Filmzabálós

Teljesen kimerültem a hétvégi programokban és a húsvét hétfői sonkaevésben, ezzel tudom magyarázni, miért rogytam le tegnap este a tévé elé és nyomtam egy szolidabb mozimaratont könnyed hangvételű filmekkel. Nem voltam drámára hangolva. Elvileg A három testőr második felét láttam, gyakorlatilag azonban annyit sem, mert valamivel később ő, aki férfim is lerogyott mellém és az ilyesmi soha nem folytatódik filmnézéssel, hö. A Karib-tenger kalózai az a film, amit már láttunk párszor, dévédén bármikor megnézhetjük, most mégis jólesett elnyújtózni a kanapén, kiflikbe fészkelődni és együtt végigbambulni. (Közben pl. azon is röhögtünk, hogy Legolas Turner, de ez azért gyenge poén, bocs.) A Napsütötte Toszkána az egyik szívcsücsköm könyvben, filmen teljesen mást hoztak ki Frances Mayes sztorijából, talán azért, mert a boldogan éltek és házat újítottak fel, sütöttek-főztek, szerettek, családoztak nem filmalap, ha jól indul a történet és jól is fejeződik be, nincs benne sírás-rívás, pusztán hétköznapi boldogság, már nem is érdekes, kinek kell az. Se a történetek, se a szereplők nem egyeznek, rendezői szabadság, ja, a tájat, a színeket, a fagyikat, a romos falakat, a kovácsoltvas ágyat, a vihar utáni napsütést viszont szerettem. Az Értelem és érzelem zárta a filmes szeánszomat, nem voltam álmos, belefért, meg a romantikus énem amúgy sem tudja megunni; a felszínen Elinore vagyok, a mélyben Marianne - és itt is Piton professzornak drukkolok, ez vajon mit jelent.