A csúcsdöntésről...

Arról van szó, hogy a mozizásaink száma történelmi magasságokba ugrott: Most már kettőnél tartunk. Tavaly a szülinapomon voltunk egyszer moziban, aztán soha többé. Idén a szülinapomon voltunk egyszer moziban, aztán... ma. Elvileg még kettő-három lesz ebben az évben, plusz egy koncert. Az Univerzumnak üzenem, hogy a koncertjegy baromi drága volt, és amúgy is évek (évtizedek?) óta várok Bocellire, szóval, ha muszáj (skarlát, 40 fokos láz ésatöbbi miatt), a moziról mondok le.

Richard Yates: A szabadság útjai

A filmet ott tartogattam a polcon egy ideje, vártam a megfelelő hangulatra. Annyit tudtam róla, hogy nem éppen vidám sztori, nem erőltettem. A könyvtárban aztán teljesen véletlenül kezembe akadt a regény, elolvastam és adódott, hogy na, akkor jöjjön a film. A könyv jobb, itt is, ami nem azt jelenti, hogy a film ne lenne jó. Leonardo DiCaprio és Kate Winslet - újratöltve. A változatosság kedvéért most Kate hal meg. 1:1, már ami a halálozást illeti. Legközelebb játszhatnának egy olyan filmben, ahol a) mindketten meghalnak, b) mindketten boldogan élnek. Részemről a b) megoldásra szavazok. Winslet nagy kedvencem, a zseniális DiCaprio meg csak azért nem a szívem csücske, mert szőke és ott csak egy szőke színésznek jutott hely,  Robert Redfordnak, szóval, Brad Pitt is hiába kapálózik, elismerem, hogy remek, de értse meg, több szőke nem fér a keretbe. (Brad, gondolom, ezt most nagyon szomorúan olvasod.)    

Több érdekes motívumot is ki lehetne emelni a történetből, sok réteg nyújt boncolgatnivalót. Legyen szó például a menekülésről, szerintem ez egy izgalmas kérdés párkapcsolaton belül is. A szabadság útjai az a könyv, amit úgy olvas az ember, hogy sejti, April és Frank házasságának nem lehet jó vége. Vannak jelek, egyértelmű jelek. Hiába drukkol nekik az ember, addig sem élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Valami elromlott közöttük, ők sem tudják, mi, csak érzik, hogy itt és most nem jó, nosza, kerítsünk egy álmegoldást, hátha. Önmaguknak is hazudnak, egymásnak is, hát, nem ez a boldog kapcsolat záloga. Fogom a fejem a veszekedéseknél, az üvöltözéseknél, a hazugságoknál, a műpárbeszédeknél és azt gondolom, gyerekek, ezt így nem szabad, zsákutca, állj. Nem állnak meg, persze, hogy nem. Rengeteg hús-vér April és hús-vér Frank él ugyanígy, belefáradva már az álmegoldások keresésébe és a kiborulásokba is, ürességbe-magányba fagyva. Annyira jellemző, hogy a legalapvetőbb igazságokra egy őrültnek tartott és intézetben kezelt ember tapint rá, rajta kívül senki nem mer őszintén fogalmazni. Milyen világ lehet az, ahol a hazugság normális? A könyvben mindenki azt játssza, hogy a kisebb-nagyobb házi pokolra aranyköntöst borít, mert az szépen csillog a külvilág felé...   

A menekülés olyan, hogy jellegéből adódóan nem ad megnyugvást. Menekülni könnyű, menekülni nehéz. Könnyű, mert szeded a sátorfádat és kész, ott sem vagy, a problémák mögötted, egyre távolodnak. Megnyugszol, hogy oké, kész, vége, aztán amikor épp fellélegeznél, hogy leráztad, előtted tornyosul ismét, újra meg újra, talán nagyobb is, észre sem veszed és ugyanarról a problémáról szól a történet, gyakran más formában. Menekülni nehéz, mert menekülni úgy is lehet, hogy tisztes távolban megállsz, kiliheged magad, erőt gyűjtesz és szemügyre veszed a problémát. Aztán közelebb merészkedsz hozzá, lehet, hogy fáj, baromira fáj, csípi a szemedet, kaparja a torkodat és tépi az agyadat és facsarja a szívedet és vissza-visszatáncolsz, de azért csak mész előre apránként, mert végezni akarsz vele. Vesszen, pusztuljon, te meg ütött-kopott, több sebből vérző hősként diadalmaskodj felette. Párkapcsolatod, munkahelyed, családod, önmagad - mindenhol adódik megoldandó probléma. Házi feladat Az Élettől, néha a legnehezebb fajtából. Azt mondom, hogy hasznos és tanulságos a menekülés is, de egyszer azért légy bátor és nézz szembe a problémáiddal. Őszintén, türelemmel. Akár mások segítségével. A megoldást sem kötelező egyedül kicsiholnod magadból. Akarj szabad lenni, kérlek.    

A bejegyzés alapján úgy tűnhet, mintha sokat olvastam volna az elmúlt másfél hónapban - és tényleg

A Leány gyöngy fülbevalóval nyitotta a márciust. A könyvesboltokban egy ideig szemeztem a regénnyel, de nem mertem megvenni, mert talán egy éve véletlenül láttam a film utolsó harmadát és nem történt benne semmi, úgyhogy nem akartam beledőlni a manikűrkészletembe a feleslegesen kidobott pénz miatt. A könyvtárban viszont a "C"-nél mazsolázgatva belebotlottam, égi jel, gondoltam, mit veszíthetek, max. nem bírom végigolvasni. A regény cifrázatlan, egyszerű stílusban mesél, szinte olvastatja magát. Tracy Chevalier remek történetet szőtt a Leány gyöngy fülbevalóval c. festmény köré. A könyv jóval tartalmasabb a filmnél, ez utóbbi a kosztümökre és a gyönyörű színekre épít, a cselekmény nagyrészt annyiban merül ki, hogy Scarlett Johansson és a Vermeert játszó Colin Firth szomorú bociszemekkel néz egymásra... és szomorú bociszemekkel néz egymásra. 

A csendes-lassú szerelmi történet után két könyvet olvastam felváltva: Retrópartiztam Fable Kyra Eleisonjával, illetve Rhonda Byrne beavatott A Titokba. Fable megvidámított vala a szokásos fableségeivel, egyedül a szupernőre és a szuperférfire kirótt akciómennyiséget éreztem soknak, de végül is belefért. A Byrne-féle könyvet olvasva rájöttem arra, hogy eddig is beszélgettem Az Univerzummal, csak nem tudtam róla. Érdekes, hogy a t. Univerzum mondjuk a "Nem akarom, hogy hétfő legyen!" óhajt nem veszi figyelembe, mert nem ismeri a 'nem' és 'nincs' szavakat. Törhetem a fejemet, hogy ezt a hétfős dolgot miként írjam körbe a jövőben. A könyv óta egyébként pontosabban fogalmazok, 'soha nem lehet tudni, ki hallja még Az Univerzumon kívül' alapon. Az Univerzum egyébként szereti a konkrét és magabiztos kijelentéseket, például amikor vasárnap este korgó gyomorral feküdtem az ágyon és azt ecseteltem ő, aki férfimnek, hogy éhen fogok halni, ha nem érkezik meg a pizzánk, hirtelen taktikát váltottam és belekiáltottam a hálószoba sötétjébe, hogy "Megérkezik a pizzánk - MOST!". Lehet, hogy nem Az Univerzum hallgatózott, hanem a futár, mindenesetre a té kiejtése után egyből csengettek.

A Szputnyik, szívecském! egyike annak a rengeteg könyvnek, amit évek óta el szeretnék olvasni. A címe fogott meg, azt hiszem, meg a lány neve, Szumire. A rövidke regény misztikus részéről a Bábel c. film jutott eszembe, a japán szál. Ott is és Murakami Harukinál is azt éreztem, hogy egyrészt nagyon más a japán kultúra, másrészt nem tudok mit kezdeni a magány drámai mélységeivel, az agyammal felfogom, mit akarnak mondani a történések, párbeszédek, képek, mindez azonban rajtam kívül reked, az érzéseimet nem érinti, talán azért, mert soha nem voltam kétségbeesetten magányos, akkor sem, amikor egyedül éltem, az élet végtelen ürességét sem tapasztaltam. Túl vidám és optimista vagyok, vagy mifene. (Még - mondá az optimista csirke.) A regény misztikussága nem fogott meg, inkább zavart a sok elvarratlan szál, az eredetiség és a finom humor viszont tetszett.

Az Angyalok és démonok tipikusan az a könyv, amit nem olvasok el kétszer és egy hét után olyan, mintha nem is olvastam volna, de egyetlen alkalomra remek. Abszolút magával ragadott, bruttó egy nap alatt olvastam ki, hihetetlenül izgalmas a sztori, és az a csavar a végén, hát, le a kalappal Dan Brown agya előtt, még akkor is, ha néha már-már csodával határos megoldások segítik a főhősöket. A filmet nem láttam (sanszos, hogy csak eltakart szemekkel bírnám végignézni), ezért rákerestem, ki a 'camerlengo', mert ha rajtam múlna, Joaquin Phoenixnek adnám a szerepet. Kiderült, hogy Ewan McGregor a pap, és valószínűleg ő sem lehet rossz, maradhat, hozzájárulok. 

Aztán volt még a nosztalgiahullámot ébresztő és nagyon aranyos Ajvé, A szabadság útjai a maga párkapcsolati problémáival, A lélek nyelve: a betegség ezoterikus útmutatása és a pszicho-lájt Figyeljetek, feleségek! / Figyeljetek, férjek!. Ezekről muszáj részletesebben is írnom, mert az olvasásuk alatt és közben és után elég sok gondolat összegyűlt a fejemben. M. barátnőm egyébként azt mondta, ha egyszer betűrendes lexikonokba foglalnám az összes gondolatomat, csupán az A-Á betűs címszavakat tartalmazó első kötet több ezernyi oldalból állna. Igaza van. Ennek fényében nem is vagyok olyan grafomán itt a blogban, meg a másikban sem, úgy olvassatok.

P.S.: Na jó, bevallom cirka öt-hat barkácsolós (üvegfestés, batikolás, szabás-varrás sötöbö) könyvet is kiolvastam az elmúlt másfél hónapban. 

Filmzabálós

Teljesen kimerültem a hétvégi programokban és a húsvét hétfői sonkaevésben, ezzel tudom magyarázni, miért rogytam le tegnap este a tévé elé és nyomtam egy szolidabb mozimaratont könnyed hangvételű filmekkel. Nem voltam drámára hangolva. Elvileg A három testőr második felét láttam, gyakorlatilag azonban annyit sem, mert valamivel később ő, aki férfim is lerogyott mellém és az ilyesmi soha nem folytatódik filmnézéssel, hö. A Karib-tenger kalózai az a film, amit már láttunk párszor, dévédén bármikor megnézhetjük, most mégis jólesett elnyújtózni a kanapén, kiflikbe fészkelődni és együtt végigbambulni. (Közben pl. azon is röhögtünk, hogy Legolas Turner, de ez azért gyenge poén, bocs.) A Napsütötte Toszkána az egyik szívcsücsköm könyvben, filmen teljesen mást hoztak ki Frances Mayes sztorijából, talán azért, mert a boldogan éltek és házat újítottak fel, sütöttek-főztek, szerettek, családoztak nem filmalap, ha jól indul a történet és jól is fejeződik be, nincs benne sírás-rívás, pusztán hétköznapi boldogság, már nem is érdekes, kinek kell az. Se a történetek, se a szereplők nem egyeznek, rendezői szabadság, ja, a tájat, a színeket, a fagyikat, a romos falakat, a kovácsoltvas ágyat, a vihar utáni napsütést viszont szerettem. Az Értelem és érzelem zárta a filmes szeánszomat, nem voltam álmos, belefért, meg a romantikus énem amúgy sem tudja megunni; a felszínen Elinore vagyok, a mélyben Marianne - és itt is Piton professzornak drukkolok, ez vajon mit jelent.

Egy illúzió mínuszban talált rám a hétfő reggel

A veszélyeztetett terhességből fakadó kényszerpihenő pozitívumai között talán harmadik helyen örültem annak, hogy ha nem kap el a rosszullét vagy az álomkór, idén végig tudom nézni az Oscart, és például nem kell hatalmas bőröndök övezte véreres szemekkel meg alváshiány miatti kásás aggyal dolgoznom, illetve úgy tennem, mintha dolgoznék. Az elmúlt évek figyelmeztető jelei ellenére is egészen ma hajnalig élt bennem az a gyerekkori élmény, hogy az Oscar-díjátadó valódi filmünnep gyönyörű éspervagy tehetséges nőkkel-férfiakkal, jobbnál jobb filmekkel, olyan színvonalas, látványos, szemkápráztató produkciókra épülő show, amely után a legkritikusabb ínyencek is megnyalják mind a húsz ujjukat, sőt, a szomszédéit is. A várva várt magyar közvetítésekhez anno hozzátartozott Albert Györgyi vagy Balázsy Panna kiejtése, amerikaibbnál amerikaibb módon nevezték néven a képernyőn felbukkanó színészeket és színésznőket, az angolul (sem) tudó pórmagyarok jókat röhögtek rajtuk, meg egy csomó mindent nem fordítottak le a gála házigazdájának poénjaiból, de ez nem fájt senkinek, a műsor jó volt és élvezhető, a vigyázó szemeit Hollywood fényességeire vető filmrajongó bőven kapott a sóból és izgatottan-türelmesen várt a következő évi haccacáréra.

Idén Csirkerózsika kénytelen volt felébredni álmából: ami volt, elmúlt, a jelen Oscarjánál talán még egy Sas-kabaré is izgalmasabb, úgy tűnik, Hollywoodban kihaltak a poéngyárosok és a showműsorhoz értő korpuszok. Helyettük hol kínosságba, hol unalomba fulladó rétestésztát kap az a kis lelkes (értsd: én), aki végigszenvedi a gálának csúfolt színvonaltalan röpke négy órát - hajnalban. Jó csirke holtig tanul, tartja az ősrégi bantu közmondás, meg a rossz is. Kálváriámat sikerült azzal tetéznem, hogy a német PRO7 élő közvetítését néztem, amit cirka húszpercenként teledobáltak ugyanazzal a három-négy reklámmal, a heti filmelőzeteseket hajnal hatra már kívülről fújtam. Azért a legjobb egy órát is a német adónak köszönhettem, ugyanis a közvetítés előtt a csatorna ügyese sorra készítette az interjúkat a vörös szőnyegen vonagló vonulgató gigamegaszupersztárokkal, és oké, hogy előre megkapott kérdések meg ilyesmi, de legalább  a díjátadónál érdekesebb volt.
Rengeteg hasznos megállapítást tettem az idei vörös szőnyeges elvárásokkal kapcsolatban, jól jön, ha egyszer színészkedésre adom a fejemet. Például színésznőként az számított igazán trendinek, aki anorexiásan vékony (ha mutatóujjal megnyomod a mellkasát, garantáltan behorpad, az ujjad meg kijön a hátán) és soványsága okán lófejű, a derékszűkössége úgy negyven centi körüli, szúnyogcsípésnyi a melle vagy nincs is, legalábbis a testén nem látható, a légzésképtelenné amortizáló ruhában csak pingvinszerű tipegésre képes, haját visszafogott-szerényre fésülve kibontva hordja, egy vastagabb fürtöt az egyik vállán átcsapva. Csóri Sarah Jessica Parkernek senki nem szólt az idei trendekről, vagy egyszerűen csak utálja a fodrásza és a szolisa: előbbi valami bazinagy malomkereket tekert a fejére és elnevezte frizurának (egyből Timosenko fonottkalács haja jutott eszembe); utóbbi meg az önbarnító helyett önnarancssárgásítóval fújta be a művésznőt, korrekt sütőtök színt kapott, ha Halloween lett volna, talán töklámpássá faragják. Kétségtelen, hogy az Oscaron a legnagyobb az egy főre jutó botoxinjekciók száma. Harminc-harmincöt felett szinte mindenki botoxpartikra jár, egy normális homlokráncolást vagy kacsintást nem láttam a sztároktól, de még fejfordításnál kificcenő nyakráncot sem, gondolom, a filmforgatásokon szerencsétlen sminkesek vért izzadnak, hogy átlagemberi, érzelmeket tükröző arcot pingáljanak rájuk. Koruknak megfelelő ráncmennyiséggel sem kedvelném kevésbé Michelle Pfeiffert vagy Robin Williamst vagy Barbara Streisandot, bár nyilván nem az én szimpátiám befolyásolja a gázsijukat. (Nyilván.) Helen Mirrenen viszont akadt némi ránc, gyönyörű nő ebben a korban is. (Alec Baldwin meg a kivasalt fejű, mimikamentes öregek mintapéldánya.) Gabourey Sidibe látványa elborzasztott, nagyon sajnálom, az ennyire kövér embereket szívem szerint orvosi felügyelet alatt fogyasztanám le, elsősorban nem esztétikai, hanem egészségi szempontok miatt. Jó, így is remek színésznő lehet, de senkinek nem jutott eszébe, hogy azért mégis...?

Az Avatar és a Bombák földjén díjháborúja hidegen hagyott, nem láttam egyiket sem, ez az Avatar esetében szentségtörésnek számít, tudom, dobhatjátok a kavicsokat. Meglepett volna, ha az Avatar lesz a a legjobb film, gondolom, a kék rajongók gyászt öltöttek - átmázolták magukat feketére. A zseniális Christoph Waltzra és a zseniális Meryl Streepre voltam kíváncsi. Waltz legjobb mellékszereplő Oscarját borítékoltam, a Becstelen brigantykban kiválóan és még annál is jobban játszott, a filmet azért miatta sem nézem meg még egyszer, Tarantino nem az én világom. Streep a buli végén került sorra, úgyhogy böjtöltem pár órát. Nem igazán bíztam az Oscarjában, olyan klasszik akadémiás megoldásnak tűnt, hogy azt a Sandra Bullockot díjazzák, aki végre életében egyszer valami színvonalasabbat, tőle szokatlant nyújt (majd a moziban megnézem, valóban így történt-é). Kíváncsi vagyok, mit kell alakítania Streepnek ahhoz, hogy Oscart kapjon. Haljon meg és egyből odaadják neki az életműdíjat? Nem mellesleg ő is ránctalanul, mínusz tizenöt évvel érkezett a gálára, morr. A legjobb női mellékszereplő Mo'Nique-ot nem ismerem, ezért inkább azt említem meg, hogy a szinte sokkot kapott Kathryn Bigelow a rendezői és a legjobb film Oscarját úgy fogta, ahogy vizes vödröket szokás lógatni. George Clooney látványos morcogása vicces volt, gyilkos pillantásokkal méregette a rajta poénkodó Steve Martint és Alec Baldwint, eszembe sem jutott, hogy ha a vén róka Jeff Bridges nagyot alakított, akár ő, akár Colin Firth Oscart kapjon. Firth és Bullock jelölése egyébként meglepett, középszerű színészeknek tartom őket, de ez is csak annyit jelent, hogy mindenkiben szunnyad valaki, remélem, bennem most egészen konkrétan a már sokcentissé nőtt leendő elsőszülöttünk.    

Mivel a show és a házigazdák poénkodása elmaradt, mármint a szórakoztató rész, megpróbáltam a ruhakölteményekkel vigasztalódni. Hát, ruhakölteményekről csak kivételes esetben lehet szó, hirtelen egy sem jut eszembe, az ízlésesebb és izgalmasabb cuccok is csak max. a néhány soros versike kategóriába esnek, fogalmam sincs, miért nem evidens, hogy egy ilyen dzsemborira az ember sztárlánya kizárólag a legszebb estélyit ölti magára, ha már előtte halálra botoxozza-plasztikázza-diétázza magát, hogy mutasson valahogy a szőnyegen. Némelyik köszönőbeszéd is kínosságba hajlott, soha nem értettem, miért kell boldog-boldogtalannak megköszönni a díjat, szerintem volt olyan, aki még a pedikűrösének és az orrszőreltávolítójának is hálát rebegett, ejjj.

Összességében unalmas és üres volt az Oscar-gála, jövőre kihagyom.   

Önbeteljesítő álom, legalábbis nagyon remélem

Lehetne itt a bal sarokban egy nagytotál kép Julie baromi klassz piros táskájáról. Lehetne, ha találtam volna a neten. Most ne firtassuk, hogy béna vagyok-e vagy csak lusta, inkább érjük be ezzel a parányi részlettel és koncentráljunk arra, mit álmodtam Julie baromi klassz piros táskájáról.
Természetesen azt, hogy nekem is lett egy ugyanolyan baromi klassz piros táskám. (Vajh meglepődött-é a kedves Olvasó?) Álmomban épp lógtam a munkahelyemről, mókuskerekezés helyett baromi klassz piros táskát vettem. Ahogy ott olvadoztam a szebbnél szebb táskák között és végül a Julie-féle táskával a kezemben / karomban / vállamon, összefutottam az egyik pasinemű kollégámmal, aki azon mosolygott, hogy meló helyett táskát veszek. Emlékszem, álmomban visszamosolyogtam rá (élőben, a folyosón is szoktam, mert kedves lány vagyok) és azon filóztam egy röpke pillanatig, mit kereshet a női táska részlegen, szintén munkaidőben. (Ööö... női táskát?) Aztán valahogy kimaradt pár jelenet az álmomban, talán az, hogy az eladó végül ajándékba adta nekem Julie baromi klassz piros táskájának ikertestvérét, mert látta, mennyire szeretném vagy mert pont 'ingyen a tiéd lehet egy baromi klassz piros táska' akció volt, mindenesetre a következő snittben már ruhát próbáltam, egy kötött szürkét, amiben a mellem alatt szabadon maradt a bordázatom jobb és bal oldala, mármint felette a bőröm - a többtenyérnyi anyaghiány után a mell feletti kötött szürkében folytatódott tovább a combközépig érő ruha. Tél volt álmomban is, úgy sejtem, végül a kétoldali tüdőgyulladás veszélye miatt nem vettem meg az egyébként szexi darabot. Visszaraktam a helyére, az tuti. Ha mégsem gondolkodtam ennyire praktikusan álmomban, akkor meg azért hagytam a boltban a ruhát, mert annyira nem szeretem a szürkét. Arra is tisztán emlékszem, hogy hazafelé összefutottam a főnökeimmel, vállamon ott feszített az a baromi klassz piros táska, és egyik sem cseszett le a lógás miatt, sőt legnagyobb meglepetésemre azt sem vetették fel, hogy ha végeztem a vásárlással, igazán bemehetnék dolgozni. Felhőtlenül örültem ennek is. (Ez egy ilyen munkakerülős álom lehetett.)
Tulajdonképpen néhány órával az álom előtt német horoszkópokban mazsoláztam a neten, pihenésképpen, két munkafázis közötti szusszanásként. (Képzelheted, mennyire fáradt voltam.) Az egyikben egészen konkrétan azt olvastam, hogy vegyem komolyan az álmaimat. Akkor nem foglalkoztam különösebben ezzel a tanáccsal, csakhogy azóta volt ez az álmom, szóval, elég egyértelmű, hogy valamikor a jövőben munkaidő alatt be kell szereznem egy olyan baromi klassz piros táskát, mint amilyennel Julie mászkált a filmben. Az sajnos nem rémlik, hogy New Yorkban találkoztam-e a munkahelyi kollektíva néhány tagjával vagy itt Budapesten, a bolt nevére nem fókuszált rá az álombéli kamera. Az is biztos, hogy télen hanyagolnom kell az olyan kötött szürke felsőt, amiből kilóg a mell és a csípő közötti részem. Mínuszokban amúgy sem szoktam lenge öltözetben flangálni. Egyébként nagyon szeretném tudni, intelligens /ravasz-e annyira a tudatalattim, hogy miközben én gyanútlanul lefekszem aludni, összeköti a Julie baromi klassz piros táskája utáni nyálcsorgatásomat a német horoszkóp 'vedd komolyan az álmaidat' instrukciójával és kapva az olvasottakon, olyan álmot tol elém, amiben enyém lesz A Táska, sőt, az álom baromi klassz piros táskás mozzanatait ébredés után kristálytisztán megőrzi az agyamban. Azt nem tudom, mit akart valójában a szürke kötött cuccal, a munkakerülés viszont határozottan tetszik.

Bernhard Schlink: A felolvasó

Azt hiszem, ott rontottam el, hogy először a filmet néztem meg, ezért a könyvet nem tudtam önmagáért élvezni, nem a fantáziámban keltek életre a szereplők, hanem a film jelenetei pörögtek a szemem előtt. Nagyon erőteljesen hatott rám a film képi világa és hangulata, nem sikerült elvonatkoztatnom a készen kapott szereplőktől sem. (Így jár az, aki nem bírja kivárni a vaterás aukció végét és beleveti magát a filmbe, mea culpa ésatöbbi.) Megfogott a film, Kate Winslet nagy kedvencem lett az utóbbi egy-két évben, biztos örül majd, ha ezt elolvassa itt magáról. Ralph "Szomorú kék szemekkel nézek a világba bele" Fiennes jóval kevesebbet hozott, mint Az elszánt diplomatában, így nekem súlytalannak tűnt, ezzel az erővel bárki lehetett volna a felnőtt Michael Berg, David Kross viszont ügyes.
A felolvasó c. könyvben feltett és boncolgatott kérdések (pl. generációk közötti konfliktus, A Múlt megértése és feldolgozása, az egyén bűne és felelőssége, illetve kollektív felelősség) nem jelentettek újdonságot, német-történelem szakos egyetemistaként rengeteget foglalkoztam a miértekkel és hogyanokkal, nagyon sok szeminárium és előadás épül a zsidó történelemre, a második világháborúra, a Harmadik Birodalom életére, a negyvenöt utáni német irodalomra, sőt, pszichológia szemináriumon is foglalkoztunk a holocausttal. (Soha nem felejtem, hogy egy félig német nő sírva rohant ki a mosdóba, miután lekurvázta Leni Riefenstahlt, teljesen felzaklatta magát.) Ha kutatónak csapok fel, biztos, hogy ezen a területen maradok, mert a tragédiák ellenére hihetetlenül érdekes és tanulságos szelete ez a történelemnek, a mának.
Tetszett Schlink stílusa, az idősíkok váltogatása, egyszerű és mesterkéletlen módon ír súlyos kérdésekről, nem dramatizál. Kicsit zavart, hogy néhány helyen szájbarágósnak éreztem az összefüggések lebontását, itt-ott olyan, mintha már a regényben megmagyaráznák, hogyan kell értelmezni Schlink írását vagy a történteket, az érzéseket, az író itt azt akarja mondani, hogy... és társai, bár lehet, aki nem járatos a történelemben, az élvezi ezeket a részeket is. Merésznek tartom a szerelmi szál két korosztályát, a tizenöt éves fiú és a harmincas nő viszonyáért a való életben sok szülő ragadna konyhakést, szöges bakancsot vagy péklapátot, és azt gondolom, abszolút jogosan. A film után azt reméltem a könyvtől, hogy igazi választ kapok arra a kérdésre, miért nem 'mentette meg' Michael Hannát, holott megtehette volna, vagy hogy Hanna miért hallgatott. Tudom, hogy itt olyan dolgokról szól a történet, mint egyéni tragédia meg büszkeség, meg saját felelősség és döntés, hogyne tudnám, hiszen a másik oldalon pont emiatt izgalmas és összetett a kérdés, az igazságérzetemmel azonban nem fér össze, ha valakit olyan bűnért ítélnek életfogytiglanra, amit nem követett el és itt Hanna írástudatlanságára gondolok, nem a náci őrként való tevékenységre. Nekem nem életszagú, ha valaki azért vállalja az életfogytiglant, mert nem akarja beismerni, hogy analfabéta. Egyéni szocprobléma, tudom.

Történelmi pillanatot élek át, időutazás közben sírok, majd kaktuszt ölelgetek

Tegnap este egyedül mentem moziba, ugyanis szóló állapotban még soha életemben nem moziztam, és úgy éreztem, itt az ideje ennek a tapasztalatnak is, tehát gondolatban írt bakancslistám egyik tétele kipipálva, maradt még olyan cirka... rengeteg, szóval, bele kell húznom halálomig. Nagyon sajnálom, hogy nem az eredetileg tervezett ötye kiruccanás valósult meg, mert ez az jelentené, hogy nem vált le az egyik ö.ty. retinája, nem kellett megműteni és nem azon izgulok néhány napja, lát-e majd rendesen a bal szemével. Pénteken ő, aki férfim egészen sokáig dolgozott, úgyhogy igazán minden adott volt az egyedülmozizáshoz. Érdekes, eddig valahogy kimaradt az életemből, most jutott eszembe, hogy kipróbálhatnám, csak úgy, vajon milyen érzés.
A történelmi tett bevezetése felért egy katarzissal: A mozipénztárban ücsörgő lányka megkérdezte, hogy diákjegyet szeretnék-e, én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy harminckét évesen is igazán ránctalan és fiatalosan rózsás-bájos az orczám. Olyasmi lehetőséggel, hogy például az üzletszabályzatban kőbe vésték az idősödő hölgyekkel szembeni feltűnő udvariasságot, nem romboltam a diákjegy keltette illúziómat. Szélesen mosolyogva eltettem a jegyemet és ifjúságom tudatában utamra indultam, nagyjából egy órát kellett így-úgy eltöltenem a kezdésig. Ja, mielőtt zsebre vágtam a jegyet, még egy olyan érzés csapott meg a sorra és a székszámra pillantva, hogy igen, most már nincs visszaút, tényleg egyedül kell moziznom. Megjegyzem, a pénztáros lány azt is megkérdezte, két jegyet kérek-e, szóval, újabb piros pont, hogy kinézte belőlem a párkapcsolatot. Jó, anyámra is gondolhatott, de ezzel inkább nem foglalkoztam.
Az időutazó felesége c. filmet romantikus drámának címkézték, meg a bemutató alapján is sejdítettem pár megkönnyezendő jelentet, legalábbis ha én írnám a sztorit, biztos lenne benne néhány, úgyhogy vettem egy csomag zsepit. Mivel csütörtökön még nem tudtam, hogy pénteken moziba megyek, pattogtattam itthon egy tál kukoricát, így a moziba csak valami kis szolid nassolnivalóval ültem be, pár falat volt az egész, elfogyott a filmbemutatók alatt. Egyetlen egyszer inogtam meg abban az elhatározásomban, hogy egyedül üljek be a filmre: Az egyik növényboltban bimbórengetegtől roskadozó karácsonyi kaktuszra bukkantam, ez az egy szem piros álldogált a sok narancssárga között, egy ideig haboztam, hogy magammal vigyem-é a moziba, magam mellé teszem a székre vagy ilyesmi, de aztán úgy döntöttem, ha valóban az íródott meg a kaktuszkarmában, hogy az enyém legyen, mozi után még ott vár rám, egyedül kell moziba mennem, ezt véstem a bakancslistámra.
Abban reménykedtem, hogy enyém lesz a teljes üres sor, de végül egy csaj pont mellém ült le, nézegettük egymást, én azt találgattam, vajon ő is pusztán egyedül akar mozizni vagy szingli, szerintem ő is ilyesmin merenghetett el pár másodpercre. Egymásra mosolyogtunk, eltüntettük a nasst, kuncogtunk a filmbemutatókon, aztán átadtuk magunkat a romantikus drámának. A film alatt párszor vetett rám hosszabb-rövidebb pillantásokat, gondolom, kíváncsi volt, nekem is folyik-e a könnyem. Folyt. Én nem nézegettem a szomszédomat, egyértelmű volt, mikor veszi le a szemüvegét, törli meg a szemét és teszi vissza a szemüvegét. Az időutazó felesége szép és megható film, abból a közepesnél erősebb kategóriából, de nem egy Ghost, például. Bár szokatlan keretbe ágyazva mutatja be A Sírig És Még Azon Túl Is Tartó Nagy Szerelmet, hétköznapi érzésekről szól a történet, szerelemről, barátságról, szülőségről, halálról, elengedésről. A szívfacsaró jeleneteknél azért könnyeztem, mert eszembe jutott, hogy egyszer el fogom veszíteni azokat az embereket, akiket nagyon szeretek, ez az élet rendje és hiába veszem zokon a halált, a saját halálomat is, nem tehetek ellene semmit. Megnyugtatott a tudat, hogy itthon ő, aki férfim a karjába vesz majd és megcsókol, és miközben az ingnyakába pityergem a könnyeimet, halkan megkérdezi, minek kell nekem ilyen filmeket nézni, és megnyugtat, hogy mi száz évig fogunk élni. Aranyos poénok vannak a filmben, ügyes és bűbájos az Albát játszó kislány, mondjuk, kicsit meredeknek éreztem, hogy az egyébként baromi jó testű és gyönyörű szemű Eric Bana egy szál mellkasban időutazik és folyton ruhát kell lopnia magának, ezt olyan terminátoros megoldásnak vettem és zavart, meg az is, hogy Clare azért vetél el állandóan, mert a magzat is időutazó... Sok tinipár ült körülöttem, jó lett volna tudni, mit gondolnak-éreznek a film után. Az elején még idétlenül röhögcséltek, aztán feltűnően nagy csendben üldögéltek ők is, semmi pisszenést nem lehetett hallani a teremben, csak itt-ott némi szipogást, orrfújást. Mondjuk, első randira nem ajánlanám a filmet, meg családi mozinak sem. Nekem jólesett, így, egymagamban. Kíváncsi vagyok a könyvre.
A mozi után felhívtam ő, aki férfimet, hogy szeretem, szeretem, szeretem, aztán elmentem a virágoshoz, a piros karácsonyi kaktuszom ott várt rám. Hazafelé inkább gyalogoltam a hidegben, miközben a kaktuszt öleltem magamhoz, majd' lefagyott a kezem, de nem vágytam emberek közé, egyedül akartam lenni a felkavart érzéseimmel-gondolataimmal. Útközben Rufus Wainwright és Dido számát dúdolgattam, ez passzolt a hangulatomhoz, viszont ide az egyik filmbeli kedvencemet rakom be, hallgassátok.

... and the winner is...

... Meryl Streep! Ez a nő egyszerűen zseniális, újra és újra levesz a lábamról, a Julie & Julia - Két nő, egy recept meg hihetetlenül aranyos film, tele vicces, bájos és megható jelenetekkel a főzésről-sütésről, a szakácskönyvekről, az önmegvalósításról, a szerelemről, a boldogságról, ja, meg a blogolásról, bizony. Streep lubickol a szerepében, és hát az a hanghordozás olyan, de olyan gyilkos, hogy az ember csirkéjének a hátán égnek mered az összes pihe, de nem lehet nem imádni. Úgy hiányzott a lelkemnek ez a történet, még most is vigyorgok. Nagyjából két-három hete jutott eszembe, hogy talán beiratkozhatnék egy főzőtanfolyamra, izgalmas kaland lenne, aztán elbizonytalanodtam, vajh való-é nekem az ilyen úri huncutság, nekem, akinek például a főzeléke magasról veri a legspécibb betonkeverő teljesítményét is és aki az általa feltalált sárgaborsófőzeléktéglából szándékozik meggazdagodni, viszont a másik oldalon meg ott van a blogomban is fülön csíphető gasztrovéna, a nyáron tapasztalt főzős-sütős elvonási tüneteket már meg sem említem. A Julie & Julia most megint eszembe juttatta a főzőtanfolyamot, ráadásul olyan ez a film, hogy utána legszívesebben kötényt ragadnál és bevennéd magad a konyhába, aztán A Férfi elé tennéd az ételt és csak falatoznátok a szépen megterített asztalnál, előbb a mennyei fogásokat kóstolnátok végig, utána meg egymást. Aki eddig kizárólag szexre használta a konyhát, az a film hatására garantáltan átértékeli a funkcióját. Julie és Julia finomabbnál finomabb francia ételeket varázsolt a vásznon, az éhségközpontomban azóta is folyamatosan riadóztatnak. Pokoli jó érzés lehet, ha valaki ennyire tud főzni és sütni, illetve ha ennyire kiteljesedhet abban, amit szeret. Mondjuk, az evésben hihetetlenül otthon vagyok, azt nem kell megtanulnom. Ezt a filmet nem gasztrobloggereknek is nagyon ajánlom. Jóétvágy!

P.S.: Ő, aki férfimtől moziszéket kértem karácsonyra, egyetlen porcikám sem fájt benne, pedig két órán keresztül meg sem moccantam. Julie piros táskáját is szeretném - szerelem első látásra.

IKEA és Tarantino, bár ez utóbbit szívesen kihagytam volna

Ha jól rémlik, valahol a piros dekorfotel környékén jutott eszembe zí és az ikeás megjegyzése, és bár tegnap vasárnap volt és tulajdonképpen egy teljesen másik hét, azért végigsétáltam a kasszavonalon, hátha egymásba botlunk, nagyon bíztam az arcmemóriámban, igazán jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Zít nem találtam sehol, cserében egy bevásárlószatyornak szánt piros cekkerrel akartam volt vigasztalódni, ő, aki férfimnek már messziről lobogtattam, hogy legyen ideje megbarátkozni a piros cekkerrel, a hozzászoktatás azonban csak ötvenszázalékos sikerrel járt, ugyanis kijelentette, hogy megvehetem, persze, helyes piros cekker, csak neki ne kelljen vele semmiféle sorsközösséget vállalnia. Ő, aki férfim lelki békéje fontos nekem, ezért hagytam a csudába a piros cekkert, felfüggesztettem a portyázásomat és szolid idétlenkedéseink közepette vártam, hogy fizethessünk végre. Természetesen már megint a mi sorunk haladt a leglassabban, ez általában így van, illetve néha kiegészül azzal, hogy pont előttünk elromlik a gép és nem lehet kártyával fizetni, illetve épp eladóváltás zajlik. Utóbbi történt most is, a lajhárjelleggzetességeket mutató fiatalembert egy pici, vékony, fekete hajú lány váltotta fel. Rögtön felismertem zít, hála annak az egy-két képnek, amit a blogjában láttam anno. Mondom, hogy jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Miközben ő, aki férfim a bevásárlókocsiba pakolta képkereteket (natúr fa), a szalvétát (piros1 és zöld), a takarót (piros2), a dobozzá hajtogatható kartonokat (piros3) és a locsolókannát (fehér), zít néztem és arra vártam, hogy felpillantson és elkérje a kártyámat. Olyan eszméletlenül frappáns belépővel hívtam fel magamra a figyelmét, hogy van egy blogod, ugye, vagy valami ilyesmi, és miután meglepve igennel felelt, rákérdeztem, hogy ő-e a zí, ő meg a bólintás után egyből visszakérdezett, hogy én meg a csibike...? Miután ilyen ügyesen ráhibáztunk egymásra, váltottunk pár szót, de tényleg csak párat, mert én sem szeretem, ha a trécselő eladó miatt kell a hosszú sorban szteppelni. A hazafelé vezető úton nem győztem hangsúlyozni ő, aki férfimnek a gondolat teremtő erejét, miszerint csak rágondoltam zíre és lőn, össze is futottam vele. Sajnos, ez a lottó ötös esetében valamiért nem szokott működni, apró kis technikai csiszolás szükségeltetik még, de érzem, nincs már messze a hőn áhított siker.
Bár a piros a mai napon is központi szerepet játszott az életemben, a Tarantino-féle vérfürdőről szívesen lemondtam volna. A Becstelen brigantyk-ra az én fogam fájt, csak magamat okolhatom, ha rémálmaim lesznek. Brad Pitt és Cristoph Waltz alakítása lenyűgözött, ültek a poénok, imádtam a francia és a német csevejt, maga a film azonban nem tetszett, néhol kifejezetten untam, általában pedig a szemem előtt tartottam a kezemet, de két ujjamat mindenféleképpen, mert nem való nekem az önkényes kegyetlenkedés és a literszám folyó művér látványa, bőven elég az emberi hús és csont szakadásának-roppanásának hangja. Már a véres, pszichopatás, ördögös előzeteseknél elkezdett fogyni a türelmem, Tarantino hülyeségeit most kifejezetten nehezen viseltem. Úgy tűnik, túl sok Harry Pottert néztem az utóbbi időben.