Tudom, még nincs vége az évnek, de
Palya Bea könyve nekem most nagyon fontos, most, ebben a kétgyerekes, beburkolt anyaállapotban, amikor megint marcangolom önmagam és válaszokat keresek az agyamban-lelkemben hemzsegő miértekre (néhány évente a padlóra kell küldenem magam, szokás ez már nálam, úgy látszik), és amíg nem olvastam Bea könyvét, alámerülés után az jött, hogy egyre mélyebbre süllyedek, csak süllyedek, csak süllyedek, és fogy a levegő, és néha úgy érzem, megfulladok. Ősz óta nem jó nekem, irgalmatlan katyvasz van a lelkemben, és nem tudtam, miért, és akadtak olyan napok, hogy nem mosolyogtam, és az senkinek nem esett jól. A könyv olvasása közben, de főleg utána született egy csomó válaszom, sorra jönnek a felismerések azóta is. Ezek már itt készülődtek bennem, de egyedül nehezebben szültem volna meg őket.
Nagyon tudom bántani magamat. Talán azért is, mert maximalista vagyok és kritikus, és valószínűleg azért is, mert rengeteg mindent hozok otthonról, ami a mai napig fáj, és ezekért a dolgokért saját magamban kerestem a hibát. Olyan témákra gondolok, hogy én és anyu, én és apu, én és a pénz, én és a siker, én és a pihenés. Alapvetően semmi extra, nem igaz? És mégis, pl. az apáddal való halott kapcsolatod simán megnehezíti az életedet, teszem azt, visszatérően béna faszikat választasz magad mellé, ha nő vagy, és élsz (halódsz) mellettük boldogtalanul. Ha hagyod, ha nem kutakodsz önmagadban és a családi örökségedben.
Néhány hete volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy meg kellene halni, és akkor minden sokkal könnyebb lenne. Mert én ezt így nem csinálom tovább. És pár perc után már röhögtem magamon, hogy micsoda barom vagyok. Fáradt voltam, teljesen kimerült, kizsigerelt, magányos, fizikailag és lelkileg túlterhelt, úgy éreztem, hónapok óta hiába mondom ő, aki férfimnek, hogy segítsen pihenni, meg nincs időm semmire, meg én is pakoltam a saját vállaimra mindenféle szart, pedig én olyan vagyok, hogy valóban félre kell vonulnom a saját kis kuckómba a saját kis dolgaimmal bíbelődni - és fel kell töltődnöm. 20 perc is elég az újjáéledésemhez, de előfordult, hogy napokig nem jutottam az életmentő húsz percemhez. És ennek mindig az lett a vége, hogy morogtam, fájt a derekam, fájt a lábam, fájt a hátam, és türelmetlenkedtem, meg kiabáltam és csúnyán beszéltem. Az nagy felismerésem ám, hogy tőlem a környezetem teljesen magától értetődőnek veszi, hogy ötembernyi melót végzek el szépen-ügyesen és mukk nélkül, és még csak egy kicsi dicséretet sem kapok érte, merthogy ez tőlem természetes. Ahogy vissza tudok emlékezni, már az iskolában is ez volt, meg otthon is. Merthogy a képességeim, a teherbírásom, az erőm blablabla. És közben én csak egy gyerek voltam, akit hajtottak, aztán már én is hajtottam magam, mert azt szoktam meg, hogy hajtva vagyok, az a normális állapotom, és most meg egy anya vagyok, akit hajtanak, és én is hajtom magam, és a Ribizliálom megmutatta: nem, nem a hajtás a normális állapot, kiszállhatok belőle, és saját magamat is leállíthatom.
És ez csak egy apróság a sok közül. Teljesen banális apróság, de engem teljesen kicsinál, ha nem szólok magamra, és nem szólok rá ő, aki férfimre. Nem mondom, hogy most zencsirke vagyok, de érzek a lelkemben egyfajta békességet, ami hónapok óta hiánycikk nálam.
A fura az, hogy a gyerekeim a mindenféle belső viharaim ellenére mosolygós, nyitott, vidám, magabiztos, önálló kisemberek. És szeretnek, és nem zakkannak belém, holott kérdeztem azért magamtól nem egyszer, hogy úristen, ki ez, aki most én vagyok, és mit csinált azzal, aki én voltam, hogy lett ő?
Az Élet olyan, hogy mindig belelöki a kezembe azt a könyvet, ami az aktuális énszaggatós életszakaszomban erőt ad. A totális széthullás után kapom a mankót, hogy bicegve, sebesülten továbblépkedhessek az önismereti utamon, és aztán felgyógyulva használjam az önmagamról szerzett új tudást.
A Ribizliálomban az a jó, hogy őszinte. Palya Bea problémáinak egy része az enyém is, és tök jó válaszokat ad, tetszenek a megoldásai. Érdekes, itthon ritkán hallgatom a zenéjét, mert nem varázsol úgy el, mint a koncerteken, ott viszont őrület van, abszolút magával ragadás. Palya Bea varázslatos jelenség, és a könyvében még az is klassz, hogy kiderül, rengeteg mindent tanult és tett azért, hogy eljusson oda, ahol ma tart. És a tanulást egyrészt iskolaként kell érteni, másrészt önismereti folyamatként, harmadrészt zenei tudásként. Remek a humora, és egyáltalán nem az a kis ártatlan ingyom-bingyom lányka, nekem ez is tetszik. Tudom, hogy sokan utálják és beskatulyázzák, hogy bahh, népdal, és hogy mit csujogat ez itten, meg minek áradozik a lelkéről, a jógáról satöbbiről, hát, ők tuti nem fogják elolvasni a könyvét, és én sem akarom őket meggyőzni. A többieknek azért ajánlom.
