Történelmi pillanatot élek át, időutazás közben sírok, majd kaktuszt ölelgetek

Tegnap este egyedül mentem moziba, ugyanis szóló állapotban még soha életemben nem moziztam, és úgy éreztem, itt az ideje ennek a tapasztalatnak is, tehát gondolatban írt bakancslistám egyik tétele kipipálva, maradt még olyan cirka... rengeteg, szóval, bele kell húznom halálomig. Nagyon sajnálom, hogy nem az eredetileg tervezett ötye kiruccanás valósult meg, mert ez az jelentené, hogy nem vált le az egyik ö.ty. retinája, nem kellett megműteni és nem azon izgulok néhány napja, lát-e majd rendesen a bal szemével. Pénteken ő, aki férfim egészen sokáig dolgozott, úgyhogy igazán minden adott volt az egyedülmozizáshoz. Érdekes, eddig valahogy kimaradt az életemből, most jutott eszembe, hogy kipróbálhatnám, csak úgy, vajon milyen érzés.
A történelmi tett bevezetése felért egy katarzissal: A mozipénztárban ücsörgő lányka megkérdezte, hogy diákjegyet szeretnék-e, én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy harminckét évesen is igazán ránctalan és fiatalosan rózsás-bájos az orczám. Olyasmi lehetőséggel, hogy például az üzletszabályzatban kőbe vésték az idősödő hölgyekkel szembeni feltűnő udvariasságot, nem romboltam a diákjegy keltette illúziómat. Szélesen mosolyogva eltettem a jegyemet és ifjúságom tudatában utamra indultam, nagyjából egy órát kellett így-úgy eltöltenem a kezdésig. Ja, mielőtt zsebre vágtam a jegyet, még egy olyan érzés csapott meg a sorra és a székszámra pillantva, hogy igen, most már nincs visszaút, tényleg egyedül kell moziznom. Megjegyzem, a pénztáros lány azt is megkérdezte, két jegyet kérek-e, szóval, újabb piros pont, hogy kinézte belőlem a párkapcsolatot. Jó, anyámra is gondolhatott, de ezzel inkább nem foglalkoztam.
Az időutazó felesége c. filmet romantikus drámának címkézték, meg a bemutató alapján is sejdítettem pár megkönnyezendő jelentet, legalábbis ha én írnám a sztorit, biztos lenne benne néhány, úgyhogy vettem egy csomag zsepit. Mivel csütörtökön még nem tudtam, hogy pénteken moziba megyek, pattogtattam itthon egy tál kukoricát, így a moziba csak valami kis szolid nassolnivalóval ültem be, pár falat volt az egész, elfogyott a filmbemutatók alatt. Egyetlen egyszer inogtam meg abban az elhatározásomban, hogy egyedül üljek be a filmre: Az egyik növényboltban bimbórengetegtől roskadozó karácsonyi kaktuszra bukkantam, ez az egy szem piros álldogált a sok narancssárga között, egy ideig haboztam, hogy magammal vigyem-é a moziba, magam mellé teszem a székre vagy ilyesmi, de aztán úgy döntöttem, ha valóban az íródott meg a kaktuszkarmában, hogy az enyém legyen, mozi után még ott vár rám, egyedül kell moziba mennem, ezt véstem a bakancslistámra.
Abban reménykedtem, hogy enyém lesz a teljes üres sor, de végül egy csaj pont mellém ült le, nézegettük egymást, én azt találgattam, vajon ő is pusztán egyedül akar mozizni vagy szingli, szerintem ő is ilyesmin merenghetett el pár másodpercre. Egymásra mosolyogtunk, eltüntettük a nasst, kuncogtunk a filmbemutatókon, aztán átadtuk magunkat a romantikus drámának. A film alatt párszor vetett rám hosszabb-rövidebb pillantásokat, gondolom, kíváncsi volt, nekem is folyik-e a könnyem. Folyt. Én nem nézegettem a szomszédomat, egyértelmű volt, mikor veszi le a szemüvegét, törli meg a szemét és teszi vissza a szemüvegét. Az időutazó felesége szép és megható film, abból a közepesnél erősebb kategóriából, de nem egy Ghost, például. Bár szokatlan keretbe ágyazva mutatja be A Sírig És Még Azon Túl Is Tartó Nagy Szerelmet, hétköznapi érzésekről szól a történet, szerelemről, barátságról, szülőségről, halálról, elengedésről. A szívfacsaró jeleneteknél azért könnyeztem, mert eszembe jutott, hogy egyszer el fogom veszíteni azokat az embereket, akiket nagyon szeretek, ez az élet rendje és hiába veszem zokon a halált, a saját halálomat is, nem tehetek ellene semmit. Megnyugtatott a tudat, hogy itthon ő, aki férfim a karjába vesz majd és megcsókol, és miközben az ingnyakába pityergem a könnyeimet, halkan megkérdezi, minek kell nekem ilyen filmeket nézni, és megnyugtat, hogy mi száz évig fogunk élni. Aranyos poénok vannak a filmben, ügyes és bűbájos az Albát játszó kislány, mondjuk, kicsit meredeknek éreztem, hogy az egyébként baromi jó testű és gyönyörű szemű Eric Bana egy szál mellkasban időutazik és folyton ruhát kell lopnia magának, ezt olyan terminátoros megoldásnak vettem és zavart, meg az is, hogy Clare azért vetél el állandóan, mert a magzat is időutazó... Sok tinipár ült körülöttem, jó lett volna tudni, mit gondolnak-éreznek a film után. Az elején még idétlenül röhögcséltek, aztán feltűnően nagy csendben üldögéltek ők is, semmi pisszenést nem lehetett hallani a teremben, csak itt-ott némi szipogást, orrfújást. Mondjuk, első randira nem ajánlanám a filmet, meg családi mozinak sem. Nekem jólesett, így, egymagamban. Kíváncsi vagyok a könyvre.
A mozi után felhívtam ő, aki férfimet, hogy szeretem, szeretem, szeretem, aztán elmentem a virágoshoz, a piros karácsonyi kaktuszom ott várt rám. Hazafelé inkább gyalogoltam a hidegben, miközben a kaktuszt öleltem magamhoz, majd' lefagyott a kezem, de nem vágytam emberek közé, egyedül akartam lenni a felkavart érzéseimmel-gondolataimmal. Útközben Rufus Wainwright és Dido számát dúdolgattam, ez passzolt a hangulatomhoz, viszont ide az egyik filmbeli kedvencemet rakom be, hallgassátok.