Szigorúan titkos

Lehet, hogy irreálisan magasak az elvárásaim a bankokkal szemben, és ez azért furcsa, mert én naivan azt gondoltam, hogyha ebben a technikailag nagyon fejlett mai világban besétálok a bankba (nem a sarki közértbe Gizi nénihez, hanem A Bankba) és bemutatom a személyimet / taj kártyámat / tökömtudjamimet, ügyfélkód nélkül is könnyedén beazonosítanak a rendszerben, hogy üdv, csibike, és öt perc alatt átírják az átírandót, hiszen semmi kis adatváltozás az egész. Azt nem reméltem, hogy ebédidő után másfél órával körülöttem fog ugrálni az a négy, székében tespedő vagy éppen egymással csivitelő bankarc, aki az emésztésen kívül nem csinált semmit, azt azonban rendkívül nagy átéléssel. Ennyire nem vagyok naiv. Vártam húsz percet, közben töltögettem az egyik lány bankarctól kapott papirost az adatváltozásról. Nem tűnt logikusnak, hogy minden megadott rubrikát kitöltsek, mert csak egy piti dolog változott, azt értelemszerűen nem titkoltam el, mégis visszahajtottak a bőrfotelbe, hogy kihagytam a többi kérdést, pótoljam. Mivel csak a térdkalácsomig ért a 'foglaljon helyet, itt kényelmesen elfér' asztal (ilyen mélyre nemterhesen sem tudok hajolni, nem tudom, mit hittek, esetleg ráfekszem?), újra a hasamra terítettem az Otthon magazint, arra a papírt és ráfirkáltam a többi felesleges adatot. Közben teltek a percek, aztán kiderült, a lány bankarc rossz papírt adott, és már nagy sóhajtozások közepette (talán feszítette a gyomrát az ebédre betolt paprikás krumpli) vette volna elő a másikat, amikor szolidan, bár némi nyomatékkal a hangomban elejtettem, hogy nekem tényleg csak egyetlen adatom változott és talán valaki átírhatná a rendszerben. Talán. Ha. Esetleg, de nem akarok zavarni, végül is csak egy ügyfél vagyok. A lány bankarc sóhajtott egy nagyot (már megint a p.k., gondolta türelmesen várakozó hősünk) és megkérte a mögötte malmozó fiú bankarcot, hogy intézkedjen ő maga, személyesen, teljes testi valójában. A fiú bankarc engedélyezte, hogy vele szemben az ügyfélszéken, a normál magasságú asztalánál foglaljak helyet (megkértem, hogy ne száműzzön a zsámolyhoz), sőt hajlandó volt három centivel arrébb tolni a tűzőgépét, hogy legyen helye a kis könyökömnek meg a papíromnak. Ő is sóhajtozott, ez ilyen sóhajtozós bank lehet vagy szar a menza. A fiú bankarc új papírt adott és minden rubrikába írnom kellett, oda is, ahol nem változott semmi. A legfárasztóbb mégsem ez volt, hanem a bankos agitációt bevezető, fapofával kísért kedélyeskedés, azaz hányadik hónapban vagyok?, fiú vagy lány?, hohó, focista lesz!, aztán a lényeg: szólnék pár szót a legújabb portfólióról, ha megengedi. Nem engedtem meg. Némileg elkínzott ábrázattal utaltam arra, hogy szomjas vagyok, pisilnem kell és csak egyetlen apró adatot szeretnék megváltoztatni, de tényleg és már itt sem vagyok, a reklámcuccot küldjék postán. Ezután jött az, hogy név és egyéb adatok alapján nem találta meg az ügyfélkódomat a rendszerben, és kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e abban, hogy nem tudom. Ebben nagyon biztos voltam, ugyanis este lustaságból nem kerestem elő azt a bizonyos számsort. Azt hittem, viccel vagy valami, de láttam a bankarcán, hogy ez komoly, valóban nem fér hozzá az ügyfélkódomhoz, ennyit arról az elképzelésemről, hogy sitty-sutty adatot módosít a rendszerben. Majd születik valami papíralapú megoldás, az ügyfélkódomat meg tetováltassam a homlokomra, gondolom én. Mindez negyvenöt-ötven percet vett igénybe. Gratulálok.