2010. június 30., szerda

Zőccség a nyakba

Sietnem kellett ezzel a nyakbavalóval, ő, aki férfim hazaérkezése előtt be akartam fejezni, nehogy meglássa, milyen jól áll a kezemben a csípőfogó és a laposfogó - még a végén átpasszolja nekem a virágtartó polcok felszerelését. A bogyófűző technikám egész jól kikupálódott az elmúlt hónapokban, búcsút intettem a nyomi bogyónak, a zöld izémizék meg csak úgy szembejöttek velem az egyik gyöngyös boltban, gondoltam, nem állok félre, megadom magam A Sorsnak. Bevallom, azért baromi csalódott vagyok: Azt hittem, valaki kitakarít addig, amíg barkácsolok, teszem azt, a Nagy Manitu és néhány hű alkalmazottja, és biztos, ami biztos alapon gyúrtam csíre is, hátha hajlandó úgy áramlani, hogy közben rendeltetésszerűen működteti a porszívót és a felmosócuccot, sőt, letörli a port, de semmi ilyesmi nem történt. Cudar világban élünk, ha már a manitukban és a csíkben sem lehet megbízni.

P.S.: ... és kattintás után támad az XL-es méret. Én szóltam.

2010. június 29., kedd

Vébéhimnusz

Az ötlet, hogy műsorvezetők és kommentátorok énekeljék a focivébé egyik himnuszát, kimondottan jó, aranyosan összefognak és új arcukat mutatják meg, közben buliznak egy nagyot, csak valahogy a végeredmény nem az igazi, egyszer bírtam végighallgatni, azóta mute az én barátom a tévé távirányítóján, ha felcsendülnek az első akkordok, és biztos nem bennem van a hiba, magas a fájdalomküszöböm, ugyanis a válogatott focistasrácok által lelkesen (és nyers izomból) énekelt himnuszok többségét képes voltam befogadni, pedig egyik csapat sem Bocellikből és Pavarottikból áll.

2010. június 28., hétfő

Egy múzsacsók következményei

Az utóbbi időben szinte megszállottként barkácsolok, például afrikai motívumos huzatot varrok az ülőpárnákra (kézzel, mint a rabszolgák), kavicsból és kagylóhéjból képeket kreálok a vécéajtó belsejére (ne is mondd, egyszerűbb lett volna felcelluxozni egy naptárt), gyöngyékszereket fűzök (és közben tanulom az angol / francia / német / spanyol gyöngynyelvet), dekorgumit pingálok a falitükör köré (mert bekattant, hogy kell az oda) - és mindezt egymással párhuzamosan. Könyvből is mindig többet olvasok egyszerre, ilyen figyelemmegosztással annyira nő vagyok, hogy csuda. Biztos benne él a kis agyamban az a lehetőség (tény?), hogy októbertől egy időre parkolópályára kerül a barkácsoló-olvasó énem és most kell kiélveznem minden pillanatot, de azért ilyen brutális múzsacsókra nem számítottam, néha zsong a fejem az ötletektől. Nem is a homlokomra pusszantott a múzsa, ez már egy kiadós, bensőséges, mandulacirógató nyelves csók. Smárolunk, én meg az ihlet, nohát.

2010. június 25., péntek

Már megint macskák

Úgy tűnhet, hogy imádom a macskákat, pedig nem, mármint úgy általában nem. Gyerekkoromban nyaranta néhány hetes kismacskákat dögönyöztem a nagyszüleimék telkén (mindig volt aprójószág, valahogy lezsírozták az anyamacskával, hogy pont akkor kölykezzen, amikor náluk nyaralok), de azok elfértek a tenyeremben, hihetetlenül puhák és aranyosak voltak. Az anyjukkal szemben tartottam a távolságot, soha nem simogattam meg, más felnőtt példányt sem, és képtelen lennék macskát tartani, mert rátelepedik ágyra-asztalra, nálam ez kívül esik a tolerálható tartományon. A fából faragott macskákba viszont pillanatok alatt bele tudok szeretni, meg Rosina Wachtmeister macskáiba is, nyilván az a kulcs, hogy nem élnek. A Rayher szalvétái között bukkantam R.W. macskáira, áldassék a Rayher neve örökkön-örökké. Jól kitaláltam, hogy az előszoba egyik üres falára alkotok belőlük valami képféleséget. A fa-, gipsz- és papírmasékereteket aranyárban mérik, egyébként sem volt kedvem a hagyományos megoldásokhoz, úgyhogy a papírboltban vettem szalagos irományfedelet (ezt a net dobta némi keresés után, én karton irattartónak mondtam volna, fogalmam sincs, van-e ennél normálisabb neve az irodai szlengben), így festékkel, ragasztóval, feláldozott mosogatószivaccsal és fogpiszkálókkal együtt durván kétszáz forintból hoztam ki egy képet. A kartonnal pankrációztam kicsit, mert csak a sniccernek adta meg magát. Nem a mezei barkácssniccerrel operáltam, hanem a szőnyegvágóval, ami maga a megtestesült brutalitás. Sikerült túlélnem a vágást és a festést is, a képek meg ilyenek lettek (nagyobbért katt rá): 


 A csálé érzet abból ered, hogy akasztásra terveztem őket, nem kitámasztásra, az előszobában viszont nincs elég fény ahhoz, hogy látni lehessen a kevésbé erőteljes színeket is. A keretek színvilága nyolc-kilenc színből  áll, ezeket festettem, tunkoltam, vizeztem, karcoltam - néhány órára összejött a flow-élmény. 

P.S.: Fájó szívvel számoltam ki, hogy R.W. honlapján cirka hétezer pénzért árulják a macskamintás nagybögréket. Azt hiszem, inkább pingálok magamnak egyet, és kacérkodom azzal a gondolattal is, hogy trikóra festem / dekupázsolom egy-két szimpatikus macskáját.    

2010. június 23., szerda

Házasságosdi-élettársasdi

Mióta van a gyerek, egyre többször kapom azon az embereket pl. rendelőben / kórházban / utcán, hogy ő, aki férfimet leférjemezik, engem meg feleségnek titulálnak. A képlet egyszerű: gyerek, nő, férfi, ergo nem lehet más a kapcsolat jellege, csak házasság. Jó, az ember gyakran érzékeli úgy a világot, hogy dobozol (elvárások és előítéletek és miegymás alapján) és címkéz, kapcsolatot is, mert így könnyebb, és el tudom fogadni, hogy pl. az asszisztens nem tököl azzal, hogy ő, aki férfimet mondjuk páromnak hívja, az viszont furcsa, hogy van olyan kórházi doksi, amelyen nem szerepel az élettárs rubrika, egyedülálló és házas között választhatok, mert ugye ki hallott már olyasmit ebben a nagyon szabad, nagyon modern és nagyon felgyorsult világban, hogy élettárs, biztos valami úri huncutság lehet. Az asszisztens meg várakozóan néz rám, nem húzza át a házas szót és nem vési fölé, hogy élettárs, úgyhogy a legtöbb helyen, ahol ilyen lazázás van, házasként futunk. Nekünk végül is tökmindegy, nem olyan fontos infó, mint a tajszámom.  
Igazából nem most kezdődött ez a házasságosdi, mindig is téma volt a környezetünkben. Két-három éve jönnek a csodálkozó pillantások innen-onnan, hogy Ti még nem vagytok házasok? Nahát, azt hittem!, aztán mondták nekünk azt is, hogy Olyan jól megvagytok, öröm rátok nézni, miért nem házasodtok össze?, vagy ezt kicsit negatívabb kicsengésű verzióban úgy, hogy Ha hosszú távra terveztek együtt, miért nem házasodtok össze?, legutóbb pedig már a gyerek is becsúszott a retorikába, hogy hát... miatta illene. Az elmúlt években többféle leszerelő választ is bevetettünk, ő, aki férfim meg én, mostanában az a kedvencünk, hogy akkor lesz házasság, ha végre eltelik fél év az utolsó Miért nem házasodtok már össze? kérdés után. És közben vigyorgunk, mert szerintünk ez jó poén, de nekünk van egyfajta humorunk, az tény. 
Ezekkel a kérdésekkel a senkinek semmi köze hozzá alapreakción túl az a bajom, hogy miért lenne a boldog, jól működő kapcsolat evidens kerete a házasság? Miért kellene rögtön összeházasodnunk, mihelyt gyereket várunk? Miért ne lenne ugyanolyan szilárd elköteleződés az élettársasdi, mint a házasság? Ne ringassuk már magunkat abba az illúzióba, hogy a házasság a hosszú táv és a hepiend garanciája. Eggyel a hátam mögött határozottan állítom, hogy nem az, meg ott vannak a szomorú válási statisztikák és a még szomorúbb kínozzuk egymást harminc évig, mert így még mindig jobb, mint egyedül házasságok. Két emberen múlik, nem A Papíron. Ezt újra és újra el kell mondani? Ha baromi boldogan élek ötven évig ő, aki férfimmel élettársi kapcsolatban, szülök neki három gyereket, akkor is képes felbukkani az a kérdés, hogy biztos azért nem mentem hozzá, mert nem akartam elköteleződni? Nem azért az élettársam, hogy bármikor lepattanhassak, hisz papír nélkül nyitva az út. Van olyan, aki ezt komolyan gondolja? Lehet, hogy újat mondok, de pl. két évtizednyi élettársi kapcsolatban ugyanazok a közös dolgok születnek, mint két évtizednyi házasságban: lakás, gyerek, kocsi, élmény, emlék estébé. Soha nem nyüstöltem ő, aki férfimet azzal, hogy húzzon már gyűrűt az ujjamra, sőt, direkt megkértem, hogy terhesen ne vegyen feleségül, nem akarom. Házasság nélkül vállalunk gyereket. Úristen, most mi lesz? Sarokba kell állnunk?
A legtöbb kislány arról álmodozik, hogy életében legalább egyszer királykisasszonnyá változik: az esküvőjén, Élete Nagy Napján. Nincs ezzel semmi gond, örülök az esküvői meghívóknak és a boldog házasságoknak, csak ne abból induljunk ki, hogy ez az egyetlen járható út. Ő, aki férfimmel azon szoktunk röhögni, hogy majd nyolcvanévesen összeházasodunk, jó móka lenne a virágokkal díszített járókeretre támaszkodva, frissen polírozott protkóval vigyorogni az esküvői fotókon. (Mint már említettem, sajátos a humorunk.) Az a helyzet, hogy perpill nincs igényünk a házasságosdira, nem érezzük úgy, hogy hiányozna az életünkből. Van ilyen, szerintem nem is kell meglepődni ezen. A külső elvárások ellen, hogy  mi illik, más mit szeretne velünk kapcsolatban, mindig is küzdöttünk. A saját életünket úgy alakítjuk, ahogy nekünk tetszik. Ennyi luxushoz ragaszkodunk. Talán egyszer összeházasodunk, ha épp olyan kedvünk van vagy nincs jobb dolgunk, miért ne, de nem ez a fontos, hanem az, hogy szeretjük egymást és száz évig akarunk együtt élni,  szerelemben-boldogságban, meg minden olyan izében, ami ezzel jár. Ennyi.   

2010. június 22., kedd

Blamázs a konyhában

A csirke az egy makacs állat, sütiügyben is, úgyhogy leküzdöttem átmeneti tanácstalanságomat és nagy bátran vettem mascarponét, nekem ez lesz a natúr tejszínes krémsajt és kész. Eme bátor tettel átszakadhatott bennem valami gát, mert az önállósodás további lépéseként megtagadtam a flancos vaníliarúd használatát és a jóval szerényebb árkategóriájú vaníliás cukor mellett döntöttem. (Hát, istenem, van benne vanília, nem?) Az a fajta konyhatündér vagyok, akinek nem derogál az ilyesmi, Nigella Lawson viszont biztos szívizomgörcsöt kapott volna ekkora barbárság láttán - szerencsére nem állt ott mellettem a konyhában. 
A Stahl magazin egyik receptjét néztem ki magamnak, amerikai csokoládés sütemény, az a testesebb típus, amit szeretek, a habos süti nem az esetem, képtelen vagyok megenni pl. a francia krémest, talán egyedül az alja csúszna le a torkomon. A Stahl-féle sütiben az ragadott meg, hogy egyszerűnek tűnt, szinte sütött a receptről az ígéret, hogy még én is meg bírom csinálni, szóval, lelkes voltam és elszánt. Az sem rontotta el a kedvemet, hogy nincs 20x30 cm-es tepsim. A profik ránézésre tudják, melyik tepsi mekkora -  konyhatündérmágia a javából. Ami engem illet, ő, aki férfim nagyon spéci mérőszalagjával a kezemben lecsekkoltam a háztartásunkban fellelhető három darab tepsit, pontos feljegyzéseket készítve a centikről. A negyediket csak azért nem vettem elő, mert abban gyurmát szoktam égetni, és nem akartam olyan mélyre süllyedni, hogy gyurmásban barkácsolok. Kiválasztottam az egyik (valamivel nagyobb) tepsit és hozzáfogtam a barna és a fehér tészta elkészítéséhez.
Remekül haladtam, de komolyan, mindent kimértem és összekevertem szépen-ügyesen, még a robotgépet is végtelenül technikásan kezeltem, pedig ez nálam néha annyira kecses, mintha Ollókezű Edward próbálna horgolni. A zselégyertyaöntésben szerezett rutinomnak hála nem égettem meg magam egyik munkafolyamatban sem, és az erkélyre kirakott olvasztott csoki is anélkül hűlt ki, hogy beleszart volna a galamb. Nem tudtam hibázni, ráadásul úgy tűnt, A Konyhatündérek Istenasszonya is kegyes hozzám, sütés előtt biztató mosolyt küldött mínusz kétszáznegyvenhármas szintű padavanjának, azaz nekem:


Valószínűleg előző életeim egyikében sem foglalkoztam behatóbban mágikus jelekkel és jóslásokkal, ugyanis nem tűnt fel, hogy a mosoly nem igazán biztató, inkább kárörvendő, az van benne, hogy hiába erőlködsz, kismadár, a sütidnek... annyi. Ott siklott félre az egész, hogy a recept "aztán egy fakanál végével finoman összekeverjük őket, hogy márványos legyen a hatás" instrukciójában lényem minden szépérzékével és eleganciájával a finoman szóra koncentráltam, holott úgy tippelem, brutál állat módjára kellett volna egymásnak eresztenem a csokis és a krémsajtos tésztát, ugyanis ez utóbbi lazítja fel a csokis részt. (Szerintem.) Miután művészien márványosítottam a cuccot, betoltam a tepsit az előmelegített sütőbe, aztán gyorsan ki is húztam, mert észrevettem, hogy elfelejtettem leszedni a széléről a sütőpapír rögzítéséhez használt műanyag ruhacsipeszeket. A végeredményt tekintve nem befolyásolta volna különösebben a süti ízét a ráolvadt műanyag, ezt azonban nem tudhattam előre, akkor még hittem a sikerben. Küllemre egész pozitív a süti, íme:


Ízre sem rossz, főleg a csokis rész, a jellege viszont erősen fojtós, úgy kell lemasszírozni a torkomon, van annyira masszív, mint az ytong tégla, de medicinlabdát is lehet belőle gyúrni. A magazinban idézett próbasütő alkotása "nagyon finom lett, lágy és könnyű...", ez az, amit az enyémre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, és tuti, hogy a legutolsó lépésnél, a keverésnél csesztem el.
A tegnapi bukta miatt ma abszolút kudarckerülő magatartás jellemző rám, ő, aki férfimnek is megmondtam, hogy salátánál bonyolultabb kaját nem vagyok hajlandó csinálni - talán nem okoz leküzdhetetlen nehézséget a hozzávalók feldarabolása, bár ki tudja.  

2010. június 20., vasárnap

When a man loves a woman

Mellettem azért is van jó dolga ő, aki férfimnek, mert gyakran egy füst alatt kidomboríthatja férfi jellegét és tanúbizonyságot adhat szerelméről, pl. cipelhet negyven liter virágföldet. A kedvemért. Jó, sokkal kellemesebb tevékenységekben is bizonyítja mindkettőt, de teszem azt, a szextől nem terem friss virágföld a szobanövényeim alatt (sajnálatos módon). A korábbi évektől eltérően a mai challenge dayt könnyített változatban nyomta le, merthogy még mindig nálunk a kocsi, bár azért azt a negyven litert fel kellett emelni, vállra kellett dobni és ki kellett vinni a kocsihoz, ehhez jön még a kocsi-lakásajtó táv. Anno volt olyan is, hogy villamoson szállította az albérletembe a virágföldet, mert hősszerelmes. Érzelmei változatlanok lehetnek, mert még mindig nem duzzog a virágföldtranszport miatt, szó nélkül és vigyorogva kapja a vállára a negyven litert (és egyben negyven, nem ám ötliteres zacskókkal operál), nekem meg ettől még mindig megremeg a térdem, hogy hű, micsoda férfi. Szerintem ő, aki férfimről kellett volna forgatni A rettenthetetlen c. filmet. Határozottan imponál az ereje, így érezhetett az ősasszony is, amikor az ősférfi a barlangba vonszolta a negyvenkilós törpemamutot és nem csak egy könnyebb mamutcombot lóbálva tért haza. Nem tudnék olyan emberrel együtt lenni, aki már egy tízliteres zsák alatt összecsuklik, ez a helyzet. Nagy szívem van, ő, aki férfim sanyarú sorsa pláne meghat (plusz a szemmértékem sem javult), ezért idén is bepróbálkoztam a hagyd csak a negyvent, jó lesz a húsz is érveléssel, William "ő, aki férfim" Wallace azonban rövid oktatófilmet rögtönzött arról, hogy milyen gyorsan tűnik el a húszliteres zsák a legnagyobb bozótoknak vett kaspóban, ergo mindenféleképpen a negyvenes kiszerelés szükséges. (Ezen a ponton sem fintorgott, megőrizte nyugalmát és könnyedségét.) A kaspóról egyébként azt kell tudni, hogy harmincöt centis és ötven forinttal többe kerül, mint az ivadékunknak vett műanyag babakád, pedig ez utóbbiba még az én fenekem is belefér, nem egyszer, úgyhogy előfordulhat, jövőre ő, aki férfim számára azzal nehezítem a virágföldcipeléses feladatot, hogy hajtogasson kaspókat a babakádból, jobban járunk anyagilag.     

2010. június 19., szombat

A hátrányos helyzetű bölcsészlány esete a sajtokkal, meg kocsiról is esik néhány szó

Kaptunk egy kocsit kölcsönbe és nagyon fogok izgulni reggelig, vajon látom-e az ablakból a kis fehéret, ugyanis a legutóbbi kölcsönkocsit egy nap után lenyúlták a ház előtti parkolóból. Mentünk egy kört, örültünk nagyon, mert nekünk nincs, lelkesen tervezgettük, merre kalandozunk gépesítve, leparkoltunk vele, jól bezártuk meg minden - aztán ellopták. Kínosan éreztük magunkat és az még kínosabb lenne, ha ez a kocsi is eltűnne, nem lehet ennyire elcseszett a karmánk. Nem tudom, hogy oldom meg alvás közben az izgulást, szerintem nem lesz gond, bár ha sehogy sem megy, majd akkor izgulok, amikor kibotorkálok vécére, sarjunk úgyis kétszer-háromszor per hajnal felébreszt azzal, hogy rászűkít a hólyagomra. Hétvégén a világ végére is elmegyünk, pl. családi összeröffenésre és gyerekcuccért, ez a túra kocsival a leggyorsabb és legkényelmesebb, túl terhes vagyok a távoli vidékeket átszelő sokórás buszozáshoz. 
Természetesen rögtön kihasználtuk, hogy kocsi van a seggünk alatt: este tizenegy körül elgurultunk a legközelebbi Tescóba, mert tudunk élni. És mert eszembe jutott, hogy reggel sütni akarok és nincs itthon krémsajt, ami nem csoda, hiszen nem képezi a táplálkozásunk szerves részét. Ja, és zuhogott az eső. Már csak alig három hónapig mehetünk bele ilyen őrültségekbe (mármint nem a krémsajtvásárlásba, hanem az ad poci jellegű éjszakai kiruccanásokba), ezért minden lehetőséget megragadunk, hogy pl. később két pelenkacsere között párás szemekkel nosztalgiázhassunk: "Emlékszel, drágám, amikor a krémsajt miatt éjnek évadján, zuhogó esőben beültünk a kölcsönkocsiba és meg sem álltunk a Tescóig?". Életemben talán háromszor jutottam el Tescóba, itt a közelben nincs ilyesmi, ennek ellenére nem sminkeltem ki magam és ünnepi göncöt sem húztam a negyedik látogatás alkalmából. Sajnos, a sütőprojektem csúfos kudarcot vallott. Ott bukott el a dolog, hogy belezavarodtam a tubusos-tégelyes-tökömtudjamilyenes kínálatba, olyan, hogy tejszínes krémsajt nem volt, viszont láttam natúr sajtkrémet és tejszínes szendvicskrémet, és nem tudtam eldönteni, melyik a tejszínes krémsajt álneve. Vállalom, hogy hülye vagyok, sőt, rosszabb, bölcsész, de nekem úgy logikus, hogy a krémsajt és a sajtkrém nem ugyanaz, mert ez két különböző név. Ha mégis egyetlen dolgot takarnak a nevek, akkor... szívem szerint péklapáttal vágnám orrba az ötletgazdát, gondolhattak volna szerencsétlen bölcsész konyhatündérekre is, ennyit az esélyegyenlőségről. Bánatomban medvesajttal vigasztalódtam, a kocsiban barbár módon téptem hozzá a majdnem nagyon friss rozscipóból. Nem kimondottan az a performansz, amivel a kulturált étkezést demonstrálnák a Gundelben (bár a morzsák a dekoltázsomba estek és nem a kocsiülésre), viszont nagyon jólesett. 
A kis fehér kölcsönparipa még megvan, az előbb néztem.       

2010. június 16., szerda

Szellemem erejével gyűröm le a szúnyogcsípéseket

Ötforintos nagyságú szúnyogcsípéseimnek köszönhetően ma este megvilágosodtam, mint Gautama Sziddhárta, igaz, nem fügefa, hanem csak egy szimpla csüngőágú fikusz alatt. Rádöbbentem, hogy Az Élet idén is szenvedés: a szúnyogok megtalálnak a sokadik emeleten, ráadásul mutáns példányok lehetnek, ló harap ekkorát. Gyerekkoromban azzal a jellegzetes szagú, mentolos rázókeverékkel ecsetelték a csípéseimet, nagymamám néha hófehérre mázolta vele az egész lábszáramat. Abban az időben örömkönnyek közepette fogadott volna soraiba a fehérlábúak indián törzse. Olyan is előfordult, hogy a telekre gyalogolván autentikus paraszti eljárással csillapítottuk a viszketést: az út szélén tépett lapulevéllel dörzsöltük be a csípéseket. Ma már nem lennék ennyire bátor, környezetszennyezés és miegymás, és ki tudja, melyik kutya pisilt rá, meg lakótelepen amúgy is csak chipses zacskó, törött üveg és sörös doboz nő a fűben, lapulevél nem. Később jött a visszafogott Fenistil, mert a kamaszlélek érzékeny, inkább a halál, minthogy fehér pöttyökkel menjek suliba, viszont úgy szocializáltak, hogyha viszket, be kell kenni. A meg- és szétvakarásra is van családi példa, én azonban mindig ódzkodtam attól, hogy sebesre kaparjam a szúnyogcsípéseimet, nálam jobban bevált az a pogány szertartás, hogy kicsit benyálazom a vörös foltot és ikszet rakok rá. Mostanában inkább szellemi erőket mozgósítok a harapásnyomok ellen, ugyanis fogalmam sincs, hol a Fenistil, venni meg elfelejtek - egyszerűen nem gondolok arra, hogy viszket. Eddig működik, szóval, mától legyen az új indián nevem A Szenvedést Rezzenéstelen Arccal Tűrő Lány.   

Tulajdonképpen így is jó

Nem merek nyafogni az időjárás miatt, mert én akartam a kánikula bukását. Izzadtan-bágyadtan pihegtem bele a világegyetembe, hogy elégelégelég, bár cserében nem erre az esős verzióra vágytam, inkább napsütéses huszonöt fokra lágy szellővel és lángosillattal. Azért nem vagyok elégedetlen: Ha nem mehetek vízpartra (és nem mehetek), a hőségnél minden jobb, úgyhogy felcsatoltam az egyetlen szandálomat, amibe még belefér a lábam, és az elmúlt három napban végül is egész vidáman sétálgattam a jégesőben plusz a bokáig érő vízben, úgy jött ki a lépés, hogy mindig a legnagyobb zuhiban kellett mennem valahová. A lábam és a szandálom megszárad, én pedig élvezem, hogy megint kapok levegőt. Az élet apró örömei, igen.

2010. június 15., kedd

Vágyakozás

Forralt bor, ahogy ő, aki férfim csinálja, kóstolás nélkül, csak úgy érzésre a bor, a méz, az alma, a narancs, a citrom, a fahéj, a szegfűszeg, illatos-zamatos és bódító, minden buliban ez fogy el először, és muskotályos pezsgő, igen, jöjjön az édes, mert nem vagyok úrinő, hányszor megkaptam már, mit bánom én, és a vörösboros kóla is vágyaim netovábbja, dobjátok a köveket. 

Engem a terhesség fog az alkoholizmus karjaiba taszítani.

2010. június 13., vasárnap

Arról, hogy a nők jobb pecások

A Spektrumon a szulák és a teknősök udvarlási szokásai között bemutatták a női-férfi udvarló gesztusokat is, mármint nem úgy, hogy például Pedro, a Costa Rica-i henteslegény szerelmet vall egy nőstény teknősnek a tengerparti naplementében vagy ilyesmi, hanem pár percben megemlítették a női és a férfi udvarlás főbb jellemzőit. Az átkötés (szula-ember-teknős) kicsit meredek, de biztos tudta a szerkesztő, mit csinál - vagy  seggrészegen összevágott két különböző műsort. 
Az a tény, hogy a nő sokkal tapasztaltabb és rafináltabb az udvarló gesztusok alkalmazásában, nem lepett meg (magam is nő lennék vagy mi), az azonban igen, hogy a nő egy óra alatt akár nyolcvan (!) ilyen gesztust vet be a kiszemelt férfi meghódítására, bájos mosolyt, nyakmutogatást, hajbirizgálást, szempillarebegtetést, lábkeresztezést és egyebet. Saját tapasztalat is, hogy sok férfi alig ismeri fel ezeket a jelzéseket (nehezen fordítanak női nyelvből férfira, itt is), illetve a saját eszköztáruk korántsem ilyen gazdag, és kb. harmadennyi udvarló gesztust alkalmaznak egy óra alatt, ha jól emlékszem. Allan Pease írja a Testbeszéd c. könyvében, hogy "Ha udvarlási szertartásokra kerül sor, a legtöbb férfi olyan hatékonynak tűnik, mint az a valaki, aki úgy akar halászni, hogy folyóban állva furkósbottal üt a halak fejére." Na igen, a nők általában jobb pecások, azt gondolom. A gesztusok egyik része ösztönös náluk, másik része tanult (és adott esetben mesteri szintre fejlesztett), viszont mindkettőt jobban használják, mint a férfiak, nem véletlenül mondják azt, hogy valójában a nő választ, a férfi meg hagyja, hogy kiválasszák. Egyébként érdekes, hogy a pasi egyik egyik jellegzetes udvarló gesztusa az, amikor széles terpeszben ül, közszemlére téve és mintegy felkínálva a legérzékenyebb testrészét, holott szerintem ez alapjában véve egy kiszolgáltatott helyzet, bármikor landolhat az ölében valami kártékony, mondjuk, egy női cipő tűsarka. (Lelki füleimmel hallottam ám a hímnemű olvasók felszisszenését.)
A műsorban mutatták az is, hogy teknőséknél az udvarlás sokban hasonlít a verekedéshez, a teknősfiú agresszíven lökdösi-taszigálja a teknőslányt, állítólag csóri páncélos csajnak ez kell ahhoz, hogy beinduljon az ovulációja. Ilyenkor örülök, hogy emberlány vagyok és annak is, hogy a peteérésem nem attól függ, ő, aki férfim hátba vág-e pl. a palacsintasütővel vagy sem.

2010. június 11., péntek

Időzzünk még egy kicsit a spenótnál

A mélyhűtőből előbányászott spenótos zacskón megjelenő jéghideg fehérségbe hirtelen felindulásból belekarcoltam ő, aki férfim nevét az ujjammal, alá egy szívet rajzoltam. Ő, aki férfimnek igen tetszett ez az Iglo zacskóra vésett spontán szerelmi vallomás, előttem meg rögtön felcsillant a meggazdagodás lehetősége: nagyon unalmas már, hogy zsenge tavaszi zöldborsó vagy krémes parajpüré vagy mexikói keverék, a bögrék és a fürdőlepedők mintájára simán lehetne keresztnevekkel díszíteni a mirelit cuccokat is - a szerelmes konyhatündérek pillanatok alatt elkapkodnák az így kidekorált zacskókat.

Kaptárfoci

A nyitómeccsből összesen tíz percet bírtam, mondjuk, a Dél-Afrika vs. Mexikó amúgy sem az a kiköpött álommeccs. Kimondottan zaklatottá tett a nonstop zümmögés, mintha dühös méhekkel teli kaptárt húztak volna a fejemre. Először azt hittem, az én készülékemben van a hiba: szar a tévénk vagy pedig mentálisan lesérültem a délelőtti spenótfőzésben. Azért pont a spenótfőzésre gyanakodtam, mert eddig ez volt a legveszélyesebb tevékenységem a mai napon, ki tudja, milyen álnokságra képes egy ilyen zöld izé. Nem tudom, mitől zümmög a focimeccs, remélem, az esti összecsapásnál meg sem mukkannak a nézők, csendben elfocizgatnak a srácok. Le a közönség soraiban megbúvó, szurkolóknak álcázott méhekkel!

2010. június 10., csütörtök

Fekete pont a bookline-nak

Magyarország legnagyobb online áruháza (nem én fényezem, bookline mondja magáról) odavéste tárgyként az egyik heti hírlevelénél, hogy "Utálom a focit! Szórakoztató irodalom 25% kedvezménnyel!". Nem röhögtem rajta, de ez nem jelent semmit, biztos bennem van a hiba, nincs humorom, az lehet a gond, és várom a focivébét is, vagy talán kurvára túl kifinomult vagyok a marketingesek hatásvadász világához, passz. 

50%-os kedvezménynél megbocsátottam volna, de így...

2010. június 9., szerda

Pletykás gyorstalpaló

Nem kell ahhoz falun élni, hogy az ember gyanútlan, harmatos lelkivilágú fiát-lányát magába szippantsa a könyörtelen pletykagépezet: pl. a legtöbb melóhelyen működik a letyi-petyi, néhol igen magas fokon űzik és nem, nem csak a nők, gyakran a kedves urak szája is úgy jár, mint a kacsa segge. Nincs tabutéma, nincs érinthetetlen ember, nincs kímélet, ezt is megtanultam eddigi munkahelyeimen, meg azt is, hogy a kacsapicsaszájúakat lehet kezelni. Nehéz helyzetben vagy, ha a keresztneved nem 'Pletykagép' és rühelled az ilyesfajta, nem egyszer rosszindulatú szájtépést, de a teljes elhatárolódás nem megoldás, sőt, olaj a tűzre, a pletykagépezet lelkes működtetői hamar észreveszik, hogy nincs híred se magadról, se másról, azaz kilógsz a sorból. Az pedig pletykásék körében nem jó. Lássuk a gyorstalpalót, mi az, ami nagyrészt rajtad múlik.

Kezdő szint: Gyakorlatlan pletykásként az a legegyszerűbb, ha tudatosan megválasztod és önként a közösbe dobod saját pletykaanyagodat, teszem azt, társalgás közben elpöttyintesz néhány semleges infót pl. a hobbidról. Kutyád van és szereted az ezoterikus könyveket? Oké, szuper, de... csak a kutyát említsd meg. Az állatokat szinte mindenki szereti, az ezotéria meg... Szóval, inkább azt halld vissza a folyosón, hogy fekete, nőstény tacskódat, Irmát nemrég megoperálták és jobbulást neki (valójában hím dán dogod van, Hektor, a legjobb egészségben), mintsem az iránt érdeklődjön az egyik kollégád ebédidőben, hogy te tényleg asztalt táncoltattál és halottakkal társalogtál a hétvégén egy misztikus szertartás keretében, holott pár héttel korábban csak annyit mondtál óvatlanul, hogy szereted Müller Péter könyveit. Ne felejtsd el, nem vagy született pletykás, ezért másokról inkább ne szórj híreket. Ha mégis erre vetemednél, mások gondja-kínja tabu, kizárólag olyan alapvető infókkal szolgálj,  hogy pl. összefutottál Teca kolléganőddel a piacon, biciklivel volt, hű, nagyon érdekes, nem is tudtad, hogy van biciklije, nohát. Ha valaki szaftos pletykával traktál, az a legjobb, ha a megfelelő bekezdéseknél csodálkozva nagy szemeket meresztesz, vagy elismerően / meglepve hümmögsz, vagy visszakérdezel, hogy na ne, tényleg? A vérpletykás képtelen befogni a száját, imádja a saját hangját, úgyhogy az esetek 99,9%-ában neked semmit sem kell mondanod, szolgáld ki a közléskényszerét, szereplési vágyát és gyorsan szabadulsz - bár ha ügyesen játszod a lelkes hallgatóság szerepét, előfordulhat, hogy nagyon belemelegszik és alig tudod levakarni magadról.
Haladó szint: Nos, folytassuk ott, hogy ügyes voltál és vérpletykás infói közül elég sokat megjegyeztél. (Ha nem, ne olvass tovább, még mindig kezdő vagy, lépj vissza egy szintet.) A következő találkozásnál vedd szépen elő ezeket a híreket (Piri és Imi összejöttek a céges csapatépítőn; az egyik kolléga felzabálta a rendezvényről megmaradt sütiket; Lajosnak megszületett a negyedik gyereke, csak nem a feleségétől; Gabi eszméletlenül jól tartja magát annak ellenére, hogy idén lesz ötven ésatöbbi) és említsd meg, hogy. A téma gyomortól függ, inkább szőrmentén kérdezgess, óvatosan, naiv felhanggal, tudod, a látszatra gyúrunk (értsd: mintha apró és - ami a lényeg - szóra sem érdemes fogaskerék lennél a pletykagépezetben), a szarkeveréssel már a következő szintet teljesíted. Haladóként bizalmasabb infókat is elejthetsz magadról, mondjuk, hogy az egyhetes nyaralás alatt szépen lebarnultál a Balcsin. Arra készülj fel, hogy az ilyen infót nagyon kreatívan görgeti tovább az oral history: a) "Na, a pénzesek, saját telkük van a Balcsin!", b) "De kínos, nincs lóvéja Egyiptomra!", c) "Fasza, amíg mi itt vért izzadunk a melóban, ő gondtalanul nyaralgat!", d) "Órákig feküdt a napon, hogy ilyen színe legyen, biztos bőrrákja van, tuti!". Ilyen Az Élet, ilyenek Az Emberek. Fogadd el és vonj vállat, meg persze nevess egy jót magadban - rajtuk.  
Profi szint: A pletykakirály/nő megvadult kopóként szimatol-nyomoz, bármit mondasz, értékes infónak számít és gondolkodás nélkül visszaél vele, főleg akkor, ha bizalmas jellegű (és voltál olyan kis lökött, hogy nem vetted észre: pont benne nem kellett volna megbízni), mert az az igazán finom, ínyenc falat.  Ő az, aki nem játssza meg magát - nála zsigeri szinten kódolt a pletyka. Lételeme. Örömét leli a kínos éspervagy privát hírek terjesztésében, és mások előtt szívesen tetszeleg  a bennfenntes szerepében, merthogy ő mindenkiről mindent tud. A szarkeverése öncélú, ha azt kéri, 'ne mondd el senkinek, hogy', biztos lehetsz abban, már két emelet tudja A Hírt. Kedvenc szófordulata az 'azt hallottam, hogy' és a 'képzeljétek el, hogy'. Előszeretettel ismétli ugyanazokat az infókat, csontig rágja őket. Nem érdekli, kit bánt meg, mennyire ferdíti el a tényeket. Addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti a legújabb fejleményeket, legyen szó Edit csípőprotéziséről  vagy a céges autóhasználatról.  Rosszindulatú és irigy. Defektes vagy ő, vagy az élete, vagy mindkettő - valamit kompenzál. Ne, ne akarj profi pletykás lenni.  

Ja, azért látszatpletykálás közben nagyon figyelj az emberekre, mert előfordulhat, hogy egy másik látszatpletykásba botlasz és... felismerve a valódi érdeklődést és a közös hullámhosszt, kibújtok a látszatköntösből, messzire hajítjátok és igazán jót beszélgettek egymással, barátként.

2010. június 8., kedd

Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

"... hogy ez árulóvá teszi-e a szerzőt, döntse el az Olvasó. Miközben szórakozik, ítélkezhet!", áll a belső borítón, nekem meg már nem először jut eszembe, hogy el kellene törni egyik-másik fülszövegíró kezét, kalapáccsal, ujjpercről ujjpercre haladva. Köszönöm szépen, nem kérek a házi feladatból, olvasni szeretnék, nem ítélkezni, főleg nem úgy, hogy a nevenincs akárki feldob egy (gondolom) izgalmasnak szánt opciót - nyilván a kötet körül kirobbant botrány miatt. Felejtsük el ezt az árulós baromságot, jó? 
Grecsó Krisztián elbeszéléseihez hangulat kell, mert a falusi közösség legbelsőbb viszonyairól ír, ami cirka annyira áll közel hozzám, mint Schobert Norbihoz a nagymamám fehér cukortól dagadó lekváros buktája. A sűrű, szövevényes pletykált-mesélt történetek és Grecsó (egyébként zseniális) írói megoldásai miatt nehéz olvasmány a Pletykaanyu, olyan nehéz, hogy három másik könyvet olvastam mellette, ezoterikus és pszichológiai dolgokat, lazításképpen. Ennyi minden vidékit-népiest (figurát, eseményt, életmódot, pletykát, szóhasználatot estébé) nem bírok egyszerre befogadni. Nem mondhatnám, hogy halálra izgultam magam az elbeszélések olvasása közben, néhány bekezdésen kimondottan túl akartam lenni, a falusi lét problémái nem igazán kötöttek le, viszont nem is azért kedvelem Grecsót, mert pl. a 'magyar Stephen King' vagy a 'kis Ranschburg' címre pályázik. Hihetetlenül szép magyarsággal ír, élmény olvasni, emellett rendkívül kreatív, intelligens és humoros, ironikus szerző, élvezi az írást, játszik a magyar nyelvvel, úgy képzelem, kisujjból ráz ki olyan mondatokat, hogy a nyálam elcsöppen a gyönyörűségtől.
A pletykáról, mint olyanról akartam még írni, de most inkább kiülök az erkélyre egy vájling meggyel. Nem pököm le a magokat az alsószomszéd balkonládáiba, ígérem.      

2010. június 5., szombat

Tahóteszt

A legtöbb nőneműnek rémlik legalább egy olyan pillanat az életéből, amikor kénytelen elhaladni építkezésen, útépítésen vagy  hasonlón dolgozó / ásót támasztó / tökét vakaró munkások kisebb-nagyobb csoportja mellett, a vidám fiúk pedig füttyögnek utána, csókokat dobálnak neki, illetve nem éppen szalonképes beszólásokkal illetik mell- éspervagy fartájékon, nem ritkán két comb között. Mindegy, hogy a nőneműnek dinnyeméretű szilikonra feszül a mellehúsa vagy csak a mínusz 65B-vel megáldott Marika az, a sarki közértből. Nőnemű, ez a lényeg. 
Idén nem futottam bele ilyen szituációba (a terhesjegyek védettséget nyújtanak), legutóbb tavaly ősszel akadt utamba egy téglatalicskázónak álcázott macsóutánzat. Úgy vélte, itt az ideje, hogy megvillantsa előttem szellemének végtelen báját. A piacról mentem hazafelé, kezemben póréhagymát lóbáltam, egy méter körül lehetett, nem akartam belehajtogatni a táskámba. Az építkezés önjelölt bikája vigyorogva megkérdezte, hová dugom fel, a pinámba (csak a szöveghűség miatt, bocs), én meg vércsirkemosollyal közöltem vele, hogy nem, az anyádéba (csak a szöveghűség miatt, bocs), pont jó lesz neki. Ha muszáj, egyéb nyelvek mellett beszélem a tahót is. (Megjegyzés magamnak: Ne lepődj meg, csibi, ha egyszer betörik az orrodat egy ilyen beszólásért.) Christian Bale-től is rosszul tűrném az ilyesmit, nem hízelgő és nem vicces, nem tudnám annyival elintézni, hogy kérem, Mr. Bale, viselkedjen.
Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy pl. a galamblelkű Józsi árokásónak jelentkezik a tahók közé, a cég főnöke pedig felvételi beszélgetésre hívja bevetés előtt, tesztelendő, képes-e verbális faroklengetésre az árok mellett elsétáló nőneműekkel szemben, mert ez alapkövetelmény, ugye.
Főnök (sercegteti a borostáját): Füttyögetni tudsz? Csináljál úgy, mintha az ásód felé közeledne az a klassz kis bige a barátokköztből... Na, füttyögessél.
Józsi ügyetlenül csücsörít, kiprésel magából egy alig hallható füttyöt.
Főnök (kipipálja az első feladatot): Öregem, nem vagy egy kiköpött feketerigó, gyakoroljad majd.
Főnök (a toll végét rágcsálja): Nézzél úgy, mintha a kocsmában fel akarnád szedni a pultos spinét.
Józsi kidülleszti a szemeit.
Főnök (csóválja a fejét, kipipálja a második feladatot): Ehh, olyan vagy, mint a kandúr, amit épp most herélnek. Férfiasan, öregem, férfiasan. Ezt is gyakoroljad otthon, tükör előtt.
Főnök (a homlokát vakarja): Mondjad nekem aztat pofátlanul, hogy szia, szeretlek, megduglak.
Józsi lesütött szemmel elrebegi a sziát és a szeretleket, a meg után elpirul, a duglakba beleköhög.
Főnök (gondterhelten nézi): Mondjál valami nagyon csúnyát egy csajra.
Józsi (homlokán gyöngyözik a veríték): Mit?
Főnök (türelmetlenül): Mittudomén! Hogyan hívod otthon az asszonyt, ha felbassza az agyadat?
Józsi (megvonja a vállát): Ica.
Főnök (idegesen beletúr a hajába): És a ribanc, muff, suna? Mi?
Józsi (némi gondolkodás után): Sunami? Az valami vizes dolog, nem?
Főnök (vörös fejjel pillant a következő feladatra): Káromkodjál, de nagyon durván!
Józsi (megszeppenve): Ööö... Ejnye!
Főnök (emelt hangon): Aztat mondtam, d-u-r-v-á-n!!!
Józsi (elbizonytalanodva): Teringettét...?
Főnök (üvölt, nyakán kidagadnak az erek): ******, öregem, hogy te *****! Húzzál kifelé a rétre, te *****, szedjél inkább virágot, *****!

2010. június 2., szerda

Szolgálati közlemény

A Cserpes Sajtműhely kettőnyolcas teje fölösödik. Már egy nap után. Teljesen magától. Mint az igazi tej. Hihetetlen. (Finom is.)

2010. június 1., kedd

Megaszánalom II.

... és ha csak úgy elfogadnám a dolgokat, eszembe sem jutna meglepődni azon, hogy vannak olyan emberek, akik sziklaszilárdan hisznek abban, hogy rém tehetségesek, fel sem merül bennük, hogy ne lennének azok, és a legnagyobb természetességgel adnak elő éneklésnek csúfolt dobhártyagyilkos produkciót, szemmel láthatóan fel sem fogják, hogy most épp porig alázzák magukat az igazán csekély (mintegy néhány milliós) nézősereg előtt, és az is megdöbbentő, hogy őszintén felháborodnak, ha a zsűri hamisnak, kínosnak, nevetségesnek, kritikán alulinak minősíti a performanszukat, és valószínűleg egész életükben sebként hordozzák lelkükben ezt a méltánytalanságot. Nincs igazság, gondolják, és sorra gyártják az összeesküvés-elméleteket arról, miért estek ki, nem, nem a tehetségtelenség jut eszükbe, hanem az, hogy szakmailag szar a zsűri, meg elfogult. Engem ez mindig meglep, bár tényleg nem tudom, miben bízom.
Emlékszem, néztem ezeknek az embereknek a szemét és láttam rajtuk, hogy nem lehet megingatni őket (és  addig jó, amíg csak énekelni akarnak). Privát szótárukban hiányos az ö, ő szakasz, nem hallottak önismeretről, önkritikáról, önbecsülésről. Pölö Gizi néni sem, aki fodrász valahol a világ végén, negyven éve nyír ugyanazzal az ollóval, és akit azzal traktál a százfős faluközösség daueroltató asszonynépe, hogy Gizi, te, mennyémá' a megasztárba, világéletedben szíp hangod vót, lyánykorodba' még a kórusba is éneketé, a Pisti szerelmetesen pödörgette a bajszát, ha hallott, ottan van a helyed, há' meglássad, lepipálod még a Szuzanbojlt is, és akkor Gizi néni szemében kigyúlnak a fények, fogasra akasztja virágmintás otthonkáját, gondosan kivasalja csupabársony ünnepi hacukáját, csigákba süti őszes haját és felmegy A Városba, hogy megasztár legyen. És nincs senki, aki azt mondaná, állj, Gizi, állj, ne nevettesd ki magad, ne a nézők idegrendszerét szaggasd, hanem a pogácsát. Őrület, és szánalmas az egész. Nem tudok nevetni rajtuk, nagyon sajnálom őket ebben az önként és dalolva (ehhehee) vállalt bohócszerepben, viszont néha szeretném, ha csak harmadannyi önbizalmam lenne, mint nekik, talán csodákra is képes lennék, mondjuk, tisztességesen be tudnám rántani a borsófőzeléket. 

A lányról, aki álmában pszichológusokkal vitatkozik

Az egy borzasztó rossz tulajdonságom, hogy folyamatosan jár az agyam, erre kezdek rájönni mostanában. Mindenfélén merengek, gyakran Az Élet Nagy Kérdésein, és ez jön magától, nincs semmi direkt rákészülés. (Apropó, szokott Ön azon filózni, mi a boldogság?) Lehet, hogy nem jó ez a szétszed és összerak természet, dolgoznak bent a kis fogaskerekek, minden beszélgetés és minden könyv kismillió izgalmas, nyomasztó, vicces estébé gondolatot generál, és egyszer csak azt veszem észre, hogy álmomban Popperrel és Csíkszentmihályival beszélgetek, de nem ám úgy, hogy csókolom, tessék nekem segíteni önmagam és a világ megértésében, és kényelmesen elfekszem a díványon,  itt vannak a problémáim, elemezzük őket, hanem megszeppenés nélkül, vitára készen, érvekkel-ellenérvekkel  és kielemzett problémákkal a tarsolyomban ülök le velük szemben, csókolom, megjöttem, beszélgessünk egy jót, és már kérdezem is, hogy tetszik azt érteni, hogy a boldogság csak pillanatokra létezik? Mondjuk, abban a pillanatban, ha orgazmusom van, vagy ha mennyei a harcsapaprikás túrós csuszával, vagy ha ultrahangon látom a cápagyerekemet, vagy ha nyerek a lottón, vagy ha virágzik a hibiszkuszom? Szóval, a boldogság tényleg csak pillanatnyi öröm, orgazmusnyi, túróscsuszányi, ultrahangnyi, lottónyi, hibiszkusznyi? Olyan nincs is, hogy hétfőtől péntekig  folyamatosan boldog vagyok? Esetleg éveken át? Ha rossz az idő, oda a boldogság is, mert az felhőtlen öröm? Lehetek nagyon elégedett és érezhetem nagyon jól magam, sőt, nagyon-nagyon-nagyon jól, de ez nem boldogság? Akkor mi?
Leások a mélybe, elemzek, töprengek, össze- és elvetek, válaszokat keresek, kérdezek. Hogy megértsem önmagamat és a világot. Hogy jobb ember legyek. Hogy segíthessek másoknak. Talán egyszerűbb lenne csak úgy elfogadni a dolgokat, az sokkal könnyebb út. És reggel nem ébredek zsongó fejjel.