IKEA és Tarantino, bár ez utóbbit szívesen kihagytam volna

Ha jól rémlik, valahol a piros dekorfotel környékén jutott eszembe zí és az ikeás megjegyzése, és bár tegnap vasárnap volt és tulajdonképpen egy teljesen másik hét, azért végigsétáltam a kasszavonalon, hátha egymásba botlunk, nagyon bíztam az arcmemóriámban, igazán jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Zít nem találtam sehol, cserében egy bevásárlószatyornak szánt piros cekkerrel akartam volt vigasztalódni, ő, aki férfimnek már messziről lobogtattam, hogy legyen ideje megbarátkozni a piros cekkerrel, a hozzászoktatás azonban csak ötvenszázalékos sikerrel járt, ugyanis kijelentette, hogy megvehetem, persze, helyes piros cekker, csak neki ne kelljen vele semmiféle sorsközösséget vállalnia. Ő, aki férfim lelki békéje fontos nekem, ezért hagytam a csudába a piros cekkert, felfüggesztettem a portyázásomat és szolid idétlenkedéseink közepette vártam, hogy fizethessünk végre. Természetesen már megint a mi sorunk haladt a leglassabban, ez általában így van, illetve néha kiegészül azzal, hogy pont előttünk elromlik a gép és nem lehet kártyával fizetni, illetve épp eladóváltás zajlik. Utóbbi történt most is, a lajhárjelleggzetességeket mutató fiatalembert egy pici, vékony, fekete hajú lány váltotta fel. Rögtön felismertem zít, hála annak az egy-két képnek, amit a blogjában láttam anno. Mondom, hogy jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Miközben ő, aki férfim a bevásárlókocsiba pakolta képkereteket (natúr fa), a szalvétát (piros1 és zöld), a takarót (piros2), a dobozzá hajtogatható kartonokat (piros3) és a locsolókannát (fehér), zít néztem és arra vártam, hogy felpillantson és elkérje a kártyámat. Olyan eszméletlenül frappáns belépővel hívtam fel magamra a figyelmét, hogy van egy blogod, ugye, vagy valami ilyesmi, és miután meglepve igennel felelt, rákérdeztem, hogy ő-e a zí, ő meg a bólintás után egyből visszakérdezett, hogy én meg a csibike...? Miután ilyen ügyesen ráhibáztunk egymásra, váltottunk pár szót, de tényleg csak párat, mert én sem szeretem, ha a trécselő eladó miatt kell a hosszú sorban szteppelni. A hazafelé vezető úton nem győztem hangsúlyozni ő, aki férfimnek a gondolat teremtő erejét, miszerint csak rágondoltam zíre és lőn, össze is futottam vele. Sajnos, ez a lottó ötös esetében valamiért nem szokott működni, apró kis technikai csiszolás szükségeltetik még, de érzem, nincs már messze a hőn áhított siker.
Bár a piros a mai napon is központi szerepet játszott az életemben, a Tarantino-féle vérfürdőről szívesen lemondtam volna. A Becstelen brigantyk-ra az én fogam fájt, csak magamat okolhatom, ha rémálmaim lesznek. Brad Pitt és Cristoph Waltz alakítása lenyűgözött, ültek a poénok, imádtam a francia és a német csevejt, maga a film azonban nem tetszett, néhol kifejezetten untam, általában pedig a szemem előtt tartottam a kezemet, de két ujjamat mindenféleképpen, mert nem való nekem az önkényes kegyetlenkedés és a literszám folyó művér látványa, bőven elég az emberi hús és csont szakadásának-roppanásának hangja. Már a véres, pszichopatás, ördögös előzeteseknél elkezdett fogyni a türelmem, Tarantino hülyeségeit most kifejezetten nehezen viseltem. Úgy tűnik, túl sok Harry Pottert néztem az utóbbi időben.