Ridegtartás

(Anyu, ezt inkább ne olvasd el.)

Reménytelen eset vagyok, mármint ami a Szansza Verát illeti. Hivatalosan sansevieria, de most hagyjuk a puccos nevet és szimplán Sz. Veraként fusson főhősünk. Sz. Vera nem szeret engem és én sem szeretem őt, azt hiszem, már az általános iskola folyosóin sem szerettem. Például a hibiszkusz vagy a fikusz növény a javából, ezekkel a fegyelmezett, égbe törő, kézbőrt véresre karcoló levelekkel azonban soha nem tudtam megbarátkozni. Anno az albérletbe kaptam néhányat anyutól, mert Sz. Vera igénytelen, ergo nálam is életben marad. (Köszi, anyu!) A locsolással nem volt gond, tényleg igénytelenek sajnos. Ha ritkán és kelletlenül is, azért csak megitattam az egyenpéldányokat. Az idegek harca ott ért véget, hogy az összes Sz. Verát formára igazítottam, a legkegyetlenebbül vágó levelek lenyisszantásával új fazont dizájnoltam nekik. Pusztán önvédelemből. Barbárságom azonban darabokra törte a sok Sz. Vera növénylelkét, elsárgulva, megfonnyadva tértek meg az örök vadászvirágmezőkre. Ennyit arról, hogy Chuck Norrisnál is szívósabbak. A növényeket persze sajnáltam, mert valahol érző szívem van. (Hol is?) Úgy képzelem, hogy a feng shui szakértők legszívesebben betiltanák az Sz. Verát, mert megrekeszti az... ööö... izééé... életenergia áramlását vagy mit. Én spec szívesen lemondtam volna a második kör Sz. Veráról, mert az életenergia vagy mi igen kedves számomra, anyu azonban újabb Sz. Verákat ajándékozott nekem. Igaz, kevesebbet - de jóval nagyobb kaspókban. Megadtam magam a sorsomnak, a költözésnél jöttek velünk az Sz. Verák is és egyből kikerültek az új erkélyre, a fal mellé. Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom az elődök elsárgulása miatt, meg anyut sem akartam megrémiszteni azzal, hogy olyan lányt szült a világra, aki a legigénytelenebb zöldeket sem tudja életben tartani, úgyhogy kicsit rendszeresebben locsoltam őket, plusz nem nyirbáltam meg egyik Sz. Vera leveleit sem - nagy önuralomról téve tanúbizonyságot. Bár nem kedveltem őket, gondoskodtam róluk. (Egy jellem vagyok, na.) Az erkélyen nagyon szerették a nyarat és az őszt. Talán a telet is. Az enyhe telet. A fagyot és a havat már nem. Sokszor eszembe jutott, hogy be kellene hozni Sz. Verákat az erkélyről, mert itt a tél, viszont egy ideig nem tudtam őket hová tenni és amíg a helyprobléma megoldásán dolgoztam, el-elfelejtettem, hogy többek között az Sz. Verák miatt kell a hely. Az elfelejtés azért fordulhatott elő, mert ha az ablakon keresztül kinéztem az erkélyre, nem láttam a földön szobrozó növényeket, annyira nem magasak. Télen meg nem szoktam sokat nyitogatni az erkélyajtót. Amikor egyszer aztán mégis szélesre tártam azt a bizonyos erkélyajtót, hogy behozzam az egyik üres balkonládát őrző és nagy hirtelenséggel behavazott bárányomat, meglepve tapasztaltam, hogy az Sz. Verák lekonyultak - végleg. Jé..., így én. Meg úgy is, hogy fuck, ezeket be kellett volna vinni a lakásba... Ühhüm.

(Anyu, ha mégis elolvastad, felejtsd el. Gyorsan! És nem kérek több Sz. Verát! Inkább legyen művirág!)

P.S.: A bárányom viszont igazi túlélő. Majdnem olyan, mintha egy igluból kukucskálna ki vigyorogva. Hóbagolybárány.