Augusztusban történt III.

A régi lakás erkélyén életemben először összefutottam a kacsafarkú szenderrel. Nem, ő nem az exszomszéd, aki stikában átmászott hozzám, bár meglehet, a kacsafarok tökéletesen jellemzi a kisgatyájában körvonalazódó szervét, ki tudja. Az ominózus találkozásig nem sejtettem, hogy létezik a kacsafarkú szender, aki lepke, mondjuk, az nem jelent semmit, hogy mi mindenről nincs sejtésem, mondom is néha ő, aki férfimnek, hogy én valójában egy teljesen ártatlan leányzó vagyok, rebegtetem is hozzá a szempillámat, hátha, de ezt valamiért évek óta nem hiszi el nekem és csak nevet meg cöccög meg ilyenek. Ő, aki férfim egyébként többször is lefotózta a kacsafarkú szendert, épp dézsmálta az erkélyen gyanútlanul illatozó virágokat, mármint a szender, nem ő, aki férfim. A becsületes nevét akkor még nem tudtuk, ráadásul mivel eszméletlen gyorsan repked, eleve csak annyit láttunk belőle, hogy a hosszú nyelvével végigmegy a számára szimpatikus virágfejeken, viszont lelkesen asszisztáltunk a kissé erotikus színezetű nektározásához. Ő, aki férfim nem sokkal később belebotlott az egyik fórumon, valaki épp képeket töltött fel róla mutatóban, onnantól volt a birtukunkban a tudás, hogy ez a szupergyorsan repkedő, nyelves izé a kacsafarkú szender, szépjónapot. Tavaly nyáron többször is lakmározott az erkélyen, visszatérő vendégként üdvözöltük és megpróbáltuk lefotózni, de baromira nem állt meg egy pillanatra sem, egyre csak verdesett a kis szárnyaival, aztán elhúzott a messzeségbe. Hol jött, hol nem, tisztára olyan, mint a tengerész: Tudod, hogy eljön hozzád, csak azt nem, pontosan mikor. Amikor elköltöztünk, nem hagytunk neki üzenetet az erkélyen, egyszer a kikötő is útra kelhet, van ilyen. Gondolom, zsigerig döbbent, hogy no balkonláda, no nektáros virágfej, no vakuvillanások - vége a sztárszenderségnek. Néha-néha eszembe jutott az új erkélyemen az új virágokat öntözvén, hogy nincs kacsafarkú szenderünk, elkönyveltem, hogy nem is lesz. Egyik nap aztán épp csokit majszoltunk az erkélyen, ő, aki férfim meg én, amikor is a nagy semmiből előtűnt a kacsafarkú szender. Megtalált minket, úgy, ahogy a filmekben a hű kutya a gazdáját, megtalált minket, ezt szajkóztam csokis szájjal vigyorogva, ő, aki férfim meg van annyira úriember, hogy ha nem muszáj, nem zökkent ki gyermeki fantáziavilágomból, végül is, nem ártok vele senkinek. Szóval, legyen úgy a kedvemért, hogy a kacsafarkú szenderünk röpke másfél év után megtalált minket, és meghitt hangulatban, a már ismerős nyelvtechnikával megcsapolta a virágokat, a csokit nem, meg hagyta magát fotózni, bár azért a mozdulatlanság még mindig nem erőssége, én meg tuti nem fogom gombostűvel moccanásmentesre bénítani. Egyébként Korfura is eljött utánunk, bezony, láttuk a medence mellett, épp a hibiszkusz körül zsizsegett. Íme, egy egész jól sikerült kép őszenderségéről, a virágomból falatozván:

(Ő, aki férfimet egyszer meg akartam lepni kacsafarkú szender figurával, mert ez végül is olyan közös dolog, mint pl. a mi számunk, csak most nem számról szól a sztori, hanem szenderről, a hobbyboltban vettem is egyet, mondjuk, azon meglepődtem, hogy pont a nagyon ismeretlen kacsafarkú szendert gyártják és árulják, de sokat nem töprengtem a rejtélyen, hazavittem és leszúrtam a monitor elé, hogy szem előtt legyen, olyan kis drótféleség tetején leledzett. Ő, aki férfim hazajött, én meg vártam a nagy örülést a kacsafarkú szender láttán, vártam a dicséretet, hogy milyen ügyesen levadásztam neki. Miközben ő, aki férfim elmosolyodott és kézbe vette a figurát, megkérdezte, hogy miért kapott kolibrit - a figura ugyanis kolibri volt, nem kacsafarkú szender, szárny ide, hosszú izé oda. Ennyit az ornitológiai és entomológiai ismereteimről.)