Szellemem erejével gyűröm le a szúnyogcsípéseket

Ötforintos nagyságú szúnyogcsípéseimnek köszönhetően ma este megvilágosodtam, mint Gautama Sziddhárta, igaz, nem fügefa, hanem csak egy szimpla csüngőágú fikusz alatt. Rádöbbentem, hogy Az Élet idén is szenvedés: a szúnyogok megtalálnak a sokadik emeleten, ráadásul mutáns példányok lehetnek, ló harap ekkorát. Gyerekkoromban azzal a jellegzetes szagú, mentolos rázókeverékkel ecsetelték a csípéseimet, nagymamám néha hófehérre mázolta vele az egész lábszáramat. Abban az időben örömkönnyek közepette fogadott volna soraiba a fehérlábúak indián törzse. Olyan is előfordult, hogy a telekre gyalogolván autentikus paraszti eljárással csillapítottuk a viszketést: az út szélén tépett lapulevéllel dörzsöltük be a csípéseket. Ma már nem lennék ennyire bátor, környezetszennyezés és miegymás, és ki tudja, melyik kutya pisilt rá, meg lakótelepen amúgy is csak chipses zacskó, törött üveg és sörös doboz nő a fűben, lapulevél nem. Később jött a visszafogott Fenistil, mert a kamaszlélek érzékeny, inkább a halál, minthogy fehér pöttyökkel menjek suliba, viszont úgy szocializáltak, hogyha viszket, be kell kenni. A meg- és szétvakarásra is van családi példa, én azonban mindig ódzkodtam attól, hogy sebesre kaparjam a szúnyogcsípéseimet, nálam jobban bevált az a pogány szertartás, hogy kicsit benyálazom a vörös foltot és ikszet rakok rá. Mostanában inkább szellemi erőket mozgósítok a harapásnyomok ellen, ugyanis fogalmam sincs, hol a Fenistil, venni meg elfelejtek - egyszerűen nem gondolok arra, hogy viszket. Eddig működik, szóval, mától legyen az új indián nevem A Szenvedést Rezzenéstelen Arccal Tűrő Lány.