Katartizáltunk, aztán szöktünk

Szerdán annyira fáradtak voltunk, ő, aki férfim meg én, hogy a melóból hazaesve egyáltalán nem akaródzott kimoccannunk otthonról, a koncertjegyeket fikszírozva még azon is elmerengtem, vajh miért szeretem Palya Beát, lehet, hiba volt felvésni a szülinapi kívánságlistámra, főleg úgy, hogy egy fárasztó munkanap után el is kell menni a koncertre, nem lehet sem lemondani, sem áttetetni, ugye, meg ott volt a bolgár Eva Quartet, igazi sötét ló kategória, ő, aki férfimnek el sem mertem mondani, hogy a youtube-on cirka egy percet bírtam meghallgatni az egyik produkciójukból és közben nagyon reméltem, pont a legrosszabb alakításukhoz volt szerencsém és ennél jobbak lesznek élőben. (Optimista lelkülettel áldottak meg az égiek, na.) Fáradtságomra való tekintettel pont annyi sminket tettem a szemem alatti bőröndökre, hogy éjfél körül ne kelljen sokat tökölnöm a lemosással, visszafogott puccba vágtam magam, lélekerősítő-életmentő narancsos étcsokit pakoltam a szütyőmbe, meg vizet, aztán go.
A villamoson egy szexualitással kapcsolatos cikket veséztünk ki ő, aki férfimmel, ez valamennyire felrázott minket a punnyadásból, senki nem mondhatja, hogy nem oldjuk meg kreatívan a válságos helyzeteket. A koncert előtt tovább javult az éberségi mutatóm, ugyanis az egyik ajtónálló némileg feltornázta az adrenalinszintemet: Mivel a jobb oldalra szólt a jegyünk, határozottan megtagadta a bal oldali belépést. Ezzel abban az esetben semmi bajom nincs, ha már mindenki elfoglalta a helyét és harminc embert felállítva kellene átsorolnunk a másik oldalra, aktuálisan azonban teljesen üres volt a színpad előtti néhány sor, ott senkit nem zavarva átsétálhattunk volna. Eme tényre rá is mutattam a hős ellenajtónállónak, a pöcsfej azonban ragaszkodott a kerülőhöz, a miértet nem tudtam meg. Az ilyen emberekből soha nem lesz játszótárs, ugye, Fulghum? Biztos bennem van a hiba, de rühellem, ha valaki foggal-körömmel kapaszkodik egy adott szabályba és képtelen rugalmasan kezelni, ha úgy adódik a helyzet, akkor is, ha nem logikus, amit tesz, akkor is, ha senkinek nem lesz belőle baja estébé. Persze, nem kerültünk, egy ajtónállóval arrébb próbálkoztunk csakazértis alapon, fene a renitens vérünket, és láss csodát, ott gond nélkül beengedtek, cöcc.
Egyébként a miért szeretem Palya Beát kérdés pillanatok alatt megválaszolódott. Mert katarzist okoz. Amikor csodaszép hangján felcsendült az Elment a madárka, könny gyűlt a szemembe, annyira megfogta a lelkemet. Megfogta és nem eresztette. Leírhatatlan élményt éltem át úgy, hogy csak Bea volt a színpadon és a hangja, semmi más, semmi zenekar, semmi show, csak a piros ruhába bújt ízig-vérig nő, aki úgy énekel, hogy a teremben egy pisszenés sem hallatszik, áhítat van és az az érzés, hogy itt most valami csoda történik, zseniális és mágikus hangja bekúszik a terem legsötétebb zugába is, belemászik az ember lelkébe és csordultig tölti boldogsággal. Bea hol szenvedélyes, hol szerelmes, hol pajzán, hol bohóc, hol szomorú, hol huncut, hol ironikus, a daloktól függően. Hihetetlenül természetes, élvezi az éneklést, lubickol benne, közben csillog a szeme és nevet és látni rajta, hogy adni akar. Árad belőle a zene, játszik a hangjával és velünk, bevon minket is, zenekar leszünk, ütemre dobogunk, tapsolunk, csettintünk, dúdolunk, az ujja köré csavar minket. Őt hallgatva úgy képzelem, hogy szép és jó ember, nem lehet más. Muszáj élőben is átélni, így, pusztán a hangját, cédén ennyire nem üt át a varázsa. Ő, aki férfimet is elbűvölte, pedig erőteljes férfilelkülete van, ennek ellenére hatott rá. Tudom, hogy sokan nem szeretik, amit Palya Bea csinál, lenézően népzenének bélyegzik, a Hej, Dunáról fúj a szél c. örökzöld énekórai nyenyerészésével azonosítják, holott nem erről szól a művészete. Bea, csók a homlokodra, köszönöm!
A szünetet önfeledt csokoládézással töltöttük. Igazából egyikünk sem vágyott a második részre, annyira kerek dolgot kaptunk Beától, de arra gondoltunk, biztos valami ütős performance jön, lendületes, jó hangulatú, ami leviszi a hajunkat a fejünkről, mondjuk, Boban Markovicékhoz hasonló kaliberű. Már az Eva Quartet bevonulása után elfogott az érzés, hogy itt minden lesz, csak lendület, jó hangulat, hajletépés nem. Nem kétlem, hogy a négy hölgy igen képzett hangilag és a vájtfülűek tudják értékelni a produkciójukat, de most pont nem rájuk volt szükség. Palya Bea eszméletlenül magasra tette azt a bizonyos lécet, ők meg esélytelenek voltak. A négy karót nyelt, mesterkélt és távolságtartó dáma olyasmi zenét kínált, mint a történelmi filmekben a koronázási jelenetnél felzúgó templomi kórus, ezt valaki biztos szereti, mi nem tartozunk közéjük. A MüPa közönségéből többen is így érezhettek, az egyes dalok után olyan tíz-húsz ember hagyta el pánikszerűen a termet. Egy dal, egy adag menekülő ember, ez volt a sorminta. Kínos, igen, a bolgár hölgyeknek, azt gondolom. Hallgattam őket és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kúszott fel a gerincemen, feszült lettem a teremben zúgó durva hangoktól, mintha megerőszakolnák a Palya Beától kapott élményt, tudtam, képtelen vagyok maradni. Ő, aki férfim hasonmód szenvedett, úgyhogy egymásra néztünk a harmadik dal után és leléptünk, ráadásul ez nem is igazán dal volt, egy bolgár ipse nyekergette a kecskedudáját, ami annyira szarul esett a hallójáratomnak és az agyamnak, hogy legszívesebben beleböktem volna egy százas szöget, nem az ipsébe, a dudába, szóval, megpróbáltuk, ennyit bírtunk, jelentem alássan. Szerintem a folyosóra kirobbanva a mi arcunkon is hasonló megkönnyebbülést láttak az ajtónállók, mint a többiekén. Életemben először jöttem el így koncertről, fene gondolta, hogy ennyire mellényúlnak a szervezők. Amíg pisiltünk, újabb adag ember hagyta el a termet, feltűnően sokan grasszáltak a folyosókon.
Hazafelé perecet majszoltunk és kéz a kézben sétáltunk a Duna-parton és csókolóztunk és néha Palya Beát dúdoltunk hamisan és ez megint nagyon jó volt.