztán elhúzott a messzeségbe. Hol jött, hol nem, tisztára olyan, mint a tengerész: Tudod, hogy eljön hozzád, csak azt nem, pontosan mikor. Amikor elköltöztünk, nem hagytunk neki üzenetet az erkélyen, egyszer a kikötő is útra kelhet, van ilyen. Gondolom, zsigerig döbbent, hogy no balkonláda, no nektáros virágfej, no vakuvillanások - vége a sztárszenderségnek. Néha-néha eszembe jutott az új erkélyemen az új virágokat öntözvén, hogy nincs kacsafarkú szenderünk, elkönyveltem, hogy nem is lesz. Egyik nap aztán épp csokit majszoltunk az erkélyen, ő, aki férfim meg én, amikor is a nagy semmiből előtűnt a kacsafarkú szender. Megtalált minket, úgy, ahogy a filmekben a hű kutya a gazdáját, megtalált minket, ezt szajkóztam csokis szájjal vigyorogva, ő, aki férfim meg van annyira úriember, hogy ha nem muszáj, nem zökkent ki gyermeki fantáziavilágomból, végül is, nem ártok vele senkinek. Szóval, legyen úgy a kedvemért, hogy a kacsafarkú szenderünk röpke másfél év után megtalált minket, és meghitt hangulatban, a már ismerős nyelvtechnikával megcsapolta a virágokat, a csokit nem, meg hagyta magát fotózni, bár azért a mozdulatlanság még mindig nem erőssége, én meg tuti nem fogom gombostűvel moccanásmentesre bénítani. Egyébként Korfura is eljött utánunk, bezony, láttuk a medence mellett, épp a hibiszkusz körül zsizsegett. Íme, egy egész jól sikerült kép őszenderségéről, a virágomból falatozván:

(Ő, aki férfimet egyszer meg akartam lepni kacsafarkú szender figurával, mert ez végül is olyan közös dolog, mint pl. a mi számunk, csak most nem számról szól a sztori, hanem szenderről, a hobbyboltban vettem is egyet, mondjuk, azon meglepődtem, hogy pont a nagyon ismeretlen kacsafarkú szendert gyártják és árulják, de sokat nem töprengtem a rejtélyen, hazavittem és leszúrtam a monitor elé, hogy szem előtt legyen, olyan kis drótféleség tetején leledzett. Ő, aki férfim hazajött, én meg vártam a nagy örülést a kacsafarkú szender láttán, vártam a dicséretet, hogy milyen ügyesen levadásztam neki. Miközben ő, aki férfim elmosolyodott és kézbe vette a figurát, megkérdezte, hogy miért kapott kolibrit - a figura ugyanis kolibri volt, nem kacsafarkú szender, szárny ide, hosszú izé oda. Ennyit az ornitológiai és entomológiai ismereteimről.)