Blamázs a konyhában

A csirke az egy makacs állat, sütiügyben is, úgyhogy leküzdöttem átmeneti tanácstalanságomat és nagy bátran vettem mascarponét, nekem ez lesz a natúr tejszínes krémsajt és kész. Eme bátor tettel átszakadhatott bennem valami gát, mert az önállósodás további lépéseként megtagadtam a flancos vaníliarúd használatát és a jóval szerényebb árkategóriájú vaníliás cukor mellett döntöttem. (Hát, istenem, van benne vanília, nem?) Az a fajta konyhatündér vagyok, akinek nem derogál az ilyesmi, Nigella Lawson viszont biztos szívizomgörcsöt kapott volna ekkora barbárság láttán - szerencsére nem állt ott mellettem a konyhában. 

A Stahl magazin egyik receptjét néztem ki magamnak, amerikai csokoládés sütemény, az a testesebb típus, amit szeretek, a habos süti nem az esetem, képtelen vagyok megenni pl. a francia krémest, talán egyedül az alja csúszna le a torkomon. A Stahl-féle sütiben az ragadott meg, hogy egyszerűnek tűnt, szinte sütött a receptről az ígéret, hogy még én is meg bírom csinálni, szóval, lelkes voltam és elszánt. Az sem rontotta el a kedvemet, hogy nincs 20x30 cm-es tepsim. A profik ránézésre tudják, melyik tepsi mekkora -  konyhatündérmágia a javából. Ami engem illet, ő, aki férfim nagyon spéci mérőszalagjával a kezemben lecsekkoltam a háztartásunkban fellelhető három darab tepsit, pontos feljegyzéseket készítve a centikről. A negyediket csak azért nem vettem elő, mert abban gyurmát szoktam égetni, és nem akartam olyan mélyre süllyedni, hogy gyurmásban barkácsolok. Kiválasztottam az egyik (valamivel nagyobb) tepsit és hozzáfogtam a barna és a fehér tészta elkészítéséhez.

Remekül haladtam, de komolyan, mindent kimértem és összekevertem szépen-ügyesen, még a robotgépet is végtelenül technikásan kezeltem, pedig ez nálam néha annyira kecses, mintha Ollókezű Edward próbálna horgolni. A zselégyertyaöntésben szerezett rutinomnak hála nem égettem meg magam egyik munkafolyamatban sem, és az erkélyre kirakott olvasztott csoki is anélkül hűlt ki, hogy beleszart volna a galamb. Nem tudtam hibázni, ráadásul úgy tűnt, A Konyhatündérek Istenasszonya is kegyes hozzám, sütés előtt biztató mosolyt küldött mínusz kétszáznegyvenhármas szintű padavanjának, azaz nekem:

Valószínűleg előző életeim egyikében sem foglalkoztam behatóbban mágikus jelekkel és jóslásokkal, ugyanis nem tűnt fel, hogy a mosoly nem igazán biztató, inkább kárörvendő, az van benne, hogy hiába erőlködsz, kismadár, a sütidnek... annyi. Ott siklott félre az egész, hogy a recept "aztán egy fakanál végével finoman összekeverjük őket, hogy márványos legyen a hatás" instrukciójában lényem minden szépérzékével és eleganciájával a finoman szóra koncentráltam, holott úgy tippelem, brutál állat módjára kellett volna egymásnak eresztenem a csokis és a krémsajtos tésztát, ugyanis ez utóbbi lazítja fel a csokis részt. (Szerintem.) Miután művészien márványosítottam a cuccot, betoltam a tepsit az előmelegített sütőbe, aztán gyorsan ki is húztam, mert észrevettem, hogy elfelejtettem leszedni a széléről a sütőpapír rögzítéséhez használt műanyag ruhacsipeszeket. A végeredményt tekintve nem befolyásolta volna különösebben a süti ízét a ráolvadt műanyag, ezt azonban nem tudhattam előre, akkor még hittem a sikerben. Küllemre egész pozitív a süti, íme:

Ízre sem rossz, főleg a csokis rész, a jellege viszont erősen fojtós, úgy kell lemasszírozni a torkomon, van annyira masszív, mint az ytong tégla, de medicinlabdát is lehet belőle gyúrni. A magazinban idézett próbasütő alkotása "nagyon finom lett, lágy és könnyű...", ez az, amit az enyémre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, és tuti, hogy a legutolsó lépésnél, a keverésnél csesztem el.

A tegnapi bukta miatt ma abszolút kudarckerülő magatartás jellemző rám, ő, aki férfimnek is megmondtam, hogy salátánál bonyolultabb kaját nem vagyok hajlandó csinálni - talán nem okoz leküzdhetetlen nehézséget a hozzávalók feldarabolása, bár ki tudja.