Gyanús alakkal élek együtt

Karácsony előtt 20 deka téliszalámit vett ő, aki férfim, mert megérdemeltük. Mondtam neki napok óta, hogy nyírja meg a szakállát, nem nyírta, erre tessék, a Sparban beriasztózták a téliszalámit. Igen, jól olvastad: A húspultos nő lopásgátlót rakott a csomagolópapír belsejére. És igen, 20 deka téliszalámiról van szó. 

Sok szakállal sem néz ki durván ő, aki férfim, meg nem büdös, meg nem csöves jellegű, és mégis ott a lopásgátló. Talán a köszönés és az udvariasság volt a gyanús. Soha nem tudjuk meg. 

Helyszíni tudósítónk jelenti A Káoszból

A karácsonyozós káoszunk olyan, hogy jó benne lenni. Hülyeség, de így van. Lehet, káosz nélkül már nem is tudnék élni. (Mondjuk, azért megpróbálnám, hátha.) Nem az az idegeskedős, hajat cibálós, veszekedős káosz a miénk, hanem az a másik, amiben sok az ölelés, a nevetés, pedig még nincs feldíszítve a fa, nincs kész az ünnepi ebéd (ami ünnepi vacsora lesz, úgy sejtem), nincs becsomagolva az ajándék. Még nem mostam fel. A karácsonyi abrosz vasalásra vár. A kicsi folyamatosan balhézik valamiért. A nagy szintén. Ő, aki férfim most jött meg a mamutfenyőfavadászatból. A naggyal játszóházba mennek nemsokára, én meg a kicsi szórakoztatása közben drótot/madzagot rakok a díszek, szaloncukrok végére, és ha a nagy kidől az ugrálás, szaladgálás után, ő, aki férfimmel együtt a lakásba csempésszük és feldíszítjük a fát. Ez a terv. A sokadik. Ha a nagy nem alszik el mindjárt. Ebben az esetben rögtönzünk, és villámgyors négykezessel varázsoljuk karácsonyivá a fenyőt. Így is jobban állunk, mint tavaly, ami persze nem nehéz.

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert a kicsi lehányt.)

Nem sütöttem semmit, anyunál és anyósomnál lesz bejgli és miegymás. Macsek pénteken meglepett minket egy kis illatos, figyelmesség-mézeskaláccsal, a szánkban is éreztük a karácsonyt, nem csak a szívünkben. És péntek estére jutott egy rövid, de annál fájdalmasabb összeszólalkozás ő, aki férfimmel, jelezvén, hogy a kétgyerekes létezésben mindketten elfáradtunk az év végére, új energiákat kell találnunk és mozgósítanunk. 

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert megetettem és elaltattam a kicsit.)

Az ajándékokat ő, aki férfim vette meg, azt is, amit tőlem kap. Tegnap este megnéztem, milyen legót választott magának (tök jót), és beleolvastam egy pillanatra Joanne Harris új csokoládés könyvébe, ez az én ajándékom tőle. Aztán ezeket is becsomagolom mindjárt (?) / délután (?) / este (?), és ugyanúgy fogunk nekik örülni, mintha nem láttuk volna az ajándékozás előtt. Legjobban azt a pillanatot várjuk, amikor a gyerekek megpillantják a feldíszített fát, és a nagy kibontja a szívet jólesően bizsergető, baráti összefogással, messzi földről érkezett ajándékait. A kicsit jobban izgatja majd a csomagolópapír, mint az új rugós katicája. Ezt amúgy tegnap mindketten kipróbáltuk, ő, aki férfim meg én, mert hát soha nem játszottunk még rugós katicával, ez az igazság.

Aztán úgy este tíz-fél tizenegy után talán adódik nekünk egy-két-három óra kettesben, a karácsonyi fények és illatok ölelésében. És valamikor befejezem a sógornőim és az anyósom kézzel készített meglepetéseit is. Valamikor.

Erre a napra is szeretést, ölelést, vidámságot kívánok mindenkinek, aki itt (vagy a másik két blogomon, vagy a facebook oldalamon) volt velünk egész évben, meg azoknak is, akik csak véletlenül járnak erre. És persze peace and love, meg mákos bejgli, és töltött káposzta, és rántott hal, és szaloncukor. Ádijosz, pajtások.

Kezdjek el rettegni?

A maguk csengőjét is megjelölték a fosztogatók, mondja a nő, akiről nem tudom pontosan, mit csinál a házban, olyan gondnokféleség, láttam már a ház előtt gereblyézni (nem az aszfalton, a miniágyásokban), felmosni a liftben. A tizediken kezdtem, törlöm le a csengőket, folytatja a nő, és ott a cif a gumikesztyűs kezében, van egy banda, foszforeszkáló tollal jelölik meg a csengőt, hogy kit akarnak kifosztani, majd nézzenek rá néha. Az új szomszéd is kinyitotta az ajtót, becsengetett hozzá, a sunyi öregéknél senki nem mozdul, náluk nem firkáltak a csengőre. Szuper. Megköszönöm a nőnek, hogy szólt, és becsukom az ajtót. Érzem, hogy horgad fel bennem az indulat. Ez egy gazdag ház, mert sok-sok év után végre leszigetelik a homlokzatot, kifestik a lépcsőházat és lecserélik a postaládákat? Kifigyelték, hogy havonta egyszer ásványvizet és tejet és meggybefőttet rendelünk a Groby-tól, mert így ő, aki férfim nem szakad bele az állandó cipelésbe és este normális időben ér haza, vagy csak ad poci jelöltek? A folyosón álló két, akciósan vett, fapados babakocsi alapján lett kívánatos az, ami a miénk? A 12 éves tévémet akarják? Vagy a mellszívómat? Nem is elektromos. Vegyünk itthonra sokkolót? A kabátzsebemben két buborékfújó és egy játékmotor van. Tegyek mellé gázsprét is? Két gyerekkel úgysem tudok elfutni, ha megtámadnak az utcán. Majd segítséget kérsz, javasolja ő, aki férfim. Ühüm, mondjuk, rájuk uszítom a játszóteres anyatársaimat. Vagy a csöviket, alkesz munkanélkülieket, nyugdíjas kutyasétáltatókat. Sétaidőben ez a kínálat, tökéletes testőr mind. Ha valaki betörne ide és bántani akarná a gyerekeimet, hogy adjak pénzt, attól félek, dühömben addig ütném egy vascsővel, amíg mozog, mondom anyósomnak, aztán eszembe jut, hogy vascső sincs itthon. 

Lúzerkedés

Kínos, hogy mindjárt vége a világnak, én meg a testi örömök élvezete helyett azzal foglalatoskodom az utolsó pillanatokban, hogy ne betegedjek le teljesen. Jellemző.

P.S.1: A hajam legalább jó, és A Nagy Pusztulás előtt majdnem egy hónapig élvezhettem a fejemen a veres kócot. Szia haj, klassz volt veled.

P.S.2: Az a kis kopasz izé az alsó sarokban, amin megcsillan a fény, részlet a másodszülött fiam fejéből. Momentán nem egy Sámson, de majd egyszer a dús hajába tép a szél.

A buborékfújás örömeiről

A lány fején kendő, fázik, húzza össze magán a kabátot, úgy siet el mellettünk. Fújjuk a buborékokat a levegőbe, a fiamnál is van egy buborékfújó meg nálam is. Piros az ujjunk és az orrunk, a hidegtől könnyezik a szemünk. Sétáltunk, hazafelé tartunk. A nagyobbik kisfiam csücsörít, hatalmas buborékok szállnak a járda felett. Én óvatosabban fújok, nehogy egy kósza buborék a hordozóban szundikáló kisebbik kisfiam arcára szökjön. Aztán megfordulok, keresem a fiamat, hol maradt le, és látom, hogy a lány kinyújtott karral a levegőbe ugrik, és kipukkasztja a feje fölött szivárványló buborékot. Nevet a szája, nevet a szeme. Összemosolygunk a mínuszban, a buborékok között.

Veres

Meggyőződésem, hogy ő, aki férfim azért betegedett le a teljes ledolgozós szombatos hétre, hogy a ledolgozós szombaton fodrászhoz vigyen végre. Az októbert és a novembert barna hajjal kellett leélnem, nem kívánom ezt a traumát senkinek. Egyszerűen nem jutottam el a fodrászomhoz, öt vagy hat időpont ment a kukába. Nem sűrűn néztem tükörbe, mert öregnek és csúnyának és fáradtnak és kövérnek láttam magam, és lehet, hogy valójában öreg és csúnya és fáradt és kövér vagyok, de a lelkemnek sokkal jobban esik, ha vörös hajjal vagyok öreg és csúnya és fáradt és kövér. A fodrászhoz végül családostul állítottunk be (a gyerekeknek vittünk enni- és innivalót, váltás ruhát, játékot, habtapit, a kicsinek alváshoz babakocsit, kész invázió volt az egész), és három órán keresztül ki sem jöttünk onnan, mert le kellett szívni a sötétbarna hajamat, bármit is jelentsen ez. Szívás közben kiderült, hogy a szőke nem az én színem (marad a látens szőkeség), de most olyan vörös vagyok, hogy ihaj, és a vörös (és rövid) hajjal megjött a lendület meg az energia meg a jókedv. Megint önmagamat látom a tükörben, klassz. (Ó, szia, csibi, hogy vagy?) Ja, és kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. 35 évesen ideje volt, azt mondod?