Az ösztönről, ami majdnem kicsinál, viszont boldoggá tesz

Kezdem ott, hogy szerda este nem vittem túlzásba a létezést, szolid papucsállatkává amortizálódtam, és csütörtökön meg pénteken azért drukkoltam magamnak, hogy még ebben az életben lábra tudjak állni és egy-egy összetett mondat is elhagyja a számat. Történt, hogy szerda délelőtt belibbentem a munkahelyemre, gondoltam, elég erőt érzek magamban az adminisztrációs ezmegaz elintézéséhez, ha meg már arra járok, beköszönök a szűkebb csapatomnak némi hangulatjavító szénhidráttal, illetve visszafogottan bandázgatunk M.-mel és B.-vel, akiket szülinapi ajándékokkal leptem meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy kicsit extrém módon kerültem táppénzre, ezért a közvetlen kollégákon kívül azok is tudni akarnak a terhességem részleteiről, akikhez az elmúlt két és fél hónapban egyáltalán nem vagy csak töredékesen áramlottak a velem kapcsolatos hírek, mondjuk, nem is számoltam azzal, hogy titokban maradnak a történtek. Alig tettem be a lábamat kedvenc munkahelyemre, kismillió kérdés-sztori záporozott rám, még a hímek is kicsiholtak magukból olyasmit, hogy "És mikorra vagy kiírva?", (megáll az ész!), úgyhogy szülésig nem közelítem meg ezt az életveszélyes objektumot, inkább összecsődítem a társaságot és valami videókonferenciát szervezek, elegem van a sztárságból. M.-mel és B.-vel tényleg visszafogottan bandázgattunk, legközelebb az erkélyen csevegünk, banánturmix és kacsafarkú szender mellett, én meg majd mintakismamiként elnyúlok a kényelmes székemben - felpolcolt lábakkal.

Péntek estére nagyjából működőképessé váltam, valamennyit pihent a lábam, hátam, torkom, agyam, bár nem eleget, ennek ellenére nem fújtuk le a nappali függönyprojektjét, lelkesen asszisztáltam ő, aki férfimnek, a rozoga létrán egyensúlyozva bősz oroszlánként küzdött a fúróval, betonból van itt minden, kérem szépen, csodálom, hogy nem haltak el a foggyökereim a keservesen nyüszítő fúró hangjától. Ő, aki férfim hat után öt-tíz perccel győzedelmeskedett, mert ügyes és okos is, helyére került a karnis, a rábiggyesztett függöny maga a gyönyörűség. Most már tudom, takarítás után abba kellett volna hagyni a tortúrát, aludtunk volna egy jó nagyot vagy többet, másnap pedig szépen vacsorát főztünk volna kisrumpféknak jó házigazda módjára, de nem, nekünk muszáj volt még pörögni a lakásban, elkapott minket valami ösztönös bútortologathatnék - olyan éjfélig tartott a puzzle. Az a helyzet, hogy a lakásunk még nincs kész berendezésileg és van olyan, hogy hetekig-hónapokig nem is nyúlunk hozzá, mert várjuk azt az ösztönös iránymutatást, ami hol az egyikünkből tör elő, hol a másikunkból, és ez mindig egy nagyobb volumenű valami, eredménye pedig egy újabb lépés azon a rögös úton, hogy a lakásból otthon legyen. Péntek este ő, aki férfimnek kattant be a nappali (egyelőre?) ideális berendezése, aztán én is hozzáadtam a magamét, így a szombatot látomásaink egy részének megvalósításával töltöttük, egyszerűen nem tűrt halasztást a dolog, hihetetlenül felpiszkált minket ez az ösztönös izé. Záróakkordként két darab cirka kétméteres növényzet költözött be hozzánk, fikusz  1 és fikusz 2 - autó hiányában gyalogosan cipeltük haza őket is. Egyik sem normális, ez volt a bámészkodó járókelők arcára vésve, természetesen ránk gondoltak, nem a fikuszokra. Amikor már mindketten vörös fejjel szuszogtunk a fáradtságtól és derékig lógott a nyelvünk és remegett kezünk-lábunk, eszembe jutott, hogy hoppá, én tulajdonképpen terhes vagyok és muszáj lefeküdnöm, akár a ház előtti járdára is, nem bírom tovább. Ő, aki férfim felvonszolt az ösztönösen átalakított nappaliba, aztán csak hevertünk ott félholtan az új helyre tolt kanapén, a nyitott erkélyajtóban lebegett a szépséges függyönyünk, a minidzsungel vadul zöldellt és mi boldogan-elégedetten vigyorogva nógattuk egymást, hogy na, kelés van, mindjárt jönnek a vendégek, irány a konyha. 

Aha, persze, nyögte a két hadirokkant. Hiába kúsztunk el a piacra, a vacsorából végül nem lett semmi, egyszerűen nem maradt hozzá energiánk, pusztán személyiségünk varázsát, jó hangulatot, bort és Szamosék sütötte szilvás papucsot kínáltunk kisrumpfnak és L.-nek. Remek kis este volt, és utálatos dolog, hogy csak ritkán tudunk találkozni. 

A mai nap egyelőre kómában telik, boldog kómában. Jó hír, hogy megfőztem-megsütöttem a tegnapra szánt elemózsiát - nagyjából három-négy napig nem kell a konyha közelébe mennem.

És most szépen kidőlök.