Lehet, hogy veszélyben a humorérzékem is

Valahol azt írták, hogy az utolsó hónapban beszűkül az anya gondolkodása, és bár akkor megvetően horkantottam (persze nőiesen, nem úgy, mint egy vaddisznócsorda), kiderült, ez nálam tényleg így van, mert a legutoljára kikölcsönzött nyolc darab könyvemet úgy vittem vissza a könyvtárba, hogy csak az egyikbe néztem bele, a többi érintetlenül hevert az íróasztalomon, talán még porosodott is, ez az egy meg Ulickaja volt, akitől most először akartam olvasni valamit, nagyjából negyven oldal után azonban abbahagytam, mert fontos összefüggésre jöttem rá, erről majd később. Történhetett volna úgy is, hogy a beszűkült anyai gondolkodás pusztán hivatkozási alap, mert mondjuk lusta dög vagyok olvasni és idén az éves könyvadagomat hét hónap alatt kipipáltam, sőt, túl is teljesítettem (valahogy nem érzem jól magam, ha nincs meg a harminc-negyven elolvasott könyv per év és még ez is kevésnek tűnik, annyi könyv van a világon, én viszont már csak pár évtizedig olvasgathatok ebben az életben), a helyzet viszont ennél sokkal durvább, mert valóban semmi késztetést nem éreztem az olvasásra (könyv? mi az a könyv?), még az sem hozott lázba, hogy Popper biztos valami jó dolgot ír az ember belső lehetőségeiről. Úgy voltam vele, hogy írjon, nem érdekel, most egyáltalán nem érdekel. Ennyire súlyos a helyzet, basszus, és még azt sem tudom mondani, hogy pelenkacseréről és köldökcsonkápolásról szóló könyveket falok, mert nem. Semmi könyv. Nem kívánom a könyveket. És nincs mentség, mert ugyan az Aludj kislány (Harris) és A szél árnyéka (Zafón) fülszövegében pedzegették a rémregényes hangulatot, engem meg mostanában az is érzékenyen érint, hogy a neogranormon reklámban kipirosodott a baba feneke, nem kell még rémregény is, szóval, ez lehetne valamiféle indok, szükség azonban nincs rá, a beszűkült anyai gondolkodásom a megkérdezésem nélkül, magától ignorálja A Könyvet.

Ulickajával pedig úgy jártam, hogy a Médea és gyermekei nem volt bent a könyvtárban, ezt azonban határtalan nagyvonalúságomban nem vettem zokon, cím alapján az Odaadó hívetek, Surik is megfelelőnek tűnt. Gondolkodásom utolsó szűkülésmentes napjaiban olvastam belőle néhány oldalt, de ahogy jöttek szembe az olyan nevek, hogy Jelizaveta Ivanovna vagy Alekszandr Szigizmundovics Levandovszkij, aztán az, hogy A. Sz. L. Verocskával a Tverszkoj bulváron át a Kamergerszkij közbe ment, megrettentem. Kérem szépen, nekem nem jelent gondot, hogy Hans Castorp vagy Florentino Ariza vagy Tóth Mari, de ezektől az orosz nevektől úgy érzem, három lépés távolságból figyelem az eseményeket, idegen a hangulat, mintha egy ódon várkastélyban poros bársonyfüggönyök mögé próbálnék bekukucskálni, és könnyen előfordulhat, hogy én leszek A Lány, Aki Képtelen Volt Orosz Irodalmat Olvasni, ami azért valahol katasztrófa. 

Különben is most, hogy így beszűkült a gondolkodásom, aggódom kicsit, mert a másik jellemző dolognak a humorérzék elvesztését írták, és nem ám úgy, hogy az utolsó hetekben beszűkül az anya gondolkodása vagy elveszíti a humorát, hanem és, ami elvezethet odáig, hogy ösztönállat szintre süllyedek, semmi könyv, semmi nevetés, illetve alkategória leszek az ösztönállaton belül, konkrétan ékszerkészítő ösztönállat, mert a gyöngyfűzés még érdekel. Tegnap este a néhány órás bútortologatás után poénból felvetettem ő, aki férfimnek, hogy a pelenkázó összelegózása előtt még tolja ide meg oda a komódot, de nem nevetett, pedig tényleg viccből mondtam. Lehet, hogy már nincs is humorom, csak én hiszem azt, hogy van.