Arról, hogy rohamtempóban szaporodnak a piros cuccaim

Egyre határozottabban érzem, hogy a piros szín nem véletlenül robbant be az életembe, dolgunk van egymással. Gyerekkoromban piros melegítőt hordtam egy ideig (anyu, miért vettél piros melegítőt, miééért?) és utáltam. Most vonz ez a szín és valami vad belső örömmel engedek neki, persze, a piros melegítő továbbra is sok(k) lenne. Minden a dögösvörössel kezdődött, a hirtelen felindulásból elkövetett topánvásárlással. Megvettem, mert egy pillanat alatt beleszerettem, három másodpercig sem volt a lábamon, pedig én cipőben az a próbálgatós-mérlegelős típus vagyok, muszáj ötmillió szögből meglesnem, hogy áll a lábamon a kiválasztott példány. Azért jó, hogy idegből csak kiskaliberű kiadásokat hozok össze, bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk kizárólag nercbundáktól simulna ki a homlokráncom. A második számú piros versenyző egy szimpla nyaklánc. Hullafáradtan, félálomban toltam a damilra a gyöngyöket, egyiket a másik után, két éve vártak a felfűzetésre, morcogtam is, hogy miért épp éjfél előtt jött rám a pirosnyakláncfűzhetnék, aludni akarok! A gyöngyfűzhetnék ritka agresszív jószág, nehezen ereszt, nem csoda, ha másnap karikás szemekkel kúsztam be kedvenc munkahelyemre, remélem, a kebelemen pihenő piros nyaklánc javított valamit a külcsínemen. Megjegyzem, cirka minden huszonötödik gyöngy az ágyban landolt, a reggeli ébredésnél sok kis comb- és fenékszúrás jelezte, hogy este sokan voltunk az ágyban. Ha még fejlesztek egy kicsit a technikán, előbb-utóbb kidolgozom a gyöngyakupunktúrát. A nyaklánchoz persze kellett a piros fülbevaló, egy-egy pici pötty, aztán ha már bizsuberekben jártam, virágmintás csattot is vettem a hajzatomba. Innentől nem volt megállás a lejtőn: Természetesen lett meseszép piros üveggyűrűm, ki érti ezt, aztán nyaralás előtt valahogy épp egy leértékelt piros bőröndbe botlottam bele szó szerint, hogy a piros karikafülbevalómat már ne is említsem, meg a birtokomban van egy piros nyári felső, szexis-nőcis, turkálóból, kétszáz pénzért. Nem terveztem további pirosítást, tögyö azonban azt mondta, hogy hordjak piros bugyit, a gyökércsakrám erősítése végett, én meg olyan vagyok, hogy teszem, amit tögyö mondd, mert nagy titkok tudója, meg tényleg edzeni kell a gyökércsakrámat és hát azért is, mert még soha nem volt piros színű bugyim, csak bordó, és nem halhatok meg úgy, hogy ez az élmény kimaradt az életemből. Most jut eszembe, réges-régen egy messzi-messzi galaxisban tulajdonomban leledzett egyetlen pár piros zokni, nem rajongtam érte (anyu, miért vettél piros zoknit, miééért?), a piros zokniról meg az ugrott be, hogy az általános iskolában tartotta magát az a gúnyolódás, miszerint aki piros zoknit hord pénteken, az buzi. A piros bugyiról csak annyit, hogy erősen úgy tűnik, idén nem divat a piros szexinemű, a Westendben kb. öt-hat boltot is megjártunk, mire rábukkantunk A Piros Bugyira. Mióta a piros bugyik otthonunk oszlopos tagjai, illetve ruhatáram szerves részei, ő, aki férfim annyira belelkesült, hogy jövő nyárra piros bikinit akar - nem magának, nekem. Részemről semmi jónak nem vagyok az elrontója, jöhet, naná, talán egy piros körömlakk is. Rúzs nem, az annyira nem vagyok én.