Sárgabaracklekvár és paradicsompalánta

Olyan nagyívű terveim vannak a jövő nyárra, hogy életemben először pl. sárgabaracklekvárt készítek, a reggeli vajas pirítósomhoz (addig szép lassan áttérek a reggeli gyümölcsevésről a reggeli vajaspirítósevésre) és arra az esetre, ha elfogyna a palacsintába szánt túró és kakaópor (nem, nem egyszerre teszem a tésztára, annyira nem vagyok vércsirke), és majd nem azért címkézem fel kiégetett gyurmából fabrikált s.k. azonosítóval a befőttes üvegeket, mert a bimbódzó lekváröntudat erősítése érdekében szívemen viselem a baracklekvárok lánykori nevének hű dokumentálását, vagy mert nem fogok emlékezni arra, hogy a kamrában balra fejbúbmagasságban álldogáló három darab üvegcsét 2010 nyarán sárgabaracklekvárral töltöttem meg (igen, maradjunk a három darabnál, most ennyit érzek reálisnak amatőr lekvárkészítőként, mármint ennyi lesz eltehető a többkilónyi sárgabarackból, az ehető rubrikát egyelőre gondolatban sem merem megtippelni), kizárólag a gyurmázás öröméért, ja, meg azt is tervezem, hogy az erkélyen paradicsomot termesztek a lecsóimhoz, hogy ne a piacról kelljen hazacekkerezni az irdatlan mennyiségű paradicsomot és paprikát, meg jó lenne az is, ha nyakig lekvárosan árgus szemekkel figyelhetném majd a gyerekünket, nehogy a befőttes üvegek vagy a paradicsompalánták közelébe küzdje magát és csörgőnek nézze őket vagy ilyesmi.