Alessandro Baricco: Történet

Baricco nevével a Libriben találkoztam először, épp a nyálamat csorgattam a könyvespolcok között bolyongva apósomnak kerestem hangoskönyvet. A Selyem érdekesnek tűnt, mégsem rámoltam a kosaramba, gondoltam, körbenézek máshol is, ritkán veszek meg ajándékot első blikkre, muszáj bekukkantanom több boltba, hátha valami még jobb dolog jön szembe velem. A nézelődés alatt Baricco neve végig ott lüktetett az agyamban, nem tudtam szabadulni tőle, egy másik Libriben aztán megadtam magam, oké, jöjjön a Selyem. Na, az pont elfogyott. (Murphy, te dög...) A polcon sorakozó hangoskönyvek között azonban rábukkantam egy másik Baricco műre. Novecento, jól hangzott, plusz egész izgalmas ajánlást biggyesztettek mellé, úgyhogy ezt már nem hagytam ki.
A karácsonyi ajándékozás után gond nélkül kiesett a fejemből Baricco és a Selyem, pedig eredetileg nem akartam elfelejteni, kíváncsi voltam a könyvre, de hát biztos kellett a hely más, fontosabb infók számára. A Sors viszont olyan, hogy nem hagyja magát, csak visszaterelt a Baricco-útra. Történt, hogy egy baromi esős februári napon eldöntöttem, itt az ideje a bátorságpróbának, nem lehetek annyira terhes, hogy ne bírjak elvánszorogni a könyvtárba. Hányinger ide, szédelgés oda, kimentem az esőbe, mert hős vagyok és épp besokalltam a gyengeségemtől. (Apropó, why did the chicken cross the road? Hemingway: To die. In the rain.) Az egyik virágosbódénál vettem egy cserepes primulát, abba kapaszkodtam a könyvtári küldetés alatt. 

A könyvtár nagyon pici, cirka öten válogattunk a klasszikus könyvtárszagban, szóval, nem volt tömeg. 'A könyvtáros ajánlásával' cirka ötven könyv kellette magát az egyik polcon, ezeket zongoráztam végig, amikor középtájt felbukkant előttem Baricco és a Történet. Rögvest eszembe jutott, hogy tulajdonképpen néhány hónapja kíváncsi vagyok erre az emberre. Igaz, nem a Selyem és nem a Novecento, de mire fel legyek telhetetlen, örüljek, hogy A Sors az orrom elé lökte a polcot. (Nem, nem botlottam el benne.)

A fülszövegben különösen az a mondat csigázott fel, hogy "Hősei sokáig az olvasóval maradnak - és segítenek élni."  Hűha, gondoltam magamban, ez aztán a nem semmi, pedig megtanulhattam volna már, hogy a fülszöveget hagyni kell a csudába, tilos megnézni, vagy ha megnézem, legalább függetlenítsem magam tőle, hogy ne kezdjek el kombinálni még olvasás előtt, mert persze azonnal felskiccelődött bennem mindaz, ami szerintem segít élni - és ebből alig volt valami Baricco regényében, illetve ha mégis, számomra szinte elérhetetlen szférában. Ha jobban belegondolok, azért nem emiatt nem tetszett a Történet. Nekem elvont ez a fajta történetszövés, ilyen magasságokkal-mélységekkel filmben sem tudok mit kezdeni, például ha egy kétórás, szépen fényképezett művészfilmben az az egyetlen történés, hogy az egyik jelenetben elszáll egy kék pillangó, képtelen vagyok világmegváltó gondolatokat látni a kék pillangó röptébe, szárnyrebbenésébe, lábtartásába, ehhez én túl józan vagyok, azt hiszem. Elidegenítő hatással volt rám az is, hogy más által elmondott történetrészekből állt össze a Történet, ettől darabosnak éreztem a sztori gombolyítását, pötty harmóniaérzet sem kerített hatalmába és ez zavart. A főhős, Ultimo Parri útkeresése hidegen hagyott, igazából a regényben felvillantott emberi sorsok sem érintettek mélyen, néhol kínosan lassan telt az idő olvasás közben. Ugyanakkor ha azt az írói fantáziát és eszköztárat nézem, amely Baricco sajátja ebben a regényben, azt kell mondanom, hogy ez az ember zseniális. Bár néhány helyen nehezen emészthető egyéni megoldásai vannak, maguk a megoldások csodálatosan újszerűek és izgalmasak, Baricco eredeti és kreatív és szenvedélyes és olyan nagyon művész, finom és elegáns humorral. Talán nem is találkoztam még olyan íróval, akinek ennyi hangja lett volna egy regényen belül. Szóval, Baricco számomra alig emészthető, a Történet mondanivalója csak nagyjából világos, a tehetsége azonban vitathatatlan. Majd egyszer jöhet a Selyem vagy a Novecento. Majd. Egyszer.