Tea, csoki és fákkk

Eszem ágában sem volt csokit venni, kisdobos becsszó, a gyümölcsteákon akadt meg a szemem, egészen konkrétan ezen a Twinings teán, mezei élelmiszerboltban nem is láttam ilyet, szinte megszólítottak a gurulós áfonya- és málnaszemek, a piros meg idén a gyengém, mint tudjuk, úgyhogy nagyjából egy másodpercnyi habozás után (Á, nem veszem meg... De, igen!) az enyém lett. Csokira addig nem gondoltam, amíg meg nem láttam a málnás étcsokit, egyenesen Angliából, és már gyűlt is a nyál a számban, magammal kellett vinnem. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy nem halhatok meg úgy, hogy nem kóstolom meg a málnás étcsokit, például, mondjuk, így vagyok a mexikói piramisokkal is, persze nem megkóstolás, hanem bebarangolás szempontjából, ez viszont némileg drágább biznisz, mint a málnás csoki, lehet, mégis úgy halok meg, hogy Mexikó kimarad az életemből, legalábbis a mostaniból.
A szőke, erős negyvenes eladóspinének feltűnően sokáig tartott a tea és a csoki megtalálása, bár cirka öt lépés választotta el a kirakatba tett cuccoktól, már kezdtem azt hinni, most szüreteli a málnát. Nagy megkönnyebbülésemre azért csak előbukkant, széles mosollyal ajnározta a teát, képzelje el, nálunk az egész család ezt issza és imádják, közben zacskóba pakolta a csokival együtt, majd a pultra számolta a visszajárót. Az új szerzeményeimet rejtő papírzacskót lóbálva épp elköszöntem volna a szirupos hölgyeménytől, hogy végre megszagolgassam őket, a csokoládéval meg egyéb terveim is voltak, fent nevezett hölgy azonban arra kért, várjak egy kicsit, meglepetést kapok és úgy mosolygott hozzá, mintha valami eszméletlenül finom és egzotikus jutalomfalatot akarna adni. Wow, kerekedett kistányérnyira a szemem, ez aztán a nagyvonalúság, ez igen, ilyen a jó üzletpolitika. Nos, a zacskómba dobott müzliszelet nem tűnt sem eszméletlenül finomnak, sem egzotikusnak, annyi baj legyen, biztattam magam, végül is Woody Allen sem az a kimondott Adonisz, aztán micsoda sikerei vannak a nőknél. Indulni akartam, a szőke spiné azonban a pulton áthajolva, cinkosra-összeesküvőre halkított hangon odasúgta nekem, hogy egy hete lejárt a csoki szavatossága, de azért meg lehet enni, csak hivatalosan nem adhatom el senkinek, megbüntetnének érte, talán még kacsintott is, aztán felszívódott. Úgy ledöbbentem, hogy még egy halovány Bazd meg...! sem jött ki a számon, ilyennincsilyennincsilyennincs, visszhangzott a fejemben, és mivel a spiné még mindig eltűnt állapotban leledzett, lassú léptekkel a metróhoz indultam, nem akartam megvárni a saját felocsúdásomat, jobb, ha nem jön elő belőlem a vércsirke. Az ütött ki, hogy a spiné tálalása alapján nekem baromira örülnöm kellene annak, hogy lejárt szavatosságú csokit kapok ajándékba. Jó, néha éhes szemekkel nézek bele a világba, de azért rosszabb pillanataimban sem címkézném magam csövesnek külcsín-szagminta alapján, ráadásul hagytam nála némi pénzmagot csokira és teára, egyik sem a Tesco saját terméke. Ráadásul nem vagyok az a harácsoló, önző típus, meg nem hiszek abban, hogy bármi is jár nekem, kérni sem tudok igazán. Ha kapok valamit, örülök és ennyi. Bántónak és megalázónak éreztem a spiné megmozdulását, én spec nem szoktam gombot dobni a vak zenész kalapjába.
A metróban előszedtem a csokit, gondolván, leszarom a helyzetet, történt, ami történt, jöjjön a jótékony málnaillat, felbontottam a papírt, hogy kiéhezett szaglósejtjeim végre elalélhassanak a málnaillattól... Hát, kérem szépen, málnaillatból egy szippanatnyit sem tartalmazott a csoki, meg málnaízt sem, ugyanis a papírról szépen leolvastam, hogy a kezemben tartott példány bizony gyümölcsös-mandulás étcsoki, ami ugyan hemzseg az ilyen-olyan fairtrade összetevőktől, málna viszont pont nincs benne. Fákkk. Nem véletlenül beszélt sokat az eladóspiné, terelte a figyelmet, sikeresen, a teásdoboz is direkt takarta a csokit a bepakolásnál, ez van, lúzer a csirke. Valahogy nem merült fel bennem, hogy ha málnás csokit kérek, akkor nem málnás csoki kerül a szatyromba, ilyesmi genyaságot eddig nem éltem meg, mea culpa ésatöbbi. Nem vittem vissza, mert már ettem belőle, ehhh.
A csoki szerencsére nagyon finom, olyan illata van, hogy még a liftbe beszálló vadidegen, morcos néni szívét is meglágyítja, megkínáltam, mert kicsit ellenségesen köszönt az idős néni, meg ne csak én egyek belőle a páremeletnyi közös utazás alatt, de nem kért, viszont mosolyogva elmesélte, hogy az unokáinak gyakran vesz csokit, bár egyiknek sincs ilyen jó illata, mint az enyémnek. A búcsúzásnál barátságosan mosolygott, még integetett is.

Kedves Olvasó, Ön megenné-e a lejárt szavatosságú müzliszeletet? Ja, két hete járt le, az egy hét erős szépítés volt a spiné részéről. (Én kidobtam.)