Hidas György, Raffai Jenő, Vollner Judit: Lelki köldökzsinór. Beszélgetek a kisbabámmal

M.-től kaptam, aki nekem egy ideje már több, mint legkedvesebb kolléganő, csibésztársam és barátnőkezdeményem lett az elmúlt hónapokban. M., örök hála és köszönet!
Nem is tudom, mit írjak hirtelen a könyvről, rengeteget tudnék mesélni, annyi minden kavarog bennem, de biztos vagyok abban, hogy itt csak egy részét tudom és akarom szavakba önteni. Hiszek abban, hogy a gyerek élete nem a szülőszobán kezdődik, nem a világunkrajövetelének pillanatától fogva lesz értő-érző lény, egyik másodpercről a másikra. Hiszek abban, hogy a gyerek nem a szülők kicsinyített mása, hanem teljesen önálló élet. Hiszek abban, hogy minden ember életében rendkívül fontos szerepet játszik az anyja pocakjában eltöltött kilenc hónap is. Hiszek abban, hogy a várandósság minősége is befolyásolja az ember személyiségét, az anya-gyerek, a gyerek-világ kapcsolatot. Raffaiék könyve ebből a szempontból nem mondott sok újat, az anya-magzat kapcsolatanalízis elméleti háttérének bemutatása inkább rendszerezte és színesítette a már meglévő ismereteimet, a szakkifejezésekkel pedig tudományos keretbe foglalta a megérzéseimet, következtetéseimet. Engem igazán az fogott meg, hogy erről az elméleti kiindulópontról nagyon messzire lehet eljutni: Az anya és a méhében növekvő baba közötti láthatatlan kapocs, a lelki köldökzsinór kialakításához, és ebből a folyamatból az apa sincs kirekesztve. Szóval, tehetek azért, amiben hiszek, ráadásul nagyon sokat. Szerintem a kismamáknak szánt kiadványokban kevés szó esik a születés előtti élet lelki oldaláról, alig valami, a terhesség kapcsán a különböző vizsgálatok rémértékei, a ne stresszelj, táplálkozz egészségesen, ne, ne festesd a hajadat, persze, lehet szexelni és ilyesmi témák dominálnak, ezt annyira nem tartom jó dolognak, az meg egyenesen érthetetlen számomra, hogy a kilenc hónap alatt az apa mint olyan mintha nem is létezne ezen kiadványok szerint, menjen el szülésfelkészítőre a t. apuka, aztán csókolom, ennyi. Meggyőződésem, hogy az apa szerepét nem lenne szabad elbagatellizálni azzal, hogy a pasik csak akkor fogják fel, hogy gyerekük lesz, amikor az anya hasa határozottan nagy vagy amikor már elfolyt a magzatvíz. Miért kell parkolópályára állítani az apát pusztán azért, mert az anya hasában növekszik a gyerek? A születés utáni apaszerepen is lenne mit finomítani.
Raffaiék könyvének második részét nagyon szerettem (és szerethetem továbbra is, mert igen olcsón levadásztam a vaterán), a méhen belüli találkozásokról valló anyák történeteiből válogat, a kapcsolatanalízis gyakorlatáról szól, arról a kőkemény munkáról, amelynek során kiépíthető a lelki köldökzsinór. Az anyák hihetetlenül megkapóan mesélik el, hogyan és miről beszélgettek terhességük alatt a babájukkal, még többet is bírtam volna olvasni.
Nem tudom, eljutok-e valaha Raffai Jenőhöz vagy Hidas Györgyhöz. Ha úgy alakulna, hogy nem, azt sem bánnám, mert ezzel a könyvvel megnyílt számomra egy új, ismeretlen és izgalmas út, amelyen végig akarok menni, és nekem már csak azt kell eldöntenem, hogyan.
M., örök hála és köszönet! Vagy ezt már mondtam?