Csakazértsenem

Az albérletben egyébként folyamatosan basztatott a házmesternő vagy gondnok vagy közös képviselő vagy hogyarákbahíjjákazilyet, de nem is a címke a lényeg, meg nem is az, hogy dagadt volt és alkoholista, hatvan körül vagy a pia szabdalta ráncosra a képét, se kutyája, se macskája, és ugyanabban a virágmintás otthonkában tengette életét, hanem az, hogy már az odaköltözésem napján kiszúrt magának, az izmos srácok javában hurcolták fel az ágyamat, ő meg beszólt a maga őrmester stílusában, hogy majd takarítsunk fel a folyosón. Anyád. Eszembe sem jutott, hogyha kupit csinálok költözés közben, ne takarítsam el költözés után. Egyedül költöztem be a kis lakásba - vérszemet kapott a férfiember hiányától. Mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy kétajtós szekrény alkatom lenne, mindig négy-öt évvel fiatalabbnak néznek (huszonnyolc voltam), meg olyan rendes kislánynak tűnök, ezért Az Őrmester már a harmadik nap úgy érezte, itt az ideje a fenyítésnek. Épp főzőcskéztem, amikor beszólt a nyitott konyhaablakon, hogy vajon odabent is ilyen disznóól van-e nálam, mint az ajtóm előtt és hogy bírok ilyen mocsokban élni és a párkányomat is takarítsam le. Mivaaan? Akkoriban még nem voltam öreg és terhes, így elküldtem a picsába és rávágtam a konyhaablakot. Csak kicsit rezgett az üveg. Az Őrmester nagyjából két darab porszemet és egy szöszt nevezett disznóólnak - költözés után mindent kitakarítottam kívül-belül. Arra nem voltam képes, hogy három nap alatt szeméthegyet halmozzak az ajtóm elé, ami előtt egy héttel később a következő látvány fogadott: lábtörlőm a falnak támasztva, jelezvén, hogy takarítsak fel alatta. Ezen a ponton ástam ki a csatabárdot és a következő durván két évben soha többé nem takarítottam se a lábtörlő alatt, se a párkányon, se az ablakrácson. Csakazértsenem, holott szeretem a tisztaságot. Allergiás vagyok arra, ha valaki ilyen stílusban próbál betörni és nem volt kedvem a gyere, beszéljük meg, mi a gondod körhöz és az sem érdekelt, hogy magányos, piál és egyetlen öröme mások csesztetése. Élveztem a tudatot, hogy Az Őrmester vérnyomása az egekbe szökött és lilára színezte a fejét, ahányszor csak elsündörgött az ajtóm előtt. Egy idő után már a lábtörlőt sem pakoltam vissza a helyére. Természetesen nem köszöngettünk egymásnak, ha bármit odafröcsögött nekem, kiröhögtem és mentem a dolgomra. Aztán volt olyan, hogy nem bírta tovább, elszakadt nála a cérna és egy évvel később elkapott a liftben. Beszálltam, utánam nyomakodott és elállta az ajtót. Ott azért kicsit meglegyintett a pánik, hogy simán megverhet, sokkal kisebb vagyok nála, sehol senki. Megfogta a karomat és épp rákezdett volna a hülyeségére, amikor félrelöktem és kitéptem magam a liftből. Nem rohantam el, hanem azt üvöltöttem az arcába, hogy ha még egyszer hozzám mersz érni vagy szólni, megöllek! Ezt még kétszer elismételtem egyre magasabb frekvencián, hogy rögzüljön az agyában. Többé nem baszogatott.   

Ez a sztori azért jutott eszembe, mert a héten belebotlottam egy kisebb kaliberű őrmesterbe. Sparos pénztárosnak álcázta magát. Buta szemek, pengevékonyra szorított száj, pattogó stílus. A bevásárlókocsiból a szalagra rámoltam a cuccokat, a kocsiban csak a piacon vett eper, banán, paradicsom és tej maradt. Teljesen gyanútlan voltam. A nő azzal kezdte, hogy emeljem meg a zacskókat. A pocakom miatt alig tudok áthajolni a bevásárlókocsin hosszában, de valahogy csak megkaparintottam a két szatyor fülét és áthúztam őket a kocsi másik végébe, hogy lássa a nő, nincs alatta semmi, nem akartam se tévét, se krokodilos úszógumit lopni, minden a szalagon figyel. Hosszan nézte a szatyrok helyét, aztán rátért a mondandójára: Felmatricáztattam a biztonsági őrökkel a szatyrokat? Nem? És miért nem? Meredten nézett, mintha egyesre feleltem volna kitudjamiből. Manapság már öreg vagyok és terhes, ezért nem küldtem el a picsába, hanem elővettem a kedvesebbik mosolyomat, hátha lazítok a görcsein, emlékeztettem magam arra, hogyha nekem is egész nap, egész évben, egész további életemben vonalkódokat kellene húzgálni ebben a borzalmas köpenyben, biztos az én szám is lefelé görbülne és marnék, mint a hipó. Nem hatottam rá, továbbra is úgy bámult, mint valami piti kis tolvajra, aki azért nem matricáztatja fel a piacos szatyrait, hogy például banánt lophasson a Spar gyümölcsös pultjáról, és akkor ott a kasszánál éreztem, hogy feltör bennem ez a jellegzetes csakazértsenem érzés és elárasztja a zsigereimet és az arcomról leolvad a mosolyom és úgy nézek a nőre, hogy a végén nagyon szépen köszön el tőlem, még egy mentegetőző félmondatot is kiprésel magából, hogy csak azért mondom ezt a matricát, mert jobb a békesség. Baszki! Most? Most, miután tíz másodperc alatt kocsi után kötöttelek, megnyúztalak, kerékbe törtelek és felnégyeltelek a nézésemmel? Mi lett volna, ha eleve azzal kezded, hogy elnézést, csak azért szólok, hogy, és mellébiggyesztesz egy mosolyt? És akkor én azt játszom, hogy megköszönöm, mennyire segítőkész vagy, talán azt is mondom, hogy ó, nagyon kedves tőled, mosolygok rád, és van egy jó pillanatod neked is, meg nekem is, mert két ember normálisan tudott viselkedni. Elfelejtettem a matricát, de lehet, hogy nem is akartam, mert minek, ha más még soha nem kötött belém emiatt, és minek, ha épp előtted csengetek ki nyolcezer forintot? Mit lopok el a szatyraimban? Banánt, kétszáz forintért? És mit segít a matrica, ha magát a szatyrot nem ragasztja le a biztonsági őr? Ki mondja meg, hogy a beledobott túró rudit nem a piacon vettem? Simán megebédelnék bármelyik Sparban vagy Tescóban vagy Lidlben, ha akarnék, senki nem venné észre, mit tömtem magamba a cég kontójára. Nyilván legközelebb sem fogom felmatricáztatni a szatyraimat. Nyilván. Nyilván. Nyilván.    

Nem azt mondom, hogy ez a tulajdonságom olyan hű, de jó és hasznos, csak azt, hogy utálom, ha feleslegesen baszogatnak - és ellenállok, csakazértis. Mosolyogva, jókedvűen.