"Jöjj velem a fények útjain..."

A tegnapi Palya Bea lemezbemutató koncert után olyat játszottunk ő, aki férfimmel, hogy beálltunk a sorba és dedikáltattuk Beával az 'Én leszek a játékszered' c. cédé borítójának belső felét. Ő, aki férfim mellkasát nem akartam feláldozni, egyrészt nem tudom, mennyire boldogult volna a filc a szőrök között, másrészt hülyén vette volna ki magát, ha soha többé nem mosakodhat. Nem gondoltam, hogy harminckét évesen még megmozdul bennem az autogramra vágyó rajongói véna, kezdek félni magamtól, mi minden rejtezhet lelkem legsötétebb, számomra ismeretlen bugyraiban? Utoljára az ősidőkbe vesző gyerekkoromban kértem aláírást, méghozzá a Bikini néhány velünk nyaraló tagjától. Rémlik, hogy utána D. Nagy Lajos és zenésztársai egy szál tökben beleugrottak a Tiszába, de szerintem nem én sokkoltam őket a kis kék emlékkönyvemmel, melegük volt.

A kétórás koncert megviselt kicsit, terhesen nem olyan könnyű végigülni egy ilyet, szünettel sem. Most is  a táskámban rejtegettem a terülj, terülj, asztalkámat, plusz egy perecet, de ez utóbbit csak addig, amíg el nem kezdődött a koncert. Nagyon csúnyán nézett rám az egyik jegykezelő suhanc, mert pereccel a kezemben szándékoztam betérni a terembe, bele is rakatta a táskámba a kis naiv, persze azért helyfoglalás után szépen kicsomagoltam és elfogyasztottam az elemózsiát. Nem illik, tudom, de kinek magyarázzam, mire képes az éhes terhes nő... Megnézem, hogy a MüPából kitoloncolnak egy éhező kismamát. Egyébként úgy érzem, vagyok annyira nagylány, hogy ne morzsázzak az előttem ülő nyakába. Bevallom, attól tartottam, a szigorúskodó srác elkobozza tőlem a perecet, ami komoly lelki traumát okozott volna, mert ezt a perecet kívántam egész nap. 

Ami a főszereplőt illeti: Palya Bea zseni és még annál is több. Öt hónap alatt három teljesen különböző koncerten láttam-hallottam, hihetetlen, mennyire sokoldalú. Bár zenecsirke rovatomban már többször áradoztam róla, azért annyit muszáj leírnom, hogy a hangja csodálatos, élőben szinte mágikus ereje van, a legjobban azt szeretem, ha alig kíséri pár hangszer. Bea még mindig őrült, játékos, magával ragadó, mosolygós, szenvedélyes, huncut, hiteles, ja, és igazi nő. Úgy jövök el a koncertjeiről, hogy kaptam valamit, és itt most nem náthára vagy szórólapra gondolok. Az új lemezéhez elsősorban a táncdalfesztiválok régi nagy slágereiből merített. A youtube-on meglelhető az eredeti Kovács Kati, Zalatnay Cini, Mary Zsuzsi vagy Poór Péter verzió. Retrópartik kötelező darabjai. Eszméletlen, milyen hajak és ruhák voltak abban az időben, amikor én még kéjes gondolatként sem léteztem szüleim fejében, főleg a Poór mozgása nagyon aranyos. Bea újraértelmezte, tűzzel töltötte meg, palyabeásra szabta a dalokat. Például a 'Nagy utazás'-t is feldolgozta, szerintem sokkal jobb, mint a Presseré. (A honlapján van egy kis kóstoló a számokból.) Nekem megint adtak egy kis kutatómunkát a zenészfiúk, nem élhetek úgy, hogy nem tudom, milyen hangszer a crotales, vibrafon, kaval, melodika, melofon, cajon és a többi egoztikus izé. Kinek mi a perverzitása, ugye. Megjegyzem, csak lestem, amikor a zenekar és a Honvéd Férfikar pusztán kézzel és lábbal a színpadra varázsolta az eső hangját, kezdve attól, hogy lágyan szemerkél, azon át, hogy zuhog-kopog, egészen addig, hogy elcsitul. Azt hiszem, még a számat is eltátottam ámulatomban, az viszont biztos, hogy  'Ezazeső, ezazeső, ezazeső!' felkiáltással izgatottan belemarkoltam ő, aki férfim karjába.

Reményeim szerint valamikor még ebben az életben bulizni fogok erre a zenére, addig be kell érnem azzal, hogy itthon bömböltetem - a szomszédok legnagyobb örömére: