Bernhard Schlink: A felolvasó

Azt hiszem, ott rontottam el, hogy először a filmet néztem meg, ezért a könyvet nem tudtam önmagáért élvezni, nem a fantáziámban keltek életre a szereplők, hanem a film jelenetei pörögtek a szemem előtt. Nagyon erőteljesen hatott rám a film képi világa és hangulata, nem sikerült elvonatkoztatnom a készen kapott szereplőktől sem. (Így jár az, aki nem bírja kivárni a vaterás aukció végét és beleveti magát a filmbe, mea culpa ésatöbbi.) Megfogott a film, Kate Winslet nagy kedvencem lett az utóbbi egy-két évben, biztos örül majd, ha ezt elolvassa itt magáról. Ralph "Szomorú kék szemekkel nézek a világba bele" Fiennes jóval kevesebbet hozott, mint Az elszánt diplomatában, így nekem súlytalannak tűnt, ezzel az erővel bárki lehetett volna a felnőtt Michael Berg, David Kross viszont ügyes.
A felolvasó c. könyvben feltett és boncolgatott kérdések (pl. generációk közötti konfliktus, A Múlt megértése és feldolgozása, az egyén bűne és felelőssége, illetve kollektív felelősség) nem jelentettek újdonságot, német-történelem szakos egyetemistaként rengeteget foglalkoztam a miértekkel és hogyanokkal, nagyon sok szeminárium és előadás épül a zsidó történelemre, a második világháborúra, a Harmadik Birodalom életére, a negyvenöt utáni német irodalomra, sőt, pszichológia szemináriumon is foglalkoztunk a holocausttal. (Soha nem felejtem, hogy egy félig német nő sírva rohant ki a mosdóba, miután lekurvázta Leni Riefenstahlt, teljesen felzaklatta magát.) Ha kutatónak csapok fel, biztos, hogy ezen a területen maradok, mert a tragédiák ellenére hihetetlenül érdekes és tanulságos szelete ez a történelemnek, a mának.
Tetszett Schlink stílusa, az idősíkok váltogatása, egyszerű és mesterkéletlen módon ír súlyos kérdésekről, nem dramatizál. Kicsit zavart, hogy néhány helyen szájbarágósnak éreztem az összefüggések lebontását, itt-ott olyan, mintha már a regényben megmagyaráznák, hogyan kell értelmezni Schlink írását vagy a történteket, az érzéseket, az író itt azt akarja mondani, hogy... és társai, bár lehet, aki nem járatos a történelemben, az élvezi ezeket a részeket is. Merésznek tartom a szerelmi szál két korosztályát, a tizenöt éves fiú és a harmincas nő viszonyáért a való életben sok szülő ragadna konyhakést, szöges bakancsot vagy péklapátot, és azt gondolom, abszolút jogosan. A film után azt reméltem a könyvtől, hogy igazi választ kapok arra a kérdésre, miért nem 'mentette meg' Michael Hannát, holott megtehette volna, vagy hogy Hanna miért hallgatott. Tudom, hogy itt olyan dolgokról szól a történet, mint egyéni tragédia meg büszkeség, meg saját felelősség és döntés, hogyne tudnám, hiszen a másik oldalon pont emiatt izgalmas és összetett a kérdés, az igazságérzetemmel azonban nem fér össze, ha valakit olyan bűnért ítélnek életfogytiglanra, amit nem követett el és itt Hanna írástudatlanságára gondolok, nem a náci őrként való tevékenységre. Nekem nem életszagú, ha valaki azért vállalja az életfogytiglant, mert nem akarja beismerni, hogy analfabéta. Egyéni szocprobléma, tudom.