Ez a nap is felvirradt, azaz vanvízésgázakonyhámban, vanvízésgázakonyhámban, vanvízésgázakonyhámban!

Hosszú-hosszú várakozás után végre birtokba vettem az új konyhámat és... főztem! Két és fél hónap után hagymát dinszteltem, fakanállal kevergettem a csirkepörköltet és leszűrtem a tésztát. Hihetetlenül jólesett. Ősasszony énemnek eszméletlenül hiányzott már a családi tűzhely... és a családi konyhabútor, bár ha nagyon nem bírtam volna frusztrációmarta lelkemmel, mások tűzhelye előtt is alkothattam volna, de hát az nem ugyanaz, nyilván. Mindenki maradjon csak a saját konyhájában - ez egy ősrégi bantu közmondás vagy nem. Azt hiszem, agyamra ment a nagy örömködés, fel sem vettem, hogy főzőcske közben megégettem a csuklómat, sőt, még a mosogatást is élveztem. (Én. A mosogatást. Ennek cirka annyi esélye volt eddig, mint Talmácsinak a MotoGP-ben szinkronúszásban.) Többé nem kell a mosdóban csutakolni a kakaós bögrémet, többé nem kell lecsó, főtt kukorica és tükörtojás után ácsingóznom, többé nem kell a nappaliban tárolnom a krumplinyomót. Isten véletek, felhigított, egészségtelen, ki tudja, milyen összetevőket rejtő menzai és rendelt kaják! Bevallom, egyelőre esetlen Terminátorként mozgok a konyhában, még meg kell szoknom, hogy minden másképp van, mint a régiben, meg persze azt, hogy egyáltalán van. Egyedül a sütő nem üzemel, felfoghatatlan, de égen-földön nem akad villanyos, aki ráérne a következő két hétben, pedig annyi jó recepthez kellene a sütőm, már a gondolatukra is összefut a nyál a számban. Ő, aki férfimet nem akarom a vezetékek közelébe engedni, szerintem nem állna jól neki az áramtupírozott Tina Turner bozont, ráadásul közöttünk alapjáraton is szikrázik a levegő, felesleges rásegíteni.