"Valaki mondja meg, miért ilyen..."

Ő, aki férfim vacsora után megcsókolta tíz ujjamat. A kezemen. Meglepődtem, mert ugyan szokott ilyesmit csinálni, csak nem egy cukkinis kaja után. De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy vettem három dagi, jóképű cukkinit a piacon, elsősorban magamnak, megtölteni ezzel-azzal, aztán kisütni, megenni. Gyors, könnyű, laktató. Ő, aki férfimnél megérdeklődtem, vacsora gyanánt érez-e magában hajlandóságot némi töltött cukkinire (ha nem, egyen pirítóst), amiben nem a tölteléken van a hangsúly, hanem a cukkinin. A cukkinidominancia nálam határozottan azt jelenti, hogy se rántott karajt, se csülköt, se csirkepaprikást nem csempészek mellé, kizárólag darált pulykahús jöhet szóba, módjával, mert azért mégse három kiló darált hús között vadásszunk kósza cukkinidarabkákra. Ő, aki férfim elképzelhetőnek tartotta, hogy ilyen zöldséges izét juttat a szervezetébe, úgyhogy nagyvonalúan azt mondta, majd meglátjuk. Nem próbáltam álcázni a cukkiniket, ahogy a képen is látszik, a vacsora nagyon durván zöldségesre sikerült (hímnemű olvasók csak óvatosan kattintsanak, hús nincs a fotón, de tényleg). A nagyobbik tepsimben egymásnak eresztettem a pirított-fűszerezett darált húst, a leforrázott, majd feldarabolt cukkiniket, a főtt rizst és a tejfölt, jól összekevertem a cuccot, majd némi sütés után rászórtam a reszelt sajtot, ami tök rendesen olvadt és pirult a sütő melegében. Ennyi, semmi extra. Ja, és lebuktam, tudom, ez nem is töltött cukkini. Az az igazság, hogy nem éreztem magamban a mindent elsöprő cukkinibelsőkapirgálhatnékot, azért választottam a dobáljunk-mindent-egybe megoldást, ami végül elvezetett az ujjcsókolgatáshoz. Ennyire jól sikerült a táp, az egyértelműen zöldséges táp. A férfilélek és az ő rejtélyei, igen.

A piros meg úgy jön ide, hogy a nyári Stahl magazinban szerepel a cseresznyés clafoutis, és úgy döntöttem, szintet ugrok: egy ilyen habkönnyű, gyümölcsös csoda után ő, aki férfim biztos megcsókolja mind a húsz ujjamat. Még akkor is, ha meggyes, nem cseresznyés. Az lenne ám az elismerés! Ami a sütőformákat illeti, a konyhám rendkívül hátrányos helyzetű, pl. ilyen nagyon szép kerámia bizbaszom sincs, pedig csorog érte a nyálam, mert a piros tényleg pofás és biztos szuper clafoutis készül benne - nem úgy, mint az én ütött-kopott, mindenféle sütihez használt egyentepsimben. Cseszett felpuffadni a tészta, pedig gyakran bekukucskáltam a sütő ablakán, hogy érezze, szívemen viselem a felpuffadását. Az eredményt nem nevezném a gyümölcsös piték Claudia Schifferének, ehető és ezzel felsoroltam az összes pozitív tulajdonságát. Bár próbálok küzdeni a paranoiám ellen, azt hiszem, egy ideig hanyagolom a Stahl-recepteket, kizárt, hogy mondjuk vaj és vaj, tej és tej, fakanál és fakanál között ekkora különbség legyen. 

P.S.: Milyen vicces lenne már, ha egy szakácskönyvben azzal minősítenék az ételeket, hogy elfogyasztásuk után hány ujját csókolja meg a férfi a nőnek...