Játékfegyveresdi

Családunk térdig-combközépig combközépig-hasfalig érő egyik tagjának seriffpisztolyt vettünk névnapjára, ő, aki férfim meg én, pontosabban két ezüst seriffpisztolyból, egy barna seriffövből és egy ezüst seriffcsillagból álló seriffszettet, az egész annyira vagány és olyan gyönyörűen csillog, hogy még Clint Eastwood szeme is bepárásodna az örömtől. A fegyverkezés ötlete nem saját kútfőből fakadt, gondolván, hopp, az elmúlt hat évben nem került játékfegyver a gyerekszobába, nosza, vegyünk ilyet, itt az ideje, nem, a t. névnapos kisfiú anyukája súgta meg a játékboltban, hogy bár nem szereti a játékfegyvereket, nemsokárahatéves majd' eleped egy 'igazi' játékfegyverért és ha nagyonnagyonnagy örömöt szeretnénk neki szerezni, ezzel lepjük meg és rámutatott a minden jövendőbeli seriff álmát megtestesítő szettre. Nos, mi sem szeretjük a játékfegyvereket, némi hezitálás után azonban mégis megvettük a határozottan játékfegyvernek tűnő tárgyakat, erősen koncentrálva nemsokárahatéves csillogó szemeire és borítékolható örömére, meg arra, hogy lövedék ne tartozzon a pisztolyokhoz, olyan tapadós bigyó sem, azért nekünk fontos az emberszem, az ajtóüveg, a macskafenék, a kutyaorr és hasonló.
A seriffszett természetesen telitalálat volt, nemsokárahatéves egyből seriffé lényegült át és lemészárolta néhány családtagját, ez nem olyan jellegzetes seriffmegmozdulás, oké, én spec csak azért úsztam meg a képzeletbeli golyót, mert épp a levesemhez hajoltam és így elsüvített a fülem mellett. Az ajándék két gyenge pontját azért rögtön kiszúrtuk: Márnégyévesmúlt hamar megkapta az egyik ezüstpisztolyt és felbátorodva bátyja nagylelkűségén, magának követelte az övet és a csillagot is. Szerintem jó pont, hogy a pisztolypörgetéssel próbálkozó serifftestvér csak annyit mondott, hogy nem, ezt én kaptam, ugye, anya, és nem lőtte le a műsírással operáló seriffhelyettest, például. Elkámpicsorodott kisseriff azért nem maradt öv nélkül, apukája beáldozta egyik sajátját, szinte olyan barna volt, mint a szettbéli példány, ugyan kicsit lifegett márnégyévesmúlt vékony derekán, viszont legalább már ő is olyan seriffesként nézett ki. A csodaszép ezüstcsillagra persze esélye sem lehetett egy darabig, csak azután kapta meg, hogy nemsokárahatévesnél elmúlt az újdonság varázsa, szóval, cirka húsz perc múlva, a fiútestvérek farkastörvényei kegyetlenek, na. Az ajándék másik gyenge pontjaként a hangját definiáltuk, elég csúnyán kattog, nagymama- és nagypapafül számára nem az az Andrea Bocelli-féle dallamkör.
Igazából azon agyalgatok, hogy eddig annyira fix elvként élt bennem a Játékfegyvert? Én? Soha! vonulat és most mégis, és azt sem tudnám állítani, hogy biztosan letöröm annak a kezét, aki majd a mi fiúnknak ajándékoz ugyanilyen seriffpisztolyt. Jó, óvodába ne vigye be, meg ne legyen töltényes, és ne úgy kergesse a szomszéd kisfiút, hogy megöllek, te rohadék, de lehet, pusztán fegyversége okán túlmisztifikáltam az egész játékpisztolyosdit, hiszen ha például megnézem a gyerekeknek készült rajzfilmek többségét, sokkal durvább lények, jelenetek, mondatok vésődnek az agytekervényekbe. Azt gondolom, hogy nem a játék határozza meg a gyereket, ha agresszív, ezt felerősítheti benne, persze, azonban nem attól lesz valakiből sorozatgyilkos pszichopata, hogy kisfiúkorában a nagypapája fapisztolyt faragott neki és azzal hajkurászta a megrettent galambokat. A tiltás meg általában mindennél jobban megédesíti a tiltott tárgyat, ugye.
Magánseriffjeink esetében a vártnál kevésbé zavart, hogy a két miniseriff majdnem a komplett családját lelőtte, mert egyrészt mi mást lehetne csinálni egy játékpisztollyal, a virágültetés nem túl sanszos, bár a gyermeki fantázia határtalan, másrészt meg olyan családban nevelkednek, ahol szeretet van és elfogadás és harmónia, ahol a gyerek kiteljesedhet és valódi gyerek lehet, ahol rendes embert szeretnének nevelni a gyerekből, ahol értékek és szabályok élnek, ahol mindenkinek örömet okoz a közös étkezés és közös játszás és még sorolhatnám, harmadrészt a lövöldözés mögött nem bújt meg gyűlölet, harag, agresszió. Ha jól rémlik, Vekerdy egyik könyvében olvastam, hogy ha az állatkertben a szülő gusztustalannak találja az egeret falatozó kígyót, akkor az a saját magánügye, a jelenetre és így a világra rácsodálkozó gyerekbe nem túl szerencsés beleprogramozni ezt a gusztustalanság érzetet a fújj, ne nézz oda, menjünk innen révén, mert a gyereket pl. az a tény érdekli, hogy miért pont az egeret eszi meg a kígyó és kíváncsi a hogyanra is. A játékpisztollyal én is így vagyok valahogy, tudom, maga a fegyver, mint olyan, mire képes nemjátékból és ezért volt némi ellenérzésem, olyasmit tudtam volna csak mondani a törpeseriffeknek, hogy a családot nem szabad lelőni, jó, de akkor mit lőjek, tehették volna fel a teljesen logikus kérdést. Ha seriff1 és seriff2 egymással játszik otthon, biztos, hogy a) egymást lövik vagy b) a szüleiket... aztán leülnek kirakózni, társasozni, építőkockázni ésatöbbi. A pisztoly csak egy játék a többi közül, ráadásul nem is a legizgalmasabb, ezt a családi összeröffön is tapasztaltam.
Megjegyzem, ő, aki férfim párévesen az ujjait töltötte csőre és úgy lőtt a szomszéd nénire, én meg az egyik óvodai farsangra öltöztem anno cowgirlnek cowboynak és többször is meglőttem az egyik erőszakos hódolomat, aki húzgálta a hajamat és a hintáról is lelökött. Remélem, a gyerekünk majd nem tölténnyel a kezében születik.