A legfurább szokásom...

... mostanában az, hogy a meggybefőttről leiszom a levét. Négy napja kezdtem. Most is ott árválkodik egy adag meggy az üvegben - lötty nélkül. Szerencsére egy szoptatós anyának mindent szabad, ha a hűtő tartalmáról van szó.

Bemutatok

Az elmúlt egy hétben csak azért nem keveredtem konfliktusba az embertársaimmal, mert egyelőre ritkán járok az embertársaim közé. A konfliktusra az adott volna okot, hogy a kretén vérpók leharapta megcsípte a jobb kezem középső ujját, ami eme alattomos támadásnak köszönhetően egyrészt kétszeresére, másrészt hullamerevségűre dagadt. Nem bírtam behajlítani az ujjamat, így bármit fogtam meg, a vége mindig egy kedvesnek és nőiesnek korántsem titulálható mozdulat lett. 

A csípéseim krémezése meg már annyira a véremmé vált, hogyha tubust érzek a kezemben, automatikusan a pókharapásomra kenek belőle: A bal szemhéjamra ezért került piros arany a szendvicsem készítése közben.  

Ha egyszer megírom az emlékirataimat, a vérpókos megpróbáltatásaimnak külön fejezetet szentelek majd, érzem.

Mostanában nem nézek tükörbe

Vártam, hogy huszonöt perc után az elegáns barna és a színpompás vörös árnyalatok különleges kombinációjában pompázik majd a fejemre nőtt haj, merthogy ezt ígérte a Palette. Hát, ja... persze... naná... Dögfekete a hajam, dögfekete. Ha kiállok a napfényre, kegyeskedik megcsillanni benne egy-egy vörös hajszál, ő, aki férfim is bólogatott, hogy látja, persze csak miután reménykedve rákérdeztem, hogy ugye azért vöröses-barnás egy kicsit? 

Egy ideig nem jutok el a fodrászomhoz, hogy a hajamra applikálja a kedvenc vörös árnyalatomat, a lenövést meg utálom, gondoltam, visszabarnulok néhány hónapra, a gesztenye szép lassan átvált a természetes hajszínembe... Nem rendít meg, ha lehánynak, lekakálnak, lepisilnek, ha pár óra alvással kell lenyomnom a 24 órát, ha egész nap egyik gyerektől rohanok a másikhoz és vissza, de ez, ez a feketeség... ez... durva.

Ér hajat mosni naponta?      

Még egy kicsit a vérpók harapásáról

A vérpók harapása ellen úgy védekezhetünk a leghatékonyabban, ha nem ülünk arra a kanapénkra, amelyben gyanúnk szerint a ragadozó szörnyeteg lakik. Képtelenség kiporszívózni, de nem adom fel a harcot. Az elmúlt egy hét alatt tizenöt-húsz csípés boldogtalan tulajdonosa lettem, többségük a fenekemet érte, így pár óra után elérkezett az a pillanat, hogy az óriási gyulladt terület miatt érinthetetlenné vált a seggem agyonszurkált része, ülni sem tudtam rajta. Sajnos, ő, aki férfim ezt egyszer elfelejtette a szenvedély hevében, és miközben megölelt és belecsókolt a nyakamba, megmarkolta a fenekemet. Pusztán azért nem ordítottam fel kínomban, mert végre egyszerre aludt a két gyerek. A szememből konkrétan Niagara folyt, annyira fájt. A házidokim a világ másik felén lakik, ezért a gyerekorvostól kértem telefonos segítséget. A Calcium-Sandoz pezsgőtabletta és az Apis Mellifica C9 homeós golyó lett az új istenem, illetve a borogatás és a vicces nevű Antivakarin kence.

Megjegyzem, a kanapén megforduló számos kis- és nagykorú közül rajtam kívül senki mást nem csípett meg a dög. Ezt a fájdalmas tényt kizárólag azzal tudom magyarázni, hogy a terhesség alatt felszedett kilóknak köszönhetően az én fenekem a legnagyobb a családban. Ha úgy nézzük, a testemmel védelmezem a szűkebb-tágabb családot.

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek..."

Nem tudom, mi csípett meg már megint, annyi biztos csak, hogy a vadiúj öt kicsi piros pöttyöm egy nap alatt öt lóharapás méretű vérvörös folttá terebélyesedett. Borzalmasan viszketnek és égnek, forró mind. A borogatás esik a legjobban, a patikában kapott kence helyett akár vajkrémmel is kenegethetném őket, annyit ér az egész. A terhességem alatt is ettek belőlem mindenféle vérszívók, ezek a foltjaim hasonló átalakuláson mentek keresztül, két hétbe telt, amíg eltűntek rólam az egyre szélesebb és végül lilásba színeződő foltok.

Remélem, megmaradok, mert ma még ebédet is kell főznöm.

Elméletben már munkanélküli vagyok

A főnököm nem is olyan burkoltan megfogalmazta a levelében, hogy pá, kis aranyom, pá ádijosz, csibike, nem vesz vissza, és mindenféle nehézség ellenére nekem addig jó meg könnyű, amíg itthon vagyok, és minél tovább maradjak csak itthon, és hozott pár lufiérvet. A Cég persze kénytelen nekem helyet találni, ha majd visszatérek a frontra, valóban kénytelen, a gond pusztán annyi, hogy az exmunkám jellegéből adódóan A Cégen belül kevés az enyémhez hasonló pozíció, kizárólag lejjebb tolhatnak, ami meg olyan meló, hogy vagy spéci gazdasági téma, vagy egysejtűek által is remekül elvégezhető munka. 

Nyilván két kisgyerekkel nincs nagy mozgásterem, sőt, mozgásterem se igazán akad. 

A bűnöm tulajdonképpen annyi, hogy előzetes főnöki engedély nélkül teherbe mertem esni, aztán szültem egy gyereket, akit iksz hónap után nem vágtam be a bölcsibe és nem rohantam vissza dolgozni, aztán most itt a következő gyerek. Nemrég mindkét gyerekről küldtem képet a főnöknek, meg írtam néhány mondatot, erre jött a virágnyelves levél. Nem, nem szeretek veszélyesen élni, de néha mégis összejön.

Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik komolyabb horoszkóp, hogy a családi életemben vagy a melóhelyemen szeretnék-é rendet és békét és hasonlókat. Merthogy a kettőt egyszerre itt és most nem akarhatom. A családot választottam, kicsit sem haboztam, és újra meg újra azt választanám. Hát, így nem csoda, ha szalagmunkásként végzem valami lélekölő bányában.  

Hihetetlen, hogy...

... a hírekben állandóan strandolásról beszélnek, azt hittem, mindenki ugyanolyan terhes, mint én. Ezek szerint léteznek még emberek, akik belecsobbannak a Balatonba és a parton lángost tömnek az arcukba. 

Megint egy új út

Önismereti lehetőség az ékszerkészítés is, boldogan hagyom el a járt utat a járatlanért, hónapok óta barangolok rajta, és élvezem a felfedezés izgalmát, a megtalálás és ráismerés örömét. Mintha régóta nem látott, de állandóan hiányolt és mélyen-meghitten szeretett barátokba botlanék ékszerről ékszerre.

Annyiféle szín, illat, íz, könyv, ékszer, érzés és minden más lehet az ember, ha akarja, ha meri, ha vállalja...

És akkor ki az a Vavyan Fable?

A metrókocsiban Fejős Éva mosolygott rám három megállón keresztül. A plakát teljesen betakarta az egyik ablakot. Tizenöt évet simán letagadhatna, hála a retusnak, ez volt az első gondolatom, aztán az jutott eszembe, hogy írónőként belehalnék, ha 'kettőt fizet, hármat kap' akcióban nyomnák a nép orczájába a könyveimet, azon meg elég sokáig merengtem, mennyire lehet igaz, hogy F. É. Magyarország legkedveltebb írónője, merthogy ezt mondta a plakát.

Már csak paradicsommagot merek vetni

Kártyát nem. Legalábbis az egyiptomi tarotkártyámhoz soha többé nem nyúlok, mert ő, aki férfimnek eddig minden bejött, amit kikártyáztam. Építi a karrierjét, és most ne csapjatok orrba, de ez jelen állapotunkban gond. Mióta összefoglaltam neki a kártyából kiolvasott jövendőt (szakmai sikerek tömkelege), reggel nyolcra jár be dolgozni, és este hét előtt csak akkor ér haza, ha szarul érzem magam fizikailag, mert épp nem tudtam semmit sem szusszanni reggel nyolc és este hét között. Ja, az is szívás, hogy hétvégente melóznia kell, és mivel itthon a sarj miatt hatékonyan képtelenség (imádja az apját, na), elmegy a bányába, nincs más megoldás. 

Úgy tervezem, a jövőben kizárólag autós kártyát veszek a kezembe.  

Ne, csak szíveket ne!

A héten három percre bele tudtam lesni valamelyik sportcsatorna összefoglalójába, és nem gondoltam volna, de ez a három perc sűrű barázdákba gyűrte homlokom mostanában egyébként is gyakran ráncolt felszínét: Az egyik hegyomlásnyi focista gólöröm gyanánt belemászott a kamerába és széles vigyor keretében szív alakzatba görbítette péklapátra hajazó mutató- és hüvelykujjait. 

Nos.

A csípőriszálás okés. 

A szaltó okés. 

A csókdobálás Istennek okés. 

A kicsi-a-rakás okés. 

A pólóletépés és kockahasmutogatás baromira okés. 

A szíveket viszont hagyjátok a fenébe, fiúk, könyörgöm!

Mexikói barátokat szeretnék, valaki?

Az új ásványszerelmemet úgy hívják, hogy szivárvány kalszilika (rainbow calsilica) és ilyen klasszul néz ki (a kép innen):

Nem dobtam az előző szerelmemet, a krizokollát - ha ásványról van szó, nagy az én szívem. Szóval, ez a szépség Mexikóból származik, úgyhogy ha idén ott nyaraltok vagy akad néhány mexikói pajtásotok, csibike nagyon tudna örülni némi szivárvány kalszilikának.

Ő, aki férfim amúgy elengedett az ásványbörzére, pusztán annyit fűzött az egészhez, hogy a pénztárcámat elveszi. Ismer már, na.

Költői...

Vajon mennyi esélyem van arra, hogy pár nappal a szülés után megint ott csápolok Bryan Adams budapesti koncertjén? Ne, ne mondjatok semmit, tudom én jól: cirka annyi, mint a tacskónak, hogy nyer az agárversenyen. Majd várok újabb öt évet, mi az nekem.

Szemrehányok nektek

Oké, nem komolyan, de azért igazán szólhattatok volna, hogy hallgassak már Adele-t, mert a nő egyszerűen fantastisch.

A Class FM nyomja pár számát, igazán mélyen mégsem fogtak meg, aztán két nappal ezelőtt hirtelen bekattant, hogy rákeresek a csajra youtube-on, és azóta A.-t hallgatom esténként, meg ő, aki férfimet is beszerveztem a koncertezésbe. Külön tetszik, hogy bármelyik életmódguru két hónap alatt szupervékony gidára fogyasztaná, A. mégis vállalja önmagát. Szeretem ezt a fajta szépséget és kisugárzást.

Paradicsomleves a menzáról

A paradicsomlevessel kisgyerekes anyaként kerültem bensőséges kapcsolatba, ez az állapot ugyanis nem kedvez a hosszas főzőcskének, főleg úgy, ha a ded bele sem szagol a két óra alatt megalkotott ételkölteménybe és inkább a sonkás szenyát majszolja lelkesen. Megjegyzem, az elmúlt másfél évben nem akadt kettő darab szabad órám, amit a tűzhely előtt állva tudtam és akartam volna eltölteni. Az Egész Élet hirtelen rövidnek tűnik, mihelyt gyereked születik, és a gyerekek számának és korának függvényében egyre csak rövidül.

A paradicsomlevesbe többen beleszerettetek, annyira meggyőzően kanalazza a fiam ezen a videón, ezért arra gondoltam, közkinccsé teszem itt is a receptet, hátha megmenthetem más kisgyerekes anyák (esetleg anyut/anyóst nélkülöző hím- és nőnemű szinglik) életét is.

Az anyagszükséglet igen csekély: dobozos paradicsomlé (ma Sióból kreáltam a levest), kicsi konzerv sűrített paradicsom, néhány kanálnyi olaj és liszt (mindkettő a rántáshoz), só, bors és pirospaprika (csak kevés, de a b. és a p. akár el is hagyható), babérlevél, víz, betűtészta (naná, de más tésztát is elbír). A cukrozás barbár szokásának hódolókat arra kérem, hogy... ne! ne! neeee! Bár ez tényleg olyan leves, hogy szinte minden merényletet túlél.

Mivel utálok mosogatni, magas edényt bányásztam elő, hogy eleve abban öltsön testet a rántás, illetve elférjen benne a sok lé. Orbitálisan nagy főzőtudományt nem igényel a paradicsomlevesem, de ha a rántásról nem ugrik be a liszt és az olaj, azért keressetek rá a neten, hogy készül.

Szóval, összehoztam egy kisebb mennyiségű és lágyabb állagú rántást az edény alján (kicsi tűzön, mert most nem disznót pörkölünk), erre óvatosan öntöttem a paradicsomléből (hármunknak még elég az egy liter), mert fröcsköl a galád, aztán ügyesen elkevertem az esetleges csomókat, majd beleöntöttem a liter maradékát. Hozzádobtam a sűrített paradicsom konzervet, persze nem dobozostul, személyem lesérülése nélkül kinyitottam és a lébe kanalaztam a cuccot. Felöntöttem kábé félliternyi vízzel, megsóztam kicsit (kevés borsot és kevés pirospaprikát most nem raktam hozzá, mert nem volt itthon) és beleeresztettem talán három darab babérlevelet. 

Nos, ennyi a leves. Közepes lángon hagytam rotyogni cirka 15-20 percig. Néha megkevergettem, illetve a mai levesre öntöttem még plusz vizet, mert sűrűnek tűnt. Szórtam a levesbe egy adag betűtésztát és párszor kavartam a tésztás paradicsomlevesen - a tészták rém aljas módon hajlamosak odakozmálni. Ha már nem nyers a tészta, nincs más dolgod, mint teríteni, asztalhoz ülni és levest kanalazni az orczádba.

Szóljatok, ha ehetetlen lett, mert akkor kihagytam valamit. Jóétvágy.

  

Villanyszerelőt keresek

Nem társnak, egy-két konnektor izgalmas helyre történő rögzítéséhez, meg némi ki- és bekötéshez, hogy végre a helyére kerülhessen ő, aki férfim új szekrénye, ugyanis a mostani szekrényében már nem csinál rendet azzal az indokkal, hogy mindjárt összerakja az újat. A mindjárt karácsony óta tart nálunk, és tényleg csak egy gyors, ügyes, nem rabló típusú villanyszerelőre vágyunk, aki nem ragaszkodik az egész lakás elektromos hálózatának felújításához, mint egyes villanyosok. (Erre egyébként nincs szükség.) Nem fontos a kedvesség, és ha akar, cipővel is bejöhet a lakásba, még akkor is, ha nem egy kimondott Christian Bale.

 

Gyógyír a hajamra is

A Nagy Manitu úgy ítélte meg, hogy a netes tötymörészés nem elég kihívás a hosszú hétvégére, ezért lazán kiosztott egy durván elcseszett 4D ultrahangot is (a részletekről majd a gyerekblogomban), hogy érezzük a törődést, az uh után azonban hiányérzete támadhatott vagy csak szimplán utál, mert még az is történt ebben a pár napban, hogy a kedvenc fodrászom sötétebbre színezte a hajamat (fekete cseresznyét kaptam a szokásos élénkvörösöm helyett), és kábé 24 óra múlva már hívtam telefonon, hogy képtelen vagyok megszeretni ezt a színt, ami a lakásban feketének látszik, egyszerűen nem harmonizál velem. G. azzal nyugtatott meg, hogy két mosás múlva előbújik a szép vörös, ráadásul tartósabb a cucc, mint a korábbi színező, ezért is kente a hajzatomra. A legrosszabb esetben újramázol, megígérte. Egy mosáson vagyok túl eddig, mintha pislákolna valami kis vörösség a fejemen, de tényleg csak kicsi, mindenesetre nem akarok elhamarkodottan ítélkezni, megvárom a második mosást. A kedvenc isteneimnek, Aphroditének és Diönüszosznak meg nagyon ajánlom, hogy jobban figyeljenek rám és a jövőben ne hagyjanak védtelenül holmi ultrahangos és hajszínezős szeszélyekkel szemben.

Zaklatott lelkiállapotomon egyrészt ő, aki férfim segített, szerinte 98%-os az új hajszínem (nem ennyire kritikus a helyzet, a nagyon bevált vörös kapott tőle 100%-ot), másrészt belemenekültem az alkotásba, ugyanis a flow-élmény remekül babusgatja a megviselt idegrendszert. Ez a képjáspis alapú nyaklánc született a nagy zaklatottságomban (a részletekről majd az ékszeres blogomban), megvidámodik vala a szívem, ha ránézek. XXXLLLL-es látványért katt a képekre, illetve megnyitás új lapon, ha máshogy nem látszik.

Net nélkül lehet élni...

 ... de minek? Azzal kezdődött, hogy az építkezésen elbarmoltak valamit és az összes fényünk kialudt a lakásban. A teljes sötétségben ő, aki férfim kezében felvillant az egyetlen elemes fényforrásunk, amit lovagiasan benyújtott nekem a vécére. Nem tudtam belelendülni a fénykardozásba, mert pár perc múlva újra világosság lőn. Aztán megint sötétség. Aztán megint világosság. Ez a kis közjáték minket egyáltalán nem zavart (magabiztosan meredtem a homályba, majd egyszer összeszámolom, hány mécsesem/illatgyertyám van itthon), az adsl modemünk viszont annyira nehezen viselte, hogy búcsú nélkül megadta magát az enyészetnek. Természetesen rengeteg netes dolgot terveztem erre a nagyon hosszú hétvégére. Válaszméleket, például. Cipő- és szandálvadászatot a fiamnak, például. Blogbejegyzéseket, például.

Azzal folytatódott, hogy ő, aki férfim telefonon elregélte az ügyfélszolgálatnak a problémát. Az üfsz később sms-ben megírta, hogy hálózati hiba, dolgoznak a megoldásán. 72 órán belül lesz netünk, így az üfsz. Én csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem. Egyszer csörgött ő, aki férfim mobilja, nem tudta felvenni, jött is az sms az üfsz-tól, hogy fekete pont, minek van mobilod, bakker, ha nincs mindig nálad időpontegyeztetés miatt hívja az üfsz-ot. Hja, egyszer kimaradtunk a dobásból. A szerelő telefonált, ő, aki férfim nem vette fel. Az ürge ezzel kipipálta a melót. Tudom én, hogy baromi munkás kétszer, esetleg háromszor megcsörrenteni valakit, simán begörcsölhet az ember ujja a gombok nyomkodásától. Újabb kör az üfsz-tal, megkaptuk az infót, hogy még senkit nem állítottak rá az ügyre (én itt még csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem), aztán egy későbbi zaklatás alatt elárulták (ő, aki férfim rágta a fülüket, hogy dolgoznia kellene, ami net nélkül igazán lehetetlen), hogy mégis van emberük az ügyön, 8 és 12 között csörög majd a a szerelő. Ő, aki férfim órákon keresztül hurcolta magával a mobilját, szinte összenőtt vele, de persze akkor telefonált az ürge, amikor ő, aki férfim épp nem tudott belehallózni a mobilba. (Nem voltam a közelben.) A szerelő pár perccel később már nem vette fel a telefont. Hja, ismét kimaradtunk a dobásból. Újabb kör az üfsz-tal, megint jött az infó, hogy 8 és 12 között csörög majd a szerelő. Ő, aki férfim közben azért kismilliószor próbált életet lehelni a modembe, hátha, de sajnos nem. Azzal végződött, hogy ő, aki férfim úgy dőlt le a délelőtti szunyára, hogy a kispárnájára tette a telefont. És sikerült, felvette, amikor csörgött. És a szerelő adott új adsl modemet. És teljesen magától levette a cipőjét az előszobában, nem kellett megfenyegetni sem kismotorral, sem betonfúróval. (Ő, aki férfim mesélte, én épp nyári gyereksapkáért túrtam fel a boltokat.)

A netmentesség amúgy nem zavar, ha például tudom előre, hogy nyaralunk, simán megvagyok nélküle hetekig. Fapados a telefonom, tehát még az a csábítás sincs, hogy csak gyorsan vetek egy pillantást erre meg arra. A kisgyerekes lét alapjáraton nem netbarát, legalábbis mi nem plántáljuk a gyereket a tévé elé pár net előtt töltött óráért cserébe (ha lenne együtt néhány szabad óránk, szexelnénk, moziznánk, ilyesmi, a net a sor végén kullog), ha épp hozzáférek a géphez, megpróbálom kihasználni és ennyi. Ez az időszak nem a féktelen netezésekről szól, elfogadtam. Az viszont zavar, ha külső tényező pont akkor kényszerít a netszünet elviselésére, amikor nekem ezer meg ezer dolgom lenne a neten, és ezek elintézésére pont az ilyen hosszú hétvégék a legalkalmasabbak. Aztán van olyan is, hogy a gyerekem szétszedi az apja egyik legórepülőjét, én meg elkapom az elhajított legó Indiana Jones-t meg az apukáját, és mondom a gyereknek, hogy ez itt Indiana Jones, ez meg az apukája... és nem jut eszembe a neve, és amikor ő, aki férfim sem tudja, mennék a géphez, hogy bepötyögjem, és eszembe jut, hogy ja, nincs net. Na, ez eléggé bosszantó, írtam is rögtön dorwnak, hogy nézze meg a neten a választ, mondjuk, ő fejből nyomta, hogy id. Henry Jones. Ha valaki esetleg nem tudná.  

And the winner is...

... Nóra, akinek így egy karkötőnyivel hosszabb lesz a hosszú hétvégéje.

Szeretettel gratulálok, sok boldogságot kívánok az új karkötődhöz. Elárulom, hogy élőben még szebb az ékszered.

Köszönöm, hogy velem játszottatok, nem ígérem meg, hogy ez volt az utolsó ilyesmi.

A Királyhoz fűződő kapcsolatomról még annyit, hogy...

... az előbb (úgy x órája) nem tudtam már leírni, hogy Elvis pontosan egy hónappal a születésem előtt halt meg, szóval, amikor gyerekkoromban álmodoztam róla, már eléggé halott volt, de akkoriban (még a mamutok kihalása előtt) rengeteg filmet és zenét játszottak tőle mindenhol, én meg egy kockás füzetbe ragasztottam az innen-onnan begyűjtött képeit, így nekem teljesen élőnek tűnt ez a szép ember. 

Gyerekkorom azért további furcsaságoktól mentesen zajlott (emlékeim szerint), és később már csak eleven emberekbe habarodtam bele kamaszos hevülettel, pölö Jean-Claude van Damme-ba vagy Chris Isaak-be vagy a fél olasz fociválogatottba (Salvatore Schillaci miatt akár fűszálanként szedem fel a gyepet a kilencvenes vébén, ha szépen megkér rá). 

P.S.: Az előbb rájuk kerestem a neten. Hát, Jean-Claude-ot és Totót fogjuk a valamilyen szinten boldogtalan kamaszkoromra, Chris a mai napig vállalható.

Szupertitkos lomtalanítás

Mint az Oscar-on, évről évre lezárt fehér borítékban érkezik az infó a lomtalanítás időpontjáról (jövő hét szerda), évek óta nem plakátolják ki a házban, nehogy kiszimatolják a lomisok, hol várható a következő jó fogás, ennek ellenére péntek este már lecövekelt néhány lomis kocsi a ház előtt, és még jönnek páran, ebben biztos vagyok. Kész pazarlás a papír és a nyomdafesték és a postázás, legyen újra plakát, tökmindegy úgyis. 

Őt meg imádom, és gyerekkoromban nagyon vártam, hogy feleségül vegyen, de persze az a dög Priscilla lenyúlta. (Hasonmások kíméljenek, már nem aktuális a dolog.)

És onnan is lehet tudni, hogy gyerekünk van...

... hogy amikor az egyik reggel ő, aki férfim ránézett a fenekemre és végigsimított a katicás (és szexi) bugyimon, nem az volt az első reakciója, hogy hűdejófenekedvan vagy valami hasonló, hanem az, hogy ott a Babóca a bugyidon!

Arctej-nagyhatalom vagyok

Határozottan állítom, hogy kábé egy hete nálunk a legmagasabb az egy főre jutó arctejmennyiség Magyarországon. Tutibiztos. Úgy HÁROM LITERRŐL van szó. És nem azért, mert ekkora az arcom.

Az arctejem sajátossága, hogy két éve használom, mert bevált, mentes az adalékizéktől, olcsó és a bőrgyógyászom írja fel, illetve az asszisztense belekotor a rendszerbe és kinyomtatja a receptemet. Kettőt szoktam kérni, így nem kell olyan sűrűn elbumlizni hozzá. A receptekért ő aki férfim ment el, mert egy hős. Azzal jött haza, hogy az asszisztens a három külön recept helyett (vérszemet kaptam, ezért emeltem kettőről háromra a darabszámot) egyetlen receptet állított ki, amiről majd a gyógyszertáros szépen lehúzgálja az aktuális mennyiséget. Új eljárás, bizony. Ezen a ponton tisztán láttam magam előtt a jövőt, már ami a gyógyszertári kálváriámat illeti (a lottó ötösig nem látok el soha, basszus, homály fedi mindig): szívni fogok a hármas recept miatt, és lefogadom, hogy nem alkoholmentes koktélt szívószállal.

A gyógyszertárban konkrétan hülyének néztek. Annak ellenére, hogy nagy hassal és babakocsiban ülő kisgyerekkel negyedórát dekkoltam a tömegben és egyik gyógyszertáros sem szánt meg, kedvesen elregéltem a gyógyszertáros nőnek a hármas recept sztoriját. A nő ötvenes, rémes hanglejtéssel beszél, kínzással ér fel minden egyes kimondott szava. Simán lebaltázott a recept miatt. A lényeg az, hogy hiába a recept, pusztán egy adag arctejet vehetek birtokba, mert nincs olyan, hogy visszaadja a receptet. Ha elveszi, megtartja. Csak azért nem tettem pikírt megjegyzéseket, mert nem akartam több időt a gyógyszertárban tölteni, és azt is szerettem volna elkerülni, hogy sósavat keverjenek az arctejembe.

Gondoltam, ha egy adag arctej cirka két-három deci, könnyedén eltárolgatok háromszor ennyit a hűtőben a következő fél évben (addig őrzi meg a szavatosságát), nem gond, fene megy el megint receptért. Említette a nő, hogy desztillált vizes palackba rakják a tejet. Rábólintottam, persze, ne verje magát költségekbe miattam a gyógyszertár, három darab húszforintos kis műanyag flakon csődbe viszi a bagázst. Majd öntögetek a palackból a kis flakonomba nagyjából olyan mutatvány keretében, mintha öt centes pohárba negyvenliteres demizsonból tölteném a nedűt. 

Két nappal később berongyoltam a gyógyszertárba. Megkaptam a desztillált vizes palackot... és mellé egy bazinagy üveget - tele arctejjel. Másik nő ügyeleteskedett éppen, mondta, hogy a recept alapján keverték, ennyi lett a három adag. Hümmm, ezt bírtam reagálni, de előfordulhat, hogy megismételtem párszor. Meg az is, hogy magamban a hümmm inkább egy hitetlenkedve elsuttogott bzmg volt.

Most azon töröm a fejemet, hogy a következő fél évben minden hozzánk betérő családtag és barát arcát megmosom a szupertejjel, hátha így nem rohad rám.

Ilyen szottyos időben muszáj játszani, nem?

Körkérdeztem és azt mondtátok, legyen karkötő a nyeremény. Hát, az lett, ímé:

Ezt a kis finomságot csatolhatja a csuklójára az, akit kebelére ölel Fortuna istennő. Tisztára olyan, mintha mindenféle jóval töltött (másfél centis) fehércsoki-golyók sorakoznának egymás mellett. 

A játékban akkor vehetsz részt, ha feliratkozott rendszeres olvasó vagy itt (doboz jobbra) és hagysz egy igeeeen, játszani akarok! tartalmú megjegyzést ennél a posztnál (a konkrét szöveget cifrázhatod még, pölö kitérhetsz az ékszerkészítő tehetségem méltatására is, hehe). Nyerési esélyeidet meg azzal növelheted, ha felajánlasz nekem egy tábla málnás étcsokit a blogodban éspervagy a fészbúkon közzéteszed/megosztod ezt a játékot és erről a közkinccsé tételről szintén biggyesztesz ide egy kommentet. 

A játék április 21-én (jövő szombat) éjfélkor ér véget, utána pedig sorsolás és örülés.

Sok szerencsét!

Három tűfilc és egy homokozólapát mínuszban

A három tűfilc még valamikor hónapokkal ezelőtt vált köddé az ajtónk előtt: Beleraktam a fiam egyik téli cipőjébe a gyerek által legálisan megkaparintott filceket. Az ajtót már kulcsra zártam és ezeket nem akartam levinni a játszótérre. Úgy terveztem, hazaérkezés után felmarkolom a filceket. Eléggé meglepődtem, hogy x órával később egy szem filcet sem találtam a gyerek cipellőjében. 

Ma a homokozólapátot akartam volna odaadni a fiamnak a homokozóban álldogálva, de a szatyorban csak a vödör és a gereblye meghitt kettősébe ütközött a kezem, a lapát felszívódott. Előző nap mindhármat bepakoltam a szatyorba. Andris húsvétra kapta őket az apai nagyszüleitől, egy napig elmondhatta magáról, hogy igazi homokozólapátja van. (Korábban babakéz nagyságú minilapáttal ügyködött a homokozóban, az is boldoggá tette.)

Biztos vagyok abban, hogy mindent ott hagytam, ahol. Kínos, de én még az életben nem vesztettem el semmiféle kézzel fogható dolgot (... fogalmazott csibike roppant körültekintő módon...), nagyon vigyázok a cuccaimra. Egyszer fordult elő, hogy elhagytam a zsepimet. Alsós voltam az általános iskolában, és emlékszem, az osztály felsorakozott a menza előtt (kajálni indultunk?), a tanító néni meg a csücskénél fogva felemelt a földről egy zsepit és megkérdezte, hogy kié. Nem jelentkeztem, mert égőnek éreztem, hogy rongyzsepi, ráadásul taknyos. A tanító néni kidobta a megtagadott zsepit, szóval, valójában nem veszítettem el. Valószínűleg senkit nem tett olyan boldoggá a papírzsepi térhódítása, mint engem. (Gyerekkoromban először törülközőkön és rongyzsepiken kellett megtanulnom vasalni. Utáltam.)

A gondom az, hogy a közös rács három lakást zár el a külvilágtól, és ha elvetem azt a feltételezést, hogy az öreg házaspár nyúlta le a tűfilceket keresztrejtvény-fejtéshez, illetve a lapátot az unoka játszófelszerelésébe, marad a szomszéd kilencéves fia, aki sokszorosan hátrányos helyzetű, és mindig, de mindig ránk akaszkodik a játszótéren. Az eszemmel tudom, hogy sajnálnom kellene, de nem megy, ösztönösen idegenkedem tőle, zavar valami a személyében. Nem a hátrányos helyzete, hiszen két melóhelyemen is dolgoztam hátrányos helyzetű fiatalokkal, fogyatékosokkal, nem utasítom el őket, nem érzem kellemetlenül magam a közelükben, inkább a segíthetnék dübörög bennem. Egyébként évekkel ezelőtt rájöttem arra, hogy az a tétel, miszerint szeretem a gyerekeket, nem igaz, mert egyszerűen vannak olyanok, akiknek a közeléből ösztönlény énem legszívesebben elmenekülne, függetlenül attól, hány éves. Nem tudom megmondani, mi ez az érzés, és itt most nem is akarok szót adni Ezo Terka énemnek. 

A tollakra azt mondtam, hogy jó, nem szólok, van még, nem halok bele háromszor százötven forintba, tessék, rajzoljon-írjon vele. Igaz, szeretem én eldönteni, kinek ajándékozom oda a dolgaimat. A lapát már érzékenyebb téma, mert az a fiam lapátja. Anyatájgerként morrantam egyet, amikor a nemlétező lapát után kapirgált a kezem. Nem az összeg, amibe került, nem az fáj. A másfél éves fiamtól ne lopja el senki a játékát. Ha kölcsönkéri, odaadom, játsszon vele. 

Este megkértem ő, aki férfimet, érdeklődje meg a fiú anyjánál, teljesen véletlenül nem került-e hozzájuk a gyerek zöld lapátja. Agyban szépen végigpörgettem, hogy lehet az ilyesmi dologra finoman rákérdezni. Talán így. Ha én csengetek be, esetleg keményebben fogalmazok, hiába tudom, másként kellene kommunikálni a problémát. Ő, aki férfim higgadtabban viselkedik az ilyen helyzetekben. Az anya azt mondta, beszél a fiával, mihelyt hazaér.

Néhány száz forint nem számít, szerencsére mondhatom ezt, és tudom, hogy adott esetben életkori sajátosság a lopkodás (pl. boltból, saját szülő pénztárcájából). Tudja meg az anya és tudja meg a gyereke is, hogy észrevettük. Nem akarom, hogy rendszer legyen az otthonunk előtti lopásból, ezért nem hagytam szó nélkül.