Nadráglélektan és Nagy Ervin dicsérete

Az esetek túlnyomó többségében közvetlenül A Szépruhás Alkalom előtt döntöm el, miben megyek. Szeretek veszélyesen élni, hö. Szerda este kikaptam a szekrényből a két szürke nadrágomat, a komoly, felelősségteljes nő nadrágját és a csintalan, játékos nő nadrágját. Más a tapintásuk, máshogy szabódtak, másként simulnak rám. Előbbihez van kosztümkabát is, hűvös estére vagy reprezentációs jelenésre, utóbbit viszont szeretem. Tavasz óta nem húztam magamra a sokkilós mínuszban beszerzett elegáns ruháimat, az meg nem jutott eszembe, hogy kiöltözős kulturális esemény hiányában pl. a költözésnél teszteljem a szép ruháimat, van egy olyan érzésem, hogy hülyén is néztem volna ki talpig alkalmiban a derékig érő kartondobozrengetegben, kezemben sniccerrel és barna ragasztószalaggal. A nyáron befalt lángosok, palacsinták és isteni finom szénhidrátbombák mázsás súlyként nehezednek a lelkemre, a színház előtt nagyon reméltem, hogy a csípőmre és a fenekemre nem. Először a csintalan, játékos nő nadrágját próbáltam fel, tökéletesen állt rajtam, tudtam, ő az igazi erre az estére, egyik testrészemet sem kellett behúzni a maximális komfortérzethez, remekül passzolt a feltűzött hajamhoz, a fekete, pánt nélküli felsőmhöz és a fekete szandálomhoz, egyedül az bizonytalanított el, hogy hazafelé hideg lesz, ezért felpróbáltam a komoly, felelősségteljes nő nadrágját is, de nem sokáig maradt rajtam, feszült, holott ugyanaz a méret, mint a másik, szerintem megsértődhetett, hogy nem őt akartam színházba vinni. Nem bántam, cseppet sem, ő, aki férfim meg azt mondta, hogy fázás esetén számíthatok rá, felmelegít. A Csókol anyád! szórakoztató darab, szülinapi ajándéknak remek, köszönöm. Eredeti a díszlet és a mű felépítése, amerikai vérvonalú, mégis hihetetlenül magyar, aktuális és felkavaró. Csak úgy repkednek a poénok a másfél óra alatt, otthon, illetve előtte a körúton kéz a kézben andalogva meg nem győz gondolkodni az ember az anya-fia per szülő-gyerek kapcsolaton és a poénok mögött húzódó szomorúságon, kiábrándultságon, csalódottságon. A nézők kilencven százalékának felnőtt gyerek(ek)et tippeltem, nagyon jól szórakoztak, kíváncsi vagyok, magukra ismertek-é és csütörtöktől pl. kevésbé másznak bele utódaik életébe, vagy saját vállukat veregetve kicsit megdicsérték magukat, hogy valójában egész jó szülők. Azt hiszem, belehalnék, ha anyu olyan lenne, mint a Vári Éva által zseniálisan megformált karakter, rúgnám el magamtól, megfulladnék mellette. Abba is belehalnék, ha fátyolos szemű tiniként Nagy Ervint kérném karácsonyra és nem kapnám meg, fátyolos szemű harminckét éves csirkeként csak a tehetsége nyűgöz le, mondjuk, azt muszáj leírnom, hogy szép ember (nem ezen a plakáton, élőben, nagyon rövidre nyírt hajjal), még a feneke is szép, az Elvis Presley énekes-táncos jelenetét pedig a következő szülinapomon szeretném élvezni, remélem, jegyzetelnek az égiek, nagyvonalúan eltekintek attól, hogy óriási tortából ugorjon elém, jó lesz a bejárati ajtón becsengetve is. A Kaméleon óta szerettem volna színházban látni, tudtam, hogy több, mint Kéki Kata Pétere. Szóval, én szeretem a Csókol anyádat!, bár ez valószínűleg nem jelent semmit, a pacalpörköltet is megeszem.