3+2=32

32... harminckettő... 32... harminckettő... 32... harminckettő... Ööö... csak szokom a gondolatot, hogy vége a harmincegyediknek. Hangosan is mondogatom, hátha rögzül. Furcsa, de lélekben megálltam valahol a huszonvégefelé, ott, ahol magamra találtam és én én lettem, azóta meglepve konstatálom az évek múlását, mert nem tűnik úgy, hogy bármit is öregedtem volna. (Hja, hála néked, szemránckrém, leborulok a hatékonyságod előtt.) Inkább az zavar kicsit, hogy rengeteg mindent szeretnék még csinálni, és ha így vágtáznak az évek, még a végén kifutok az időmből. Az újjászületés lehetősége nem vigasztal, mert mondjuk gyilkos galócaként hogy a fenébe fogok ejtőernyőzni? Kedvenc munkahelyemen azzal poénkodott tegnap a szülinapi társaságom, hogy elfilóztak azon, inkább fordítva teszik fel a gyertyát. Neeeee! Kardomba is dőlnék, ha még egyszer neki kellene futnom a huszonháromnak, egyszer bőven elég volt. Úgy, ahogy. Még a mai fejemmel sem akarom, nekem itt és most jó. Boldog szülinapot, te lökött tyúk!, imígyen köszönté csibike enmagát.

Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon jó évem lesz a harminckettedik. Megérzés.