A fitballseggű lány

Kezd érlelődni bennem a gyanú, hogy nem a legtökéletesebb módon ülök a fűzöld fitballomon, mert csak akkor tartom egyenesen a hátamat, ha a labdán némileg előrébb helyezem a fenekemet, cirka lecsúszásközeli állapotba, ilyenkor végre megvan a derékszög a térdhajlatomban, meg mintha hamarabb elfáradna a gerincem és a combom, esetleg ez utóbbi feszül is kicsit, de ebben még nem vagyok annyira biztos, szóval, lehet, ideje betérnem egy gyógytornászhoz, hogy csókolom, szeretnék leülni arra a nagy labdára, így ni, és tessék nekem megmondani, vajh délcegen ülök-é rajta, szakmailag korrekt-é a tartásom, vagy inkább olyan, mint amikor az üldözői elől menekülő, véres-verítékes, meglőtt Winnetou félholtan rádől a lovára. Egyébként úgy látszik, fűzöld fitball terén ez az év a nagy felismerések ideje, ugyanis rájöttem arra, hogy ha nem egy szál bugyiban ülnék a labdára, nem cuppanna rá a combomra-fenekemre, ami önmagában nem baj, az fáj irgalmatlanul, amikor ülés végeztével nagy óvatosan felállok és én leszek A Lány, Aki A Fenekén Hordja A Fitballt, és centiről centire haladva megpróbálom leapplikálni magamról a nagy zöld labdát, nehogy feltépje bőrömet-húsomat. Heroikus küzdelem ez, kedves olvasók.