Van itt minden: lecsó, fagyikehely, Dolhai, polip...

Végül is a 'vészhelyzet' címkét is behúzhattam volna a többi mellé, mert négy egymás utáni lecsós nap simán kimeríti a vészhelyzet (meg az egyoldalú táplálkozás) fogalmát, de bírom Az Élet rám mért csapásait, hiszen én a lecsót is lecsóval, úgyhogy nincs nyafogás, nincs címke. A négy nap véletlenül jött össze. Hétvégén nem volt kedvem nagyon főzni, csak kicsit, és ilyenkor mindig valami jokerkaját dobok be, hogy gyorsan szabadulhassak a konyhából. A lecsó kiváló jokerkaja, finom és már annyira a vérembe ivódott (vércsoportja: RH lecsó), hogy talán csukott szemmel is elkészíteném. Az egyik legdurvább dolog a világon, ha egy jó lecsóból csak egyszer lehet szedni, mert nincs több, és az ember kínjában az üres lábas alján itt-ott megmaradt lecsópacákat kénytelen kitörölgetni a kezében árválkodó friss, puha, sokmagos kenyérrel. Főszabályként mindig a legnagyobb lábasomban készítem a lecsót, alapjáraton két napig esszük, ő, aki férfim meg én, ebédre és vacsorára, repetával. (Lecsó nélkül is lehet élni, de minek.)

A lecsózabálós hétvégén még nem tudtam, hogy a héten találkozunk dorw bloggerinával, az ügyintézős napok kellős közepén azonban váratlanul akadt pár szabad órám és neki is. (Fagyikelyhezés témakörben melyik kismamának ne akadna?) Dorwnak anno kiadtam magam lecsóügyileg és elküldtem neki a 'csibike így készíti A Lecsóját' tartalmú szösszenetet. Ez már nem lesz az a titkos családi recept, amit a halálos ágyamon belesuttogok a dédunokám fülébe, hogy továbbvigye a lecsóvonalat és hagymadinsztelés közben, vödörnyi könnyel a szemében meghatottan sóhajthassa: a dédnagyanyám is így készítette a lecsót... A gmail korlátaiból fakadóan nem tudtam kóstolót csatolni a recepthez, ezért hirtelen felindultam és vettem baba- és mamabarát lecsónakvalót. Két nap lecsózabálás után újra ott álltam a konyhában és kevergettem a cirka két napra elegendő lecsót. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem, nem bírom ezt a terhet törékeny vállaimon, képtelen vagyok megint lecsót enni, dorwnak bedobozolok egy adagot, a maradék megy a mélyhűtőbe. Ez a pillanat azért hamar elmúlt, kábé rögtön, ahogy elkészült a lecsó és ott illatozott előttem, és azt vettem észre, hogy lecsót kajálok, ráadásul úgy, mint aki hónapok óta nem jutott ilyesmihez. (Önbizalom erősítése lecsóterápiával: képes vagy rá / meg tudod (t)enni.) A szívfájdítóan szép fagyikehely klasszul csúszott a lecsó után (a jelenet címe: nagypocakos nők heroikus küzdelme a fagyikelyhekkel), dorwval egy csomót beszélgettünk kismamás mindenféléről is, meg sokat röhögtünk. 

A Dolhai nem csatlakozott hozzánk, pedig nyomhatott volna egy koncertet fagyikelyhezgetés közben (ehh, azzal kell beérnem, hogy mp3-hallgatás alatt fagyit kanalazok itthon). Az egyik bevásárlóközpontban futottam össze vele a héten, és látszik, hogy nem vagyok vérrajongó, mert nem löktem félre a három gyerekét és a feleségét, hogy dedikáltassam a görögdinnyényi hasamat. Pár másodpercre összekapcsolódott a tekintetünk (észrevette, hogy felismertem), rámosolyogtam és mentem tovább az utamon. (Jó, néhány méter után megálltam és visszalestem, milyen Dolhai Attila, ha pl. nem Rudolf herceg vagy Rómeó vagy oltári srác. Mit mondjak? Soványabb és alacsonyabb, mint színpadon, bár így is magasabb nálam, és privátban nem énekel, legalábbis a bevásárlóközpontban nem, és nagy lelkinyugalommal kergeti az épp kószakorban leledző legkisebb lányát.)  

Ide a végére már csak annyit akarok írni, hogy tegnap kiestek a németek. Kurva polip.