Árverés

Ilyet még nem csináltam, kicsit izgulok. Nem szoktam reklámozni, ki(ke)t támogatok anyagilag, mert magánügy, ez most azonban különleges helyzet. Zelnice blogján olvastam Adriennről és a saját hozzájárulásomon kívül másképp is szeretnék segíteni neki, hogy valóra válhasson az álma. Elektromos kocsira gyűjt, hogy teljes életet élhessen, például kimozdulhasson otthonról a kisfiával. A sok kicsi sokra megy talán most is igaz lesz. Segítséget kérek tőletek, olvasóktól. Ezen az oldalon háromféle támogatási lehetőségről olvashattok, de természetesen ott a negyedik, az utalás is, a részleteit itt találjátok. Nekem van egy ötödik ajánlatom: árverésre bocsátom az első Granadámat, őt, a zöldet. 

 

Megtartottam magamnak, de egyszer sem tudtam hordani, a fiam egyelőre minden ékszert kigyomlál a nyakamból és a fülemből. Ez a Granada nagyon kedves a szívemnek, szeretem, mert gyönyörű és ő volt Az Első, sokat dolgoztam rajta. (Zöld láncon lóg, az eső miatt nem tudtam lefotózni.) A kikiáltási ár ezer forint, és azé lesz, aki a legtöbbet kínálja érte. Öt napig licitálhattok itt a kommentboxban, mindjárt megnyitom erre az öt napra. Az árverés vége 2011. július 5., 22.00. Mihelyt befutott Adriennhez az utalás, eljuttatom a Granadát annak, aki a legnagyobb összeget ajánlotta fel. Ha hidegen hagy a nyaklánc (naneeee!), akkor arra kérlek, a kedvenc csokid, könyved, magazinod, szemspirálod, cipőd vagy bármid árát juttasd el Adrienn számlájára, hogy minél előbb megvehesse az elektromos kocsit.

Köszönöm a segítségeteket.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

A könyvben egyetlen dolog idegesített, de az nagyon: a borítója. Nekem ez a bambanős van meg, a cipős sokkal jobb. Nézem a bamba nőt és nem látom rajta a szerelmet, pedig elvileg Élete Nagy Szerelme babrál a nyakán, nem egy alien, ő meg olyan fejet vág, hogy ehh, ez de szarul csókol, essünk már túl rajta. A sci-fi rajongók közül kizárólag a romantikus lelkületűeknek ajánlom a regényt, ugyanis ez egy szerelmes regény, a jövőbe és a múltba átruccanó Henry nem akarja megváltani a világot, titkos küldetés helyett ruhaszerzésre koncentrál, mihelyt a másik idősíkban találja magát, meg leggyakrabban Clare-re.
Talán év elején olvastam Niffenegger könyvét, amikor még nagyon friss anyuka voltam, és az olvasás egyfajta hidat jelentett a régi és az új életem között: olvasok, ergo csibike maradtam a gyerek születése után is. Az más kérdés, hogy a fáradtság és a gyerekezés miatt ritkán olvastam többet néhány oldalnál. Öt-tíz perc, ennyi jutott a könyvre - általában a vécén. Ha a gyerek séta közben elaludt a kendőben, rögtön leültem egy padra és olvastam, ilyenkor akár tizenöt oldalt is egyhuzamban. Gyerek nélkül bruttó három nap alatt végeztem volna a könyvvel. Az olvasmányélményem megsínylette ezt a szaggatottságot, nincs bennem az az eufória, hogy hűdejókönyv, holott az, tényleg az, és jobban tetszett, mint a film, amiből sok mindent kihagytak, például a könyv végét, és ez naggggyon kár. Fogalmam sincs, mikor lesz annyi időm, hogy újraolvassam legalább kicsit hosszabb egységekben, ha van pár percem, inkább új könyvet veszek elő, nehogy úgy rohanjon el mellettem az élet, hogy Niffenegger regényét szorongatom. (Még az új Fable-t sem olvastam.) Jobb lett volna, ha olvasás előtt nem látom a filmet, így Henry örökre Eric Bana marad nekem, ami nem gond, hiszen Eric Bana guszta, és mától legyen minden könyvtáros srác egy kicsit Eric Bana, mert akkor több könyvet olvas a nép, legalábbis a nőnemű része. Azt nem tudom, film nélkül mennyire zavarodtam volna bele a történetszövésbe, az idősíkok közötti ugrálásba. Nem biztos, hogy olyan nehéz eligazodni a könyvben. Végre valami eredeti, szokatlan, tessék élvezni.
Az olvasmányélményemnek az is odavágott, hogy direkt nem éltem bele magamat Henry és Clare gyönyörű szerelmébe, nemrég szültem, nem akartam a halállal foglalkozni. Az utolsó oldalakon persze könnyeznem kellett - végül is foghatom a hormonjaimra. Egyelőre semmit sem tudok kezdeni a halállal, a ténnyel, hogy egyszer meghal mindenki, akit szeretek, és most, hogy gyerekem van, megtanultam félni attól, hogy mindennek vége lesz, és emiatt megsértődtem Az Életre. (Remélem, Élet, olvasod a blogomat és azon töröd a fejedet, hogyan engesztelhetnél ki.)

Óhaj

Időt szeretnék. Időt. Időt. Időt.

Aztán majd lehet, hogy kérnem is kell.

Még gyakorolnom kell a lázadást

Eredetileg blogokat akartam olvasni és kommentelni, mert eléggé lemaradtam az utóbbi két-három hétben, de Csillagviharnál és Macseknál is belebotlottam egy tesztbe, aminek a rövidített verzióját krikszi linkelte, és természetesen meg kellett csinálnom. 

ISFJ, ez vagyok én, azaz "oltalmazó" (gondviselő). Nem lepett meg a teszt eredménye, évek óta boncolgatom önmagamat (is). Persze ez nem jelenti azt, hogy csibike ötösre áll csibike tantárgyból. Rengeteg felismerésemmel kellene kezdenem valamit, főleg így gyerekkel és főleg így fáradtan-kimerülten, például azzal, hogy az ISFJ-nek "meg kell tanulnia felismerni, értékelni és kifejezni a saját szükségleteit, ha el akarja kerülni, hogy túlhajszolt legyen és mások ezt természetesnek vegyék", vagy azzal, hogy "fontos észben tartaniuk, hogy nem szabad túlzott önkritikát gyakorolniuk, és hogy adjanak maguknak is abból a kedvességből és szeretetből, amit másoknak önzetlenül adnak". Az előbb ő, aki férfimmel beszélgettünk az ágyon arról, hogy mennyire durva napom volt ma, reggel 5.30-tól este 21.05-ig nem álltam meg pihenni, de szó szerint nem álltam meg pihenni, csibike saját szükségletei egyszerűen nem léteztek reggel 5.30-tól este 21.05-ig, és ez nem először fordul elő (a részletekről majd a gyerekblogomban), mert ISFJ vagyok, úgyhogy az asztalra csaptam, pontosabban az ágyra, hogy nem akarok rabszolga lenni, napközben is szeretnék egy kis időt csibikére szánni, és hogyha nagyobbak lesznek a gyerekek (a fiam mondjuk legalább három gyerek, ha elevenségről van szó),  nem fogok állandóan a család többi tagja alá dolgozni, mindenki szépen beleteszi a magáét a közösbe, mert nekem is jogom van pihenni, a hobbijaimmal foglalkozni. Azért a hangulat nem ennyire drámai, mert az ISFJ nem szereti a konfliktusokat, inkább a párbeszéd híve. Mondtam ő, aki férfim (ISTP) karjában fekve, hogy nem is tudja, milyen jó dolga van, mert például csomagolok neki szendvicset reggelire, meg mosott cseresznyét dobozolok, holott az alap biztos az a legtöbb családban, hogy a férfi vesz magának kaját a büfében és kész. A szendvics és a mosott cseresznye már extra szolgáltatás. (Amúgy szívesen csinálok neki reggelit, de az ágyon ez jutott eszembe.) Az a gyanúm, hogy nem sikerült túl jól a lázadásom, mert ő, aki ISTP-m csak annyit jegyzett meg vigyorogva, hogy amíg nem kérek pénzt a szexért, addig nincs baj. Az nem került szóba, hogy csinál nekem reggelit. Miután kiröhögtük magunkat, elmerengtem azon, hogy én valószínűleg nem tudnék rendesen világgá menni, mert előtte csinálnék a családomnak egy csomó kaját, hogy ne haljanak éhen, amíg nem vagyok, meg kitakarítanék és ilyesmik, meg pár méter után lefeküdnék aludni, és egyébként is ott lebzselnék a közelükben, hátha szükségük van valamire. 

P.S.: A képet a tesztoldalról varázsoltam ide, mert pont ez annyira jellemző rám. Köszönet a milyenségem vizuális megfogalmazásáért (bár a rózsaszín kosztümöt jobban át kellett volna gondolni), majd megpróbálok felszabadítani egy-két kezet. Majd, egyszer. Ha ráérek.   

Hámozott zsemle

Ha valaki azt gondolja a cím alapján, hogy elcsesztem életem első saját készítésű zsemléit... hát, az jól gondolja. Kompenzálni akartam az epres pizza sztorit, nem jött össze, sőt, ezt az egész gasztrobénázást ma még megfejeltem azzal, hogy a gyümölcstorta tésztájához az egész tojásokat kevertem hozzá, nemcsak a sárgákat. F.u.c.k. Vállalom a szerencsétlenkedéseimet, két óra múlva már úgysem fogok emlékezni rájuk legalább megtanulom, hogy kialvatlanul nem lehet minimum három-négy dolgot csinálni egyszerre. Persze jó lenne, ha nem kellene éveket várnom egy nyamvadt gyümölcstorta elkészítésére, jövőre szeretnék többet aludni. Kis vigaszom azért maradt, mert a zsemlék hámozás után ízre teljesen rendben voltak, nagyon gyorsan elfogytak, és a kézi dagasztás is kiválóan sikerült, ha begyúrok még néhány adagot, olyan mellizmom lesz, hogy Arnold Schwarzenegger sírva rimánkodik, legyek a személyi edzője. A zsemléket legközelebb majd rövidebb ideig hagyom  a sütőben, és ha enyhén égett szagot érzek vasalás közben, kimegyek a konyhába is, hátha elfelejtettem, hogy zsemlét sütök. Próbáltam kiflit is hajtogatni, de valamiért nem sikerült, a tészta egyáltalán nem akart nagyobbra nyúlni a sodrófa alatt. Az egyetlen elkészített és megsült versenyzőt formai szempontból egy félúton befőttes gumival elszorított hímtaghoz tudnám hasonlítani. 

Csúzlis, galambos, mobiltokos, röhögéses

A családi összeröffenésekkel az a baj, hogy kínos részletek bukkanhatnak fel az ember lányának múltjából, és ezeket a szülők élvezettel mesélik el a jelenlévőknek. Az egész a csúzlival kezdődött. Unokaöcsém egy félméteres, ütött-kopott csúzlival a kezében odavágtázott az asztalhoz, hogy ez mi. A pincéből bányászta elő vagy a kertben találta, passz. Nekem semmi nem rémlett, ezen ugye nem csodálkozunk, a maradék három darab agysejtem (ők még nem pusztultak el az alváshiány miatt) engem próbál működtetni, múltbéli sötét dolgokra nincs kapacitásuk. Anyuéknak persze rögtön beugrott. Ő, aki férfim így tudta meg majd' öt év után, hogy a gimis bolondballagáson rossz fiúnak öltöztem, például félméteres csúzlim volt, és annyira jól sikerült az átváltozás, hogy az egyik tanárom nem ismert meg. Kompromittáló képek csak azért nem kerültek elő, mert az őskorban kizárólag papírfotók születtek, azokat meg otthon őrzi anyu. 

A szombat egyébként nem indult zökkenőmentesen, egy galamb szállt a konyhámba. Nem vettem észre, de kivételesen nem a vészesen kevés agysejtem miatt, hanem mert az ablak tetején lapult a dög, tetőtől talpig kussban. Ő, aki férfim szólt, hogy jé, ott egy galamb. Ledermedtem. Akkora volt, mint egy strucc, bár egyéb forrás (ő, aki férfim) szerint teljesen átlagos méretű galamb üldögélt az ablakon, abban viszont egyetértettünk az egyéb forrással, hogy borzalmasan rusnya állat talált be hozzánk. Ő, aki férfimet küldtem csatába a galamb ellen, ő humánusan intézi el az ilyesmit, a legjelentéktelenebb bogarat is élve menti ki a lakásból. Drukkoltam neki, hogy ne az legyen, mint legutóbb a szúnyoggal: Kidobta az ablakon, a szúnyog azonban visszajött. Az sem lett volna jó, ha a galamb sokkot kap és összeszarja a konyhát. 

Miután ő, aki férfim galambmentesítette a konyhát, összecihelődtünk és családozás előtt tettünk egy kitérőt, beugrottunk dorwhoz, hogy felmarkoljam az anyu névnapjára villanásnyi idő alatt meghorgolt csodaszép mobiltokot, illetve dorw kezébe nyomjam a mindenféle meglepetésemet. A mobiltok gyöngydíszt kapott, most ilyen:

A szombati poénok közül sajnos egyet bírtam megjegyezni, ezen ugye nem csodálkozunk, tudjátok, az agysejtjeim. Szóval, öcsém és a kollégái ülnek a vendéglőben valahol Franciaországban (vagy Németországban?), és az egyik pasi kivételével mindenki húst rendel, rengeteg húst, a pasi viszont nem, mert nincs foga. Öcsémék mindig ugratják egymást, megkérdezik a pasit, hogy na, te is kérsz húst?, mire az visszakérdez, hogy miért, olvadós? Nagyon röhögtem, ami persze nem jelent semmit, mert én a pacalt is megeszem. Öcsém egyébként regisztrált a facebookra és ügyesen felrakta a török vendéglátó egységben vízipipázós képeiket. Kollégák egymás közt, nagyjából munkaidőben. Kapott hozzászólást a képhez. A főnöküktől. (Lúzeröcsi.)       

P.S.: Ez a bejegyzés úgy született, hogy a csúzli környékén szünetet kellett tartanom, mert röhögőgörcsöt kaptam. Rákérdeztem ő, aki férfimnél, hogy emlékszik-e, minek öltöztem, amikor csúzlim volt. Hátha elfelejtette. Halálosan komolyan visszakérdezett, hogy erdei tündérnek? Ja, az erdei tündérek félméteres csúzlival járnak, mindenki tudja. Miután papírzsepivel felitattam a laptopra csorgott könnyeimet, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy igen, elfelejtette... és talán a képet sem akarja majd látni. 

Van még ennél is lejjebb?

Az epres pizza receptjét Kjerstitől kaptam hétvégén, aki Dániából olvas és soha nem kommentel (mondjuk, most nem is lehet), viszont klassz leveleket ír, és remekül ráérzett arra, hogy napok óta ennék valami epres édességet. Már kezdtem erőt gyűjteni az epermisuhoz, de az epres pizza sztornózott mindenféle misus gondolatot. A mél egyetlen gyenge pontja az volt, hogy pünkösd miatt várnom kellett a megvalósítással, a benzinkúton nincs eper és mascarpone. Csak azért nem mondom, hogy szégyen-gyalázat ez a hanyagság, mert árulnak mandulás Magnumot, és ezért hajlandó vagyok nagyvonalúan szemet hunyni a hiányosságok felett.
A recept telitalálat, ugyanis 1) imádom az epret, 2) a nehézségi fokozat 'könnyű' (értsd: a béna konyhatündér belekóstolhat a siker ízébe is), 3) a cucc 30 percnyi pepecs után mehet a sütőbe, ahol 12 perc alatt készre sül. Mi ez, ha nem álomrecept? Amíg aludt a fiam, begyúrtam a tésztát, aztán amikor felébredt, előrelátó anyaként a hátamra kötöttem a mei-tai-ban, nem akartam tésztás-epres-mascarponés kézzel kétpercenként levadászni a lakás különböző pontjain turpisságra készülő dedet. Azt hiszem, kicsit korán kezdtem el örülni: már a megkelt tésztánál ujjongtam, hogy megy ez, mint az olajozott istennyila. Konyhatündéri minőségemben stahljucis infókat ejtettem el a hátamon feszülten figyelő fiamnak a tészta puhaságáról, a krém lágyságáról és az eperszemek édességéről, áhítatában még a hátam püfölésével is felhagyott, pedig nagyon szeret ló módjára ösztökélni. Szóval, remekül ment minden egészen addig, amíg el nem érkeztem a sütési időhöz. Csalódottan vettem tudomásul, hogy a recept nem írja, hiába meresztem a szememet, sehol nem találom. Gondoltam, berakom húsz-harminc percre, biztos kell annyi a tésztának, elég sűrű. S lőn, beraktam. Húsz perc után azért rutinból (igen, van olyanom, csak még nem elég kifinomult) ránéztem és azt láttam, hogy az eprek nagy része lefolyt a pizzáról és hősi halált halt a tepsi alján (azaz szénné égett), a krém meg mintha elpárolgott volna, legalábbis a tészta nem szívta fel, mert a legfelső hajszálvékony réteget leszámítva száraz volt, mint a... (házi feladat: fejezzétek be a hasonlatot, tök üres az agyam). Hát, ez van, nekem még egy könnyű recept sem könnyű, vontam le a tanulságot, a mínusz harmincnyolcésfeles konyhatündérségi szintről mínusz ötszáznegyvenkettesre fokoztam le magamat, és lehet, jobban járok, ha abban a tudatban maradok, hogy béna vagyok, mintsem hogy cirka egy órával a blama után eszembe jusson a 12 perces sütési idő, ami teljesen kitörlődött az agyamból és amit többszöri keresés után sem találtam meg a honlapon, pedig nem nehéz észrevenni, ergo nem béna vagyok, hanem vak és agyhalott. Dacból vettem megint egy adag epret és mascarponét, de az elcseszett sütit kóstolgatva rájöttem, hogy nekem a tészta és a krém együtt annyira nem jön be (és ez most nem a vesztesek nyafogása), viszont külön-külön mindenfélére remekül használhatók. (Jó, a pattanásaitokra azért ne kenjétek őket.) Ami engem illet, egy bazinagy L alakú  pizzát fogok sütni legközelebb. L, mint lúzer.

Itt a végén annyit szeretnék még megjegyezni, hogy agysejtdonorok jelentkezését várom, lehetőleg  konyhaművészetben jártas, Nobel-díjas fizikus és matematikus professzorok írjanak. Jelige: "Sürgős!"

Mi az abszolút fáradtság?

Amikor vásárlás után a mascarponét a pelenkázóra teszem, a gyerek popsitörlőjét pedig a hűtőbe.

Ez is borzas kicsit

Reggel sütött a nap, viráglocsolás helyett karkötőt fotóztam az erkélyen:

A tejszínhabos kapucsínót nem ittam meg, mert felébredt a fiam és mindenfélét csináltunk együtt. Elfelejtettem, mit akartam írni a karkötőről. Valamit a tarka jáspis golyókról, a rózsaszínről és a zöldről. A többi nem jut eszembe. Valószínűleg nem fontos.

Minta: Beadwork

Paradicsomprojekt, 3. rész

Tádámmm, így néznek ki az én kis drágaságaim. Fogalmam sincs, milyennek kellene lenniük, csak annyi biztos, hogy a jellegzetes paradicsomszag megvan. A kertész éspervagy paradicsomguru olvasókat arra szeretném kérni, ne írják meg mélben, ha valami nem stimmel a palántáimmal, hagyjatok boldog tudatlanságban. Sajnos, a metélőhagymák nem akartak együttműködni velem, zokon vehették a ritkának nevezhető öntözést. Kibújt ugyan néhány szál, de semmi komoly, zöld cérnametélt lóg egyik-másik pohárból, ennyi. A paradicsomoknak nagyon örülök, marhára ciki lett volna, ha kiderül, hogy a magokat nem bírom elültetni a földbe. Most már magabiztosan várom, hogy a fiam iskolás legyen és belevágjunk a babcsíráztatásba. 

Lynn Barber: Egy lányról

Ó, jajjj. Kezdem azzal, hogy a borító jobb felső sarkában nagyjából ízlésesen olvasómágnest helyeztek el: "A regény, amelyből NICK HORNBY sikerfilmet írt". Bevallom, ezt az információt annak minden vonzatával együtt gondolkodás nélkül benyaltam, mint Pistike a mandulás Magnumot egy forró nyári napon. Fel sem merült bennem, hogy nem fantasztikusan jó és gigaszupermegatuti regényt tartok a kezemben, hiszen Nick Hornby könyveit kedvelem, rengeteget röhögök a stílusán, az 'Egy lányról' c. film női főszereplőjét, Carey Mulligant meg Oscar-díjra jelölték. Ilyen előzmények után mi más lehetne Barber könyve, mint fantasztikusan jó és gigaszupermegatuti? Ráadásul Barber újságíró, biztosan remekül ír. Ezeket a logikai gikszereket kizárólag azzal tudom magyarázni, hogy a terhesség és az anyaság első hat hónapja alatt szinte az összes agysejtem elhalt, az újonnan növesztett egyedek meg egyelőre satnyácskák. 

A húzósztori elég gyenge a könyvben, ilyenkor szoktam csodálkozni azon, hogy iksz ebben meglátott valamit, amiből film született. (Még kétezertizenegyben szeretném megnézni...) Nicknek sem lehetett könnyű dolga. (Bocs, hogy lebecsültelek!) Ha elvárások nélkül olvasom a könyvet, előfordulhat, hogy tetszik, mert Barber humora, önkritikája és őszintesége szerethető, a férje betegségénél megrázó. Nem zavart, hogy a film alapsztorija a könyvben egyetlen fejezet csupán, a többi Barber egyetemi éveiről, karrierjéről és magánéletéről szól. Az a bajom, hogy Barber az egyszerű és száraz stílusával nem engedett közel magához, holott nem éppen unalmas életet élt. Olvasás közben egyrészt vártam, mikor melegszik bele Barber a történetmesélésbe, másrészt úgy éreztem magamat, mintha rosszul felhúzott redőnyön keresztül nézegetném egy csokibolt kirakatát: tömve van finomabbnál finomabb édességekkel, de alig sejlik fel belőlük valami. 

Nemsokára elkezdek gyúrni az új bikinimre, remélem, akkor majd salátás hasonlatok jutnak az eszembe. 

Még egy szó a hentesről

A hentes (talán tényleg Tibi) olyat szokott játszani, hogy a mit adhatok? helyett azt kérdezi kajánul vigyorogva, hogy mit csinálunk? Nyomatékosítás céljából kivételesen ő, aki férfimmel együtt vettem csirkemellet, ott állt mellettem. Tibi arcára volt írva, kis hármasunk láttán felfogta a választ: s-e-m-m-i-t.  

Évek óta túl szerelmes vagyok a flörtökhöz.

A hajcsat

Tibi tudta, hogy hülyét csinált magából a lány előtt. Aznap délelőtt csupa nyugdíjas néni vásárolt nála, csirkeszárnyat vagy farhátat kértek a macskáknak, néhány nyakat és májat a levesbe. Tibi udvarolgatott nekik csomagolás közben, ahogy az új hentes csóka a csarnok végében, a Laci hallotta, milyen kedves a vevőkhöz. Tibi megvetően horkantott. Bármikor mond olyan cifrát az öregasszonyoknak, mint az a szarjancsi, aki már rögtön az első nap alájuk vágott, százötvennel kevesebbért adta a sertéscomb kilóját. 
A lány szeme fogta meg. És a mosolya. Nem vette észre rögtön, mert a Lacival épp valami hülyeségen röhögtek a kacsamellek előtt. A lány a csípős kolbászoknál állt meg, a rákötött gyereket onnan, ahol a Lacival a pultot támasztotta, nem látta, kitakarta a libatepertő. Tibinek nem jutott eszébe jó duma, hiába erőltette az agyát. Rövidzárlat. Öregszel, apukám, gondolta bosszankodva, mindjárt itt az ötven. Azért sikerült meglepnie a lányt, legalábbis Tibi ezzel hízelgett magának. Kijött a pult mögül, lesegítette róla a hátizsákját, belerakta a hetven deka csirkemellet, aztán tartotta a hátizsákot, amíg a lány a vállára vette. A szarjancsi menjen a búsba, gondolta elégedetten Tibi. Megdicsérte a lány gyerekét, mert az jó pont lehet. Nem kellett hazudnia, helyes kiskrapek lógatta a lábát a kendőben. A lány megköszönte a kedvességét és barátságosan mosolygott rá.
Két nappal később újra találkozott a lánnyal. A kacsamelleket nézte az üveg mögött. Lassan ringatta a testét, a gyerek hátát simogatta. Ő volt az egyetlen vevő a hentespult előtt, az utolsó nyugdíjas néni tíz perce ment el. Tibi beszélgetni akart vele, tetszett neki. Talán egyedül neveli a gyerekét.
- Kezitcsókolom! - köszönt rá a lányra széles mosollyal. A büfés Era szerint Tibi úgy mosolyog, mint a Nemcsák Károly. Tibi a fogát szívta, mert a büfés Era nem ért ehhez, hiába jó a segge. Borotválkozás közben direkt végigpróbálta az összes mosolyát. Egyik sem nemcsákos. Inkább dzsordzsklúnis. Tibi remélte, hogy a lány kedveli a Dzsordzsklúni mosolyát. Vagy a Nemcsákét. - Jé, ilyet még nem is láttam! - jegyezte meg Tibi. Attól tartott, ha nem elég gyors, a lány megveszi a húst és elmegy beszélgetés nélkül. Három perc az egész, ki tudja, mikor jön legközelebb. A lány kérdőn nézett rá.
- Az a virágos hajcsat... a hajában... Nagyon szép! - Tibi legszívesebben a hentespult alá süllyedt volna kínjában. A kamasz fiadnak jobb csajozós dumája van, baszki. - Abban a... hogyishívják műsorban hordtak ilyet... a csajok... A Való Világban, megvan! Na persze nem ugyanilyet... azok nagyok voltak... mint nagyanyám kredencén a művirágok... a vázában... és így iderakták a a hajukba... A magáé finom... ízléses... és piros. - Bizsuboltban vette a hajcsatot, az egyik kedvence, mondta a lány. Nem nevette ki. Tibi megkönnyebbült. Rátámaszkodott a pultra, úgy hallgatta, aztán megkérdezte a lánytól, mit szeretne. Milyen húst. 
- Három kacsamellet kérek. - Tibi komótos mozdulatokkal válogatta ki a legszebb darabokat. Itt a remek alkalom, hogy kiderítse, egyedül él-e a lány.
- Vendégek lesznek... vagy az ember eszik ennyit? - Vendégek. A lány nem mondott többet. Tibi haragudott magára, elpuskázta a lehetőséget.
- És hogy készíti el? - Tibi egyesével csomagolta a kacsamelleket. - Sütőzacskóban? - Tibi elismerően füttyentett. - Ilyen fiatal... és ilyen jól tud sütni-főzni! 
Úgy érezte, végre biztonságos terepen vannak. A főzés a hobbija. Tibi elmesélte a lánynak, mi az omlós kacsahús titka. A pácolás. Az utolsó két-három mondatot az új vásárló, a nyugdíjas néni hallotta, a lány nem. Tibit zavarta, hogy a lány nem figyelt rá, mert a gyerek mocorogni kezdett.
- Hogy csináltuk a múltkor? - kérdezte Tibi és kivette a hátizsákot a lány kezéből. A nyugdíjas néni nem érdekelte. Várjon egy kicsit, vagy menjen a szarjancsihoz, úgyis százötvennel kevesebbért adja a sertéscomb kilóját. Kipróbálja majd a pácolást, ezt mondta a lány búcsúzóul, és megköszönte a segítségét. Ő meg a sütőzacskót, vágta rá Tibi. A lány egyszer sem nézett hátra. Tibi csalódottan ment vissza a pult mögé. Virágos hajcsat? De nagy barom vagy, öregem!

Hová tűnt Damon Hill Cindy Crawford karja?

Egy másik sógornőm InStyle magazint vett nekem Ausztriában, mert a német nyelvű és papíralapú ajándéknak is mindig örülök, és ebben a magazinban Cindy Crawford így reklámozza a deichmannos cipőkollekcióját:

Ez a típusú magassarkú nem az esetem, meg egyáltalán, hogy lehet ebben járni? Lassan? Mankóval? Az biztos, hogy a sarokvékonyság és - magasság kifogástalan, pl. szórakozóhelyen a piócajellegű, szép szóból nem értő pasik heretaposásához. Cindy az a negyvenes nő, akin nem kell sokat matatni ahhoz, hogy jól nézzen ki az újságban, sőt, talán nem is muszáj hozzányúlni, de jó, legyen még ránctalanabb, még vékonyabb, még mittudoménmilyenebb, ha már ennyire unatkoznak a photoshopos munkatársak, azt viszont nem tudom, mit csináltak a jobb karjával. Először is vékony, mint a hangyaboka, másodszor pedig furcsa szögben áll, mintha kitörték volna, és sötétebb is, mint a többi bőrfelület. Nagyon béna. Ez miért jó? Ha C.C. cipőt veszek, eltűnik a karomról a háj? Most nézem, a kinyújtott lába meg egészségtelenül hosszú, alig van rajta térdkalács. 

Kérlek, Nick, fogalmazd meg helyettem a gondolataimat... Köszi!

"Sok más szülőhöz hasonlóan nem fűlik már a fogam ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amelyekben gyerekeknek esik bántódásuk. A képzeletem minden területen szegényes és sovány, kivéve ezt az egyet, itt viszont napi tizennyolc-húsz órában megállíthatatlanul működik; igazán semmi szükségem nincs még egy thriller segítségére."

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Ikszdé, ikszdé, ikszdé

Szlengszótáram van - és nem félek használni. Az egyik sógornőmtől kaptam névnapomra, imádom. (A sógornőmet is.) Valamelyik nap azon röhögtem könnyesre magamat, hogy a csótányroppantó a vastag talpú női cipő, az előbb meg azért vinnyogtam, mert a bölcsészhallgató tarisznyarák, a nagyméretű bugyi atombugyi, a sovány pedig csontrakéta. 

Jó, a humorérzékem nem az igazi, de hát mit csináljak, ez van.

Kommentár nélkül

Levettem a kommentboxot, mert így öt és fél év blogolás után kíváncsi lettem, milyen nélküle. Nos, majd kiderül.